Izrael
Már elmondtam, hogy a szó általános értelmében Izrael nem vallásos ország. De a zsidó vallásról szóló beszámoló csúcspontján mégiscsak Izrael megalapításáról kell beszélnünk. Ha merészelném az Örökkévaló útjait fürkészni, azt mondanám, a felvilágosodás csapásai talán azért sújtották a világot, hogy Izrael eseménye megtörténhessen.
Mert Izraelt, a héber szellem új diadalát, amely évről évre erősebbé válik, és amelyet a világ egyre jobban megbecsül, hatvan száműzött generáció beteljesült álmát, a zsidók országát, a felvilágosodás hozta létre. Száz évvel ezelőtt még a gettólakók kigúnyolt, szakállas látomása volt, s annyira volt jelen a földön, mint a Messiás lábnyoma. Ma, megerősödve és a kettőzött sebességű növekedéstől kimerülten, létezik. Ott ül a nemzetek tanácskozásain. Fiatal hadserege kitörölte az emberi tudatból a meghunyászkodó vándor zsidó képét, akinek örökös sorsa, hogy visszacsapás nélkül elviselje az erőszakot és öldöklést. Izrael első tíz évének jegyzőkönyve kitörölhetetlen tintával van írva.
Azután, hogy Titus lerombolta Jeruzsálemet, a zsidó apák, fiúk, unokák és dédunokák továbbra is Cion felé fordították tekintetüket, ahogyan az utazó az otthoni tájat kutatja sóvár szemmel a látóhatáron túl. A múló századok nem tudták szétzúzni a nemzet töredékének Don Quijote-i álmát, hogy egy napon visszatérhet a földre, amelyet az Örökkévaló jelölt ki a számára. „A jövő évben Jeruzsálemben”: ez a jelmondat tartotta a reménységet a szétszórt népben. Emlékszem, amikor gyerekkoromban a peszáchi asztalnál hallottam ezt a refrént, üres álmodozásnak tekintettem. És mégis megértem, hogy létrejött az ország.
Most, hogy bekövetkezett a csoda, már mindennapi dolognak tűnik, hacsak nem állunk meg egy pillanatra, hogy megnézzük, mi történt. A történelem látható nyomaiból rekonstruálhatjuk az Izrael születéséhez vezető utat. Számomra és azt hiszem, a legtöbb gondolkodó ember számára mégis az utóbbi évszázadok legdöbbenetesebb eseményeinek egyike marad. Úgy vélem, az Izraelt létrehozó határozat, amelyet az Egyesült Nemzetekben megszavaztak, igazságos volt: a nemzetközi jognak talán az első nagy tette, az új világrend hajnalhasadásának rózsaszínű sugara.
Az Izrael és arab szomszédai között feszülő, gyilkos ellentétek meghaladják ennek a könyvnek a kereteit. Az arab félholdnak szüksége van a modern ipari egységre, amilyen Izrael, Izraelnek pedig szüksége van az arab kereskedelemre és nyersanyagra. Az idő majd meghozza a kiegyezést. Egyelőre úgy tűnik, a végleges megoldást csak a határok mentén egyensúlyozó, ádáz hadseregek mostani nemzedékét követő generációk fogják megtalálni.
Hogyan történt meg Izrael?
Izrael felfoghatatlan marad, ha létrejöttének legalább a puszta tényeivel nem ismerkedünk meg.
Létrehozását a 19. század világméretű változásai tették lehetővé. A zsidók felszabadítása és képzése, a középosztály, később a munkásosztály kialakulása új erőt adott a zsidó tömegeknek. Sajtótermékek, vonatok, távírdák, jobb utak kötötték immár össze az Európa-szerte szétszóródott, darabokra töredezett zsidóságot. A múlt század pestise, az antiszemitizmus amely a következő században vált hevennyé, annyi zsidót és keresztényt kaszálva le egy suhintással, mint régen a fekete halál felkorbácsolta a válságot, és cselekvésre szólított. Végül is az új masinák használata mellett, úgy látszott, nincs többé szükség mennyei beavatkozásra egy egész nemzet elszállításához. A középkorban a sasok szárnya és a messiási idők fehér lova jelképezte a cionizmus álmát. Ezek helyébe lépett a végre megvalósult vasút, a gőzhajó, az autó és a repülőgép.
Egy nagy eseményhez nem elegendő eszközökkel rendelkezni. Hősre is szükség van. Izrael igazi megalapítója a modern idők egyik legkülönösebb hőse volt, egy vezető, akinek fellépését éppúgy képtelenség lett volna megjósolni, mint Mózesét vagy Napóleonét. Minden ember közül egyedül a szabadgondolkodó bécsi újságíró, a szürke kesztyűs, cilinderes kávéházlakó, a tiszavirág-életű színdarabok, regények, kritikák, röpiratok Párizsban és Berlinben otthonos szerzője előtt tárult fel, mint villám fényénél megpillantott csoda, az eljövendő izraeli zsidó állam látomása. Néhány hét alatt megírta a Der Judenstaat (A zsidó állam) című zsidó „függetlenségi nyilatkozatot”, azt a kis könyvet, amely nem hamvadó fehér izzásával, monumentalitásával, szenvedélyességével és valóságos zsidó próféciájának döbbenetes hevületével most is könnyeket csal az olvasó szemébe. Izrael ma e könyv minden erejével és gyengeségével ékes. A szó testet öltött.
Theodor Herzl pár évvel a könyv megírása után hunyt el, leromlott fizikummal, egy aprócska, civakodó, víziókat kergető mozgalom hiteltelen vezetőjeként, amelyet tömegek utasítottak el a zsidóságon belül és azon kívül is, hiszen a zsidó állam álma éppoly megvalósíthatatlannak látszott, mint Vespasianus óta bármikor. Csak negyvennégy évvel később ugyanannyi idő múltán, amennyiig Herzl kurta élete tartott vitték az új zsidó állam vezetői Bécsből a Szentföldre földi maradványait, és helyezték nyugalomra a jeruzsálemi Herzl-hegyen.
A mai vezetők
Amikor Herzl megírta a Judenstaatot, annyira tájékozatlan volt a zsidó ügyekben, hogy nem is tudta: a kelet-európai gettókban, amelyekben az antiszemita cári önkényuralom alatt élő zsidók helyzete katasztrofálissá vált, már működik egy cionista szerveződés. Nem is álmodta volna, hogy könyvét megelőzte az odesszai orvos, Leo Pinsker röpirata, az Auto-Emanzipation (Ön-egyenjogúsítás). Később Herzl azt mondta, hogy sohasem írta volna meg művét, ha elolvassa Pinskerét.
A Pinsker által alapított párt, a Cion Szerelmesei Chovevé Cion azt hirdette, hogy a zsidókat azonnal el kell hozni a keleti zsarnokságok fennhatósága alól, amelyek ekkorra már pogromoktól is véresek voltak. Eszméjük az volt, hogy előbb jusson el a nép Palesztinába, azután az államiság majd csak létrejön. Ezt „gyakorlati cionizmusnak” nevezték. Kezdettől fogva szemben álltak Herzl „politikai cionizmusával”, amely a nagyhatalmakhoz akart fordulni, hogy támogatást szerezzen az új nemzet számára.
Ma az elméletek megoszlása mellékesnek és ködösnek tűnik. De a cionizmust kis híján elpusztította, Herzl pedig belehalt. Most már világos, hogy mindkét oldalnak igaza volt. Izraelnek szüksége volt emberekre az országban, szüksége volt az Egyesült Nemzetek határozatára, amit azonnal követett az Egyesült Államok és a Szovjetunió elismerő nyilatkozata, elégtételt szolgáltatva Herzlnek a sírban. A Herzl és a kelet-európai cionisták közötti szakadás a történelem tragikus fonák ügyeinek egyike volt. Az emberek ugyanazt az igaz ügyet különböző szempontok szerint tartották becsben, és ölni vagy halni tudtak saját igazságuk védelmében. Sokszor már néhány év után kiderül, hogy az ellenfelek valójában harcostársak voltak, miközben agyonütögették egymást a sötétben.
