Az Ima
Az ima a zsidóságban „szívvel végzett szolgálat” (ávodá: szó szerint munka). A Sömá-passzus megparancsolja, hogy egész szívünkkel szolgáljuk az Urat. Bölcseink megkérdezik: Mi az a „szívvel végzett szolgálat”? Válaszuk: az ima.
Az imának természetesen csak akkor van értéke, ha a szív mélyéről jön, nem pedig úgy mondják el, ahogyan Jösájáhu(Ézsajás) próféta jellemzi az értéktelen imát: „Mivel ez a nép csak a szájával hódol Nekem, csak az ajkával tisztel, de a szíve távol marad.” Az ilyen ima külsőleges és felszínes verbalizmus, a szív, az ész máshol jár. A próféta arra int ugyanebben az Írásversben, hogy „Egész Istenfélelmük nem más, mint bemagolt okoskodás” (Jösájá 29:13.).
Az ima elvileg nincs korlátozva, nincs kötelezően megszabva sem a tartalma, sem a szövege, sem a stílusa, még a nyelve sem, még az ideje sem, mivel lényege, hogy szívvel végzett szolgálat, individuális megnyilatkozás, melyet bármikor és bárhogyan meghallgathatnak odafönt.
Ennek ellenére a Nagy Gyülekezet Férfiai[1] rögzítették tizennyolc áldásformula szövegét; ezek az áldásformulák összefoglalni hivatottak minden ember különböző kívánnivalóinak és szükségleteinek lényegét.
Ez az egyik fő ima, naponta háromszor kell elmondani, a szentélybeli áldozatok helyett. Ezek: a reggeli (sáchárit) állandó áldozat, az állandó ajándék (minchá)-áldozat (alkonyatkor mutatták be), és a nappal feláldozott állatok belső szerveinek az éjjeli órákban történt feláldozása.
Ezt a három imát, a sácháritot, a minchát és az árávitot (sáchrisz, minche, májrev) Bölcseink szerint ősapáink vezették be.
Ávráhám vezette be a reggeli imát, amint az kiderül a következő írásvers drásájából, Bölcseink szerint való értelmezéséből: „Korán reggel útra kelt Ávráhám a felé a hely felé, ahol az Örökkévaló előtt állt korábban” (1Mózes 19:27.).
Jicchák (Izsák) vezette be az alkonyati imát, a minchát, amint meg van írva: „Kiment Jicchákestefelé ťbeszélniŤ a mezőre” (1Mózes 24:63.).
Jáákov (Jákob) vezette be az esti imát: „Odaért a helyhez és meghált ott, mert lement a nap” (1Mózes 28:11.).
Az ámidá[2] (szó szerint: állás) nem más, mint ima beszéd, s a beszéd – ima („Az Örökkévaló előtt megered szava” szó szerint: kiönti beszédét); az odaérés nem más, mint ima, a szónak „könyörgés, egész szívvel való kérés” jelentéséből.[3] Rejtett utalás[4] is található az ősatyák nevében: Ávráhám: bóker, reggel; Jicchák: cohoráim, dél; Já’ákov: ‘erev, este[5].
Az ima nemzedékeken át végigkíséri a zsidó nép életét, de még nagyobb hangsúlyt kapott a Szentély pusztulása után, Hóseá próféta (14:3.) szavainak megfelelően: „Hadd fizessünk tulkok helyett ajkainkkal”, azaz: Hadd váltsuk meg a kötelező tulokáldozatokat imáink szavaival. Az áldozatok arra szolgáltak, hogy Izrael fiait közel hozzák Égi Atyjukhoz (a korbán, áldozat szó akárev, közelít szóból ered); amikor pedig megszűntek a szentélybeli áldozatok, az imák vették át szerepüket, mert az ima célja is ugyanez: közvetlen kapcsolatot teremteni az ember és a Teremtő között.
A sáchárit ima
Tálitban, töfilinben fogunk bele a reggeli imába, a sácháritba, nevezetesen az Ákédát Jicchák, Izsák megkötözése című Tóra-részlet (1Mózes 22:1-19.) olvasásába. Olvasásának több célja van:
1. Fölkelteni ugyanazt a mindenről lemondó odaadást, az Örökkévaló szolgálatára való készséget, amelyről Avraham tett tanúságot, amikor ment feláldozni a saját fiát, Jicchákot. Mint katonáknak, olyanoknak kell lennünk: magunkra vállalnunk a legfőbb parancsoknak való feltétlen engedelmeskedést. Ezzel teljesítjük azt a parancsot is, hogy „Szeresd az Urat a te Istenedet egész életeddel”: ha a lelkedet kéri, azzal is.
2. Örökké, mindennap jelenvalóvá tenni azt, amit az angyal mondott Ávráhámnak: „Ne emelj kezet az ifjúra, haja szálát se görbítsd”. Az Örökkévaló nem akar emberáldozatot.
3. Kieszközölni az Ég kegyelmét, hogy imánk meghallgatásra találjon ősatyáink érdemeiért, amint azt meg is mondjuk a „Jicchák megkötözésé”-t kísérő imában: „Világnak Ura! Avraham ősatyánk elűzte egyetlen fia iránti könyörületét, és kész volt feláldozni, csak hogy a Te akaratodat tegye, ugyanúgy űzze el fejünk felől a Te könyörületed a Te haragodat, könyörületességed mércéjével[6] mérj nekünk, ne pedig többi mércéddel (= ne pedig a törvény mércéjével). Bánj velünk, Urunk, Istenünk, a szeretet midája szerint és a könyörületesség midája szerint, és hárítsd el haragodat néped feje felől, és Városod (Jeruzsálem) felől és Országod (Izrael) és örökséged (Izrael népe) felől és váltsd valóra nekünk, Urunk, Istenünk, amit Tórádban ígértél szolgád, Mózes közvetítésével, amint mondva vagyon: Gondolni fogok Jáákov-szövetségemre (Jáákovval kötött szövetségemre) és Jicchák-szövetségemre is, és Avraham-szövetségemre is gondolni fogok, és az Országra (vagy: a Földre) gondolni fogok.” (A Talmud „Áldások” c. traktátusából.)
Ezután elmondjuk a Sömá Jiszráél első bekezdését, hátha elhúzódik a sáchárit, és nem tudjuk idejében „olvasni” a Sömát, azaz a nappal első negyedének végéig (Például, ha a nappal tizenkét órából áll, akkor a harmadik óra végéig; ha kesőbb mondjuk el a Sömát, nem teljesítettük egészen a Sömá olvasásának micváját.)
Nyáron természetesen korábban van a határidő, mint télen, mert télen később kezdődik a nappal.
Ez után a rövidre fogott kriát-sömá után a Korbánotot olvassuk, azaz a Szentélybeli áldozatokról szóló Tóra és Talmud-passzusokat. Főleