Gondolatok a hetiszakaszhoz

 

A hetiszakasz dióhéjban: Jitro, Mózes apósa, lányával és unokáival meglátogatta vejét. Örvendezett mindazon csodáknak, amelyeket az Örökkévaló tett Izrael javára és amelyekkel megmentette őket az egyiptomiak kezéből. Tanácsot adott Mózesnek a közigazgatás bevezetésére, hogy a súlyos dolgokat ezután is hozzá vigyék, képviselje a Tant, a Törvényeket, de válasszon derék tisztviselőket, akik kisebb ügyekben döntenek és ítéletet hoznak. Izrael fiai a kivonulásuk utáni harmadik hónapban megérkeztek a Színáj sivatagába. Mózes előkészítette népét a Törvények fogadására. A nép egyhangúlag mondta; mindazt, amit az Örökkévaló mondott, meg fogjuk cselekedni. Három nap előkészület után megálltak a hegy lábánál. Füstölgött a hegy és a sófár hangja egyre erősebb lett. És kihirdette Isten a tíz igét. Az ember kötelességeit az Alkotóval szemben és az ember kötelességeit az embertársaival szemben. Megrendült a nép, mikor hallották a nehéz szavakat, és kérték Mózest, hogy ő tolmácsolja az igéket. Óvta az Örökkévaló Izraelt, hogy ne készítsenek ezüstből, aranyból isteneket és faragott szobrokat.

 

 

* * *

 

„És kihirdette Isten mindezeket az igéket, mondván: (1) Én vagyok az Örökkévaló a te Istened… (2a) Ne legyen más istened rajtam kívül! (2b) Ne készíts magadnak faragott képet… (2c) Ne borulj le előttük, (2d) és ne szolgáld őket… (3) Ne mondd ki hiába Istenednek, az Örökkévalónak nevét… (4a) Emlékezz meg a szombat napjáról, hogy megszenteljed… (4b) A hetedik nap szombat az Örökkévalónak, a te Istenednek; ne végez semmiféle munkát… (5) Tiszteld atyádat és anyádat… (6) Ne ölj! (7) Ne légy házasságtörő! (8) Ne lopj! (9) Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen! (10) Ne kívánd… ami felebarátodé! És az egész nép látta a mennydörgést és a villámlást, a harsona hangját és a füstölgő hegyet. Látva mindezt a nép megrendült, és távolabbra állt.” (2Mózes 20:1–15.)

 

Harminchárom évszázaddal ezelőtt a teljes zsidó nép – kb. 3 millió férfi, nő és gyermek – és a később megszületendő összes zsidó lelke volt tanúja Isten kinyilatkoztatásának a Sínai-hegyen.

 

A teremtés hatodik napjáig szemmel láthatóan és füllel hallhatóan volt jelen a Teremtő ebben a fizikai világban. Azonban, mondja a Midrás (Sir Hásirim rábá 5:1.), amikor Ádám és Éva evett a Tudás Fájának gyümölcséből az Örökkévaló Jelenléte (a Sechiná) mintha visszavonult volna a fizikai világból a mennyekbe. Káin vérontása miatt tovább távolodott a Sechiná a fizikai világtól – az első égboltról a másodikra vonult vissza. További öt nemzedék bűnei miatt egészen a hetedik mennyboltig távolodott Isten jelenléte. Ez az idő alatt az Örökkévaló természetesen nem hagyta magára a világot; továbbra is minden percben gondoskodott fennmaradásáról. A chaszidizmus magyarázata szerint Isten jelenlétének eltávolodása „csak” azt jelenti, hogy egyre kevésbé volt nyilvánvaló a fizikai világban a Teremtő létezése. Ádám és Éva még látták magát az Örökkévalót, azonban az őket követő generációk számára egyre kevésbé volt érzékelhető a Felsőbb Hatalom.

 

A hét bűnös generációt hét igaz ember nemzedéke követte. Ábrahám, Izsák és Jákob szolgálatukkal egyre visszább hozták a Sechinát a hetedik égboltról. Így, az Örökkévaló jelenlétének közeledtével egyre nagyobb mértékben volt érezhető a mi fizikai világunkban is Isten létezése. A három ősatyát követő nemzedékek egészen az első égboltig hozták vissza a Sechinát, odáig, ahova Ádám és Éva bűne után vonult vissza. A folyamatot a hetedik igaz ember, Mózes fejezte be, aki szolgálata lévén, a Tóraadáskor ismét szemmel láthatóvá és füllel hallhatóvá vált a Sechiná jelenléte a fizikai világban: Minden zsidó szeme láttára tízszer szólt az Örökkévaló (innen származik a téves Tíz parancsolat elnevezés, ami valójában tíz szólás – ászárá dibrot – volt) és összesen 14 parancsolatot adott a zsidó népnek. Ezekkel és a többi parancsolat segítségével az ember legyőzheti és átalakíthatja „állati” tulajdonságait, és kézzelfoghatóvá a saját életében, akárcsak a fizikai világban is az Örökkévaló jelenlétét.