Herzl néhány hátralévő évében látványos bátorsággal és erővel törekedett célja elérésére. Körülrohanta az európai fővárosokat, rótta a hercegek és bankárok palotáinak hátsó lépcsőit: igyekezett támogatást szerezni látomásának. Beszélt a Rothschildokkal, a német császárral, a török szultánnal, a brit külügyminiszterrel, az olasz királlyal és a pápával. Belerokkant ezekbe a fényes tárgyalásokba, amelyek mindig csak további kilincselésekhez vezettek. Jóllehet a pénz és a hatalom nagyságainál nem ért el látványos sikereket, mozgalma lángra lobbant a zsidó tömegekben. A gettók elnyomott népe nyíltan Messiásnak nevezte, és annál jobban rajongott érte, minél távolabb volt tőle.
A kelet-európai cionisták felismerték zsenialitását, és a mozgalom vezetőjének tekintették. De továbbra is küldték az úttörők áradatát Palesztinába, noha Herzl ellenezte ezt a politikát, mert úgy vélte, akadályozza a nagyhatalmak elismerésének megszerzését az új állam számára. Amikor a nagy látnok egy szükségmegoldás tervét terjesztette a 6. Cionista Világkongresszus elé a zsidók Ugandában történő letelepítéséről, leszavazták és leváltották: megtörték hatalmát és szívét is. Egy évre rá meghalt.
A kelet-európai cionisták azonnal munkához láttak a terepen. Ezt a munkát ma is folytatják.
Vezetőik emancipált jesivá növendékek voltak, akik a cárellenes, nyugati földalatti szocialista eszméken nevelkedtek. Ezeket a 19. századi idealista szocialistákat Lenin acélos káderei hamarosan elsöpörték. Azt hiszem, ennek a származásnak köszönhető egy bizonyos, meglepően régimódi stílus az izraeli politikában, amely tökéletesen különbözik a mezőgazdasági, tudományos és honvédelmi ügyek csillogó modernizmusától. Ma is működik a kutatóintézetekben és a kibucokban: szinte 1905-ben érzi magát az ember, ha figyelemmel kíséri az újságpolémiákat vagy a kilenc parlamenti párt vitáit. A miniszterelnök, David Ben Gurion a tettek géniusza, mint Churchill, és abban is Churchillre hasonlít, hogy belső ügyekben hajlamos ifjúkorának retorikáját használni.
Izrael paradoxona
Így történt, hogy Izrael országának, az emberiség legrégibb vallásos álmának beteljesedését egy vallástalan alapító képzelte el, s többségükben hitetlenek valósították meg.
Igaz, a cionizmus vezetőinek soraiban mindig voltak vallásos emberek is. A zsidó tömegek nagy része vallásos maradt Izraelben és a száműzetésben is, miközben adományaival támogatta az új államot. Az izraeli parlamentben erős a Tóra-pártiak hangja. S a cionizmus maga is a vallásból ered, elvégre arra épül; a vér, a pénz és a munka gyökértelen pazarlása lenne az ősi hagyomány nélkül, amelyből életerejét meríti.
Mindez igaz, de mégsem lenne reális úgy vélni, hogy Izrael pillanatnyilag nem más, mint egy harcias kis világi állam, a számos helyen kitörő nacionalizmusok egyike a század felkelései és új nemzetei sorában. Ha több ennél, akkor önmaga ellenére több. Nem célja, hogy Messiást adjon a világnak. Békére, függetlenségre és állampolgárai jólétére törekszik.
A cionizmus mai izraeli virágzása ugyanakkor a hosszú távlatú zsidó vallás szerves része is. Az ókori Izrael sem volt kizárólagosan vallási állam. Voltak vallásos és hitetlen királyok, a hívőkkel szemben álló és a hívőket pártoló vezetők is. A népesség egyik része kitartott a mózesi törvény mellett, másik része pedig nem. Mózes után Dávid is páratlan keveréke volt Isten emberének és a tettek emberének: egyedülálló az Írások történelemkönyveiben. A Második Templom idején még maga a papi hivatal is hellenizánsok kezére került. Azok a zsidó turisták, akik Izraelben felháborodva látják, hogy az emberek rágyújtanak szombaton, nyilván nem olvasták figyelmesen a saját Bibliájukat vagy saját történelmüket. Izrael az a hely, ahol hitünk szerint az Örökkévaló fénye egy napon akkora lángra lobban, hogy nemcsak a kis országot, hanem az egész világot beragyogja. Fel sem merül, legalábbis a zsidó gondolkodásban, hogy ez már be is következett volna itt.
A zsidó jog kategóriái szerint a mai cionizmus egyetlen hosszú, életmentő akció, amely nagy tömegeket ragadott el a biztos megsemmisülésbe vezető útról. Mióta a görög hadaknak az a nagy ötletük támadt, hogy szombaton indítsanak támadást mert első alkalommal a zsidó katonák ellenállás nélkül hagyták magukat lekaszabolni , a törvény szerint a szertartás mindig másodlagos az életmentés szükséghelyzeteiben. A vallástalan cionisták tevékenységének deklarált alapjai között ez nem szerepel, de úgy vélem, szemléletük erre az alapigazságra épül.
Ha az ember egyfajta életmódban őszül meg, még ha olyan megerőltetőben is, mint az odaadó és folyamatos mentés, ez tűnik számára a normális életnek. Az Izrael megszületésében élen járó akciócsoport nemegyszer az általa megmentett hívők kemény ellenállásába ütközött. Hiszen a hívők számára a törvény volt a legfontosabb, és nem tetszett nekik a cionisták könnyed megközelítése, műveletlensége, nemtörődömsége a rítusokkal és skrupulusokkal szemben. A megmentők pedig mereven ragaszkodtak racionalizmusukhoz és a hittel szembeni megvetéshez, amikor szembekerültek velük.
Ben Gurion, Eisenhowerral ellentétben, nem mutathat egyforma jóságos türelmet a zsidóság minden csoportjával szemben. Naponta számos döntést kell hoznia az ország ügyeiben, még ha azok érintik is a vallást: vagy úgy kell tennie, ahogyan a rabbik mondják, vagy ellenükre kell cselekednie, vagy kompromisszumot kell kötnie. Izrael vezetőjének nincs több választási lehetősége. Ő és a pártja legnagyobbrészt szemben áll a rabbikkal, és egészben vagy részben engedményeket tesz nekik. Kétségtelen, hogy ezek a cserzett bőrű, öreg szocialisták alkalmasint csak megszokásból szállnak szembe a rabbikkal, lázadó ifjúságuk beléjük ivódott szemlélete alapján. De ugyanilyen gyakran, azt hiszem, ellenállásuk abból fakad, hogy el kell dönteniük, mit tegyenek Izrael életbenmaradása érdekében. Ha a vallásos pártok kebeléből egy új, ifjú Dávid állna Izrael kormánykereke mellé, neki is ugyanezekkel a problémákkal kellene szembenéznie. Hosszú évekig fog tartani a zsidóság teljesen új eseményének stabilizálása, és ez a folyamat nem mehet végbe ütközések nélkül.
Nem gondolom, hogy a mai izraeli szocializmus ideológiai keresztes hadjárat. Amennyire látom, a fiatalok a Nyugat felé fordulnak. Szívük a szabad kísérletezés Amerikájára vágyik, nem Kína hangyabolyára, s nem is a vasfüggöny országainak komor jegyrendszerére. Izrael szelleme szabad, cenzúrázatlan, uniformizálatlan. Mit választhatnak helyette? Hiszen a háború alatt még Amerikából is át kellett masíroznunk a jegyrendszer és a szövetséges ellenőrzés szürke világába! Nemzeti szükségállapot idején nincs más megoldás. Izrael élete folyamatos háborús válság, és a mi életünkben ez valószínűleg így is marad. Ha hat hónapig nem figyelnének oda, Nasszer hadai Tel Avivot és Haifát borítanák lángba. Úgyhogy maradnak a szocialista béklyók és hivatalok, és ellenükre a nép elevensége, ami valóságos csoda.