 

A Tíz Szólás bevezető mondatában látszólag felesleges „mondván” szót Rabbi Ákiva, a Talmudban gyakran említett híres tanaita, úgy magyarázta, hogy minden Szólás után a nép válaszolta („mondván”) „Igen!” azaz „Igen, így fogunk cselekedni!” Egy másik tanaita, Rabbi Jismáél szerint a válasz a cselekvésre hívó Szólások után (pl. „Emlékezzél meg a szombat napjáról…”) „Igen!” – Igen, megtesszük! – volt, míg a tiltó, passzivitásra hívóak után „Nem!” – Nem fogjuk megszegni! – volt.

 

A két bölcs vitája látszólag értelmetlen, hiszen mind a ketten azt állítják, hogy a nép megerősítette, hogy meg fogja tartani az összes parancsolatot. Sőt, úgy tűnik, mintha precízebb a tiltó Szólások után Nem!–et válaszolni, mint valamennyi Szólás után egyből Igen!–t kiáltani.

 

A lubavicsi rebbe azonban elmagyarázza (Likuté Szichot, VI., 119–129. oldal), hogy miért fejezhet ki nagyobb odaadást Igen!–t válaszolni az Örökkévaló valamennyi Szólása után:

 

Az emberi felfogást és a társadalom érdekeit követve a Tórát a belőle nyerhető bölcsesség miatt kell tanulni, imádkozni a szellemi felemelkedés miatt kell, a szombatot a pihenés miatt, a peszáchi szédert tanító hatása miatt, a cedókét (adakozást) pedig szociális hatása miatt kell megtartani. Hasonlóképpen, értékelhetjük a tiltó micvák fontosságát, melyek tiltják a lopást, rágalmazást, szabados nemi életet, a test és lélek számára káros ételek fogyasztását stb. Ezt a nézetet támasztja alá bölcseink mondása is: „A micvák az emberiség tökéletesítése érdekében adattak” (Midrás Börésit rábá, 44:1.).

 

– Tényleg csak ezért tartanánk a parancsolatokat? – kérdezi a Rebbe. – Hiszen ezek Isten parancsolatai! Mi lehetne nagyobb dolog, mint az Ő akaratának teljesítése?!

 

Egy jelentős személyiséghez vagy uralkodóhoz nem kerülhet közel az egyszerű ember, akinek nincs vele közös témája, csak úgy ha értesül az uralkodó kéréséről, azonnal fut, hogy teljesítse. Így van rá esélye, hogy a jeles személyiség megtudja, hogy ő teljesítette kérését és felfigyel rá. Ehhez hasonlóan az egyetlen mód, hogy közel kerüljük a Legfelső Uralkodóhoz, hogy futunk és teljesítjük kéréseit, azaz a 613 Bibliában rögzített micvá egyikét és ekkor biztosak lehetünk benne, hogy „felfigyel ránk”.

 

Ebből a nézőpontból minden micvá egyenlő, hiszen minden más a jelentéktelenségbe süllyed azzal a monumentális ténnyel szemben, hogy a micvá a Mindenható Isten akarata. A ljádi Snéur Zálmán rabbi szavai szerint, „ha ahelyett, hogy reggel tfilint rakjunk, Isten azt parancsolta volna, hogy fát vágjunk, az sem lenne kevésbé jelentős micvá”… Ezért tartja rabbi Akiba, hogy Igen!-t válaszoltunk a cselekvésre serkentő parancsolatokra és a tiltásokra egyaránt. A Sínai hegynél nem volt olyan, hogy passzivitásra hívó micvá.

 

Aki a micvákat az emberre és a társadalomra gyakorolt pozitív hatása szerint vizsgálja, meg tud különböztetni cselekvésre és passzivitásra buzdító parancsolatokat. Egymillió forintot adni jótékonyságra, valami megtétele. Mit érünk azonban el, ha tartózkodunk a nem-kóser ételtől? A tejfölös, kolbászos rakott krumpli megevése ugye káros volna az ember spirituális „egészségére”; de a nem-megevése az egyszerű passzivitás. A Tóraadáskor egyértelmű volt, hogy minden micvá által egy aktív kapcsolat jön létre Istennel. A micvá egy lehetőség Isten akaratának teljesítésére, és ehhez képest minden egyéb magyarázat másodlagossá kell, hogy váljon. Egymillió forint adományozása egy cselekedet, Isten akaratának végrehajtása. A tiltott étel nem-megevése, szintén egy cselekedet, Isten akaratának végrehajtása. Ezért váltja ki ugyanazt a pozitív választ az összes micvá: „ Igen, így fogunk cselekedni