Ezek a megfontolások, azt hiszem, segítenek megérteni, hogy az izraeli és másutt élő vallásos zsidók miért támogatják az új nemzetet, noha néhány vezetője hivatalosan nem vallásos, sőt némelyikük kimondottan is hitetlen. A jóindulatú emberek felfogják, hogy ezek az új sorsot kovácsolják, s hogy néhány szélsőségestől eltekintve Izraelben minden kéz a zsidóság fennmaradásáért dolgozik. Bármily keserűek a mindennapi ellentétek annyira, hogy a keserűség mértéke időnként az állampolgári nyugtalanság határát súrolja , a cél mégis közös, és a nép a szélsőséges helyzetekben egységbe tömörül.
Milyen is Izrael?
Amikor először láttam meg a ludi repülőtér fényeit egy leszálló repülőgépről, olyan meghatottság fogott el, amit, azt hiszem, soha többé nem fogok érezni. A gép földet ért, és minden olyan volt, mint bármelyik repülőtéren: rohangálás, hivatalos halandzsa, többnyelvű feliratok csak éppen az egyik nyelv az volt, amelyen a Tórát tanultam kisfiú koromban… A kijáratnál több mint kilencven éve ellenére szálfaegyenesen, elmaradhatatlan fekete kalapjában és hosszú, fekete kabátjában ott állt a nagyapám. Körém csapta a karjait: ez volt számomra a Szentföld üdvözlete.
Maga a föld persze sima aszfalttal volt borítva, de úgy éreztem, a csontjaimig hatol a belőle áradó villamosság. Ezt a romantikus képzetet aztán elfelejtettem a csomagok körüli hercehurcában, az útlevélvizsgálat és a családi hírek sürgős kicserélése, a kavargó hivatalos intézkedések közepette, mert egy hivatalos delegáció tagja voltam, amely Izrael függetlenségének hetedik évfordulója alkalmából Mennen Williams michigani kormányzó vezetésével a Szabadság-harang másolatát hozta ajándékba a kormánynak. Egy külügyminisztériumi ember fogadott bennünket. Azt hittem, öltönyös, őszülő úr lesz. Huszonéves fiú volt, könnyedén öltözve, nyakkendő nélkül, kihajtott gallérral.
Azonnal föl kellett mennünk Jeruzsálembe egy rádióadás miatt. Elbúcsúztam a nagyapámtól, aki visszament Tel Aviv-i lakásába, s a delegációval hajmeresztő autóútra indultunk. Vezettem már Párizsban, Mexicóban, Rómában és a Riviérán, no meg Los Angeles hullámvasút-főútvonalain, úgyhogy azt hiszem, értek valamit a féktelen száguldáshoz. De az izraeli sofőr az úton egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy sofőr, hanem mint egy pilóta, aki szárnyak híján nem tud elstartolni, noha egyfolytában próbálkozik. Néha sikerül is egy-két elrugaszkodás erejéig elhagynia az utat. 1955-ben nagyon kevés kocsi volt az utakon. Azóta fokozatosan lelassultak az izraeli vezetők, de a szívük ma is a száguldásé. Ez a tehetséges külügyminisztériumi sofőr egyébként tizenkilenc éves lehetett.
Mikor Jeruzsálembe értünk, a legtöbb főútvonal le volt zárva, mert éppen állt az utcabál. Talán az amerikai függetlenség első évtizedeiben is gyakran táncoltak az emberek Washington és New York utcáin. Azóta benőtt a fejünk lágya, és úgy döntöttünk, hogy még a pukkanócukor is veszélyes, jobb, ha szolid tengerparti pikniket rendezünk július negyedikén. Az izraeliek száz évvel fiatalabbak nálunk, ők még táncolnak az utcán…
Az útelzárásokat őrző rendőrök inkább rendőrfik voltak, egyik sem volt még harminc. A város főterén egy hatalmas villanyhetes alatt táncoló sokaság egyharmada egyenruhás férfi és nő volt, vagyis megint csak fiúk és lányok. A legmegrendítőbb hatás, ami ezen az estén ért Izraelben öreg nagyapám ölelése után, az izraeliek hihetetlen fiatalsága volt. Ez a benyomás sosem múlt el teljesen. Néha úgy tűnik, Izrael a gyerekek és fiatalok országa.
Ez persze illúzió: az öregek is mindenütt ott vannak. De egy úttörő országban, amelyet ellenséges hadseregek fognak körül, az energikusság, a fürgeség és a modern képzettség a legfontosabb. Így hát a felelős posztokat fiatalok töltik be, és mindenfelé velük találkozunk. Amikor a kis izraeli haditengerészet gyakorlatát meglátogattam, a flotta parancsnoka olyan fiatal volt, hogy Amerikában legfeljebb rangidős hadnagy lehetett volna. De a manőverei pontosak és szakszerűek voltak, és hajóraja megállta a helyét az 58-as válságban.
Izrael kedves ország. Ezt nemigen szokták emlegetni a róla szóló beszámolókban, amelyek többnyire újdonságával és ellentmondásosságával foglalkoznak. Északon a magányos, meredek hegyvonulatok Svájcra emlékeztetnek, a középső, tenger menti síkság olyan, mintha Dél-Kalifornia féltestvére volna, a száraz vörös, üres Negev a fantasztikus Holt-tengerrel olyan, mint egy marsbéli táj. Minden alkalommal új kedves tájra bukkanok, amikor visszamegyek. Legjobban a fehér, nyüzsgő Haifát szeretem, zöld lejtőivel a bíbor Földközi-tenger csészécskéje körül; aztán Jeruzsálemet, amelynek ünnepélyes mágiáját nem tudom leírni, de amelynek ősi hegyein a hajnalok évről évre visszavárnak; a Gálil rejtélyes csúcsait, amelyekről lelátni a Kineret távoli, kék tavára, s ez olyan érzést kelt, mintha Izrael a világ legnagyobb országa volna, nem pedig az egyik legkisebb. Ha ősi pergamenjei és vallási emlékei miatt nem lenne máris turistaparadicsom, azt mondanám, szépsége miatt hamarosan az lesz.
Nem tudhatom, hogy a más hitet valló látogatók mit éreznek a zsidók országában. Az első úton az idő nagy részét egy San Franciscó-i metodista püspökkel töltöttem, aki el volt bűvölve, és fáradhatatlanul, akár késő este is hajlandó volt újabb programokra indulni. Az elkötelezett keresztény számára ez a föld bizonyára szinte vibrál. De az a különleges érzés, ami azt fogja el, aki egész életében egy kisebbség tagja volt, most pedig ott találja magát egy helyen, ahol mindenki olyan, mint ő: ez a rendkívüli fordulat, amely még a reflexeket is megváltoztatja, olyan szenzáció, amit csak az Izraelbe érkező diaszpórai zsidó élhet át. A született izraeliek el sem tudják ezt képzelni. Egy kicsit olyan, mint az első szerelem, vagy mint hirtelen megérteni Shakespeare-t, vagy mint az első gyerek. Az újdonság elmúlik, s az ember ugyanaz marad, ami volt, de mégsem egészen ugyanaz.
Szinte megfojtanak a kedvességgel, a vendégszeretettel és a büszkeséggel. Meg kell néznünk a vegyi gyárakat, a cementműveket, az autó-összeszerelő csarnokokat, a kórházakat, a kibucokat, a kénbányákat, a jesivákat, a műszaki iskolákat, a gyermekfalvakat: mindent látnunk kell, hacsak határozott fellépéssel nem közöljük, hogy néhány órán belül indul a gépünk. Minden este parti van, de hajnalban ki kell lőnünk magunkat Éjlát vagy Szodoma felé, vagy az északi határra. A feleségem egyszer csak megelégelte ezt, és dacosan közölte a külügyes fiúval, hogy márpedig ő másnap ki nem mozdul, hanem hajat mos, és egész nap sütkérezni fog. Szegény fiú odavolt.
Nagyon kedves emberek. A régi hagyomány ma is él: az egész nemzet egy család. Nézeteltéréseik éle is olyan, akár a családi veszekedéseké. Minden ünnep olyan, mint egy esküvő vagy születésnap. Az emberek nem tudják annyira komolyan venni a politikusokat, mint másutt, hiszen végül is csak Dávid bácsi vagy Mose bratyó tart éppen beszédet… Az izraeli hivatalosság nem mindig örül ennek. De megvannak az előnyei is: ha a családot veszély fenyegeti, mindenki úgy harcol, mintha az édestestvérét védelmezné.
Ha úgy tűnik, hogy egy álombeli csodaországról írok, akkor túllőttem a célon. Nem hiszem, hogy bárhol másutt mélyebb szkepszissel és cinizmussal találkozhatnánk, mint itt. Levante bölcs iróniája tovább él a Szentföldön. Mély nyomokat hagyott az izraeli szellemiségen a gettóban töltött évszázadok keserű leckéje, a náci mészárlások rémálma, a nemzetek számos orvtámadása, amiket még a hitleri Holocaust szállongó füstjében sem mulasztottak el, mielőtt a zsidóknak adományozták a néhány négyzetmérföldet, amelyet most hazájuknak neveznek, az arab vezetők engesztelhetetlen és értelmetlen gyűlölete és az igazság szava meg az olaj szava között ingadozó nagyhatalmak árnyékában. Ehhez járul a kesernyés önirónia, ami abból a tudatból ered, hogy az országnak szüksége van a diaszpóra segítségére betelepülőkben és anyagiakban, s ez még jó ideig így lesz.
Izrael olyan hely, ahol a napilapoknak, a pletykalapoknak, a pornóújságoknak, a filmfeliratoknak, a hirdetőtábláknak, a reklámversikéknek, az üzleti zsargonnak és a modern társadalom összes forgalomban lévő nyomtatványának a Szentírás nyelvezetében kell föllelnie a maga szókincsét. Túl nagy a nyelvi feszültség, s ha elpattan a húr, feneketlen cinizmussal reagálnak. Izraelben létezik egy másik fajta cinizmus is, a vasfüggöny mögötti országok speciális terméke, amely a fontoskodó irodákká, kiváltságos klikkekké és a Szervezet mozdíthatatlan hatalmi tömbjévé merevült, fényes szocialista jelszavak élményéből ered.
Ezek a nem éppen utópisztikus tények is hozzátartoznak a zsidók országához a rózsaszín felszín alatt, amivel a látogató találkozik. De talán mégis az első kép az igazi. Látjuk, amit látunk: a napfény és a gyors fejlődés földjét, a kizöldülő öreg kősivatagokat, azt, hogy annyi a gyerek, mint októberben az alma, az életerős fiatalság bátor kísérletezését, kemény fegyveres erejét és nehéz vállalkozásait, az ősi dombokon kinőtt új egyetemeket és üzemeket, a virágzó térségeket, a városokban a vidám sokadalmat. Tel Avivban az az érzésünk támad, hogy minden második sarkon van egy könyvesbolt. Így olvasni, kávézni, teázni, beszélgetni legfeljebb Párizsban tudnak. Egy taxisofőr udvariasan elmagyarázza, hol rontottam el a Caine csatahajót: lényegében azt mondja, amit az első amerikai kritikusaim. Hiszen rokonok vagyunk, minek udvariaskodna?
Ez a kis ország a távlati elképzelések szerint egyszer majd négymillió embert fog eltartani.* Az amerikai zsidóság, akárcsak a Második Templom idején a babilóniai, nyilván akkor is több embert számlál majd. Hogy gondolkodásban és tudásban erősebb lesz-e a szentföldinél, ahogyan a babilóniai zsidók erősebbek voltak, azt nem tudhatjuk. Az izraeli zsidók életereje hatalmas. A vallási törvénykezésben előadódó problémák legmélyebb elemzése és legalaposabb vizsgálata ma Izraelben folyik: ez természetes, hiszen magát az élő nemzetet vizsgálhatják. Mindkét közösség létfontosságú a zsidó fennmaradás számára a Messiás eljöveteléig.
LÁBJEGYZET
*Ezt a beszámolót 1958-ban írtam, 1955-ben tett első izraeli utazásom alapján. A mai képet az Utóirat a negyvenéves Izraelről. Föld és hit című részben írom le. Ez a fejezet a gyerekcipőben járó zsidó államról készült pillanatfelvétel, amely némi áttekintést nyújt a cionizmus történetéről is. H. W. (1987)
LÁBJEGYZET
*A mai lélekszám ezt meghaladja. M. K. (1993)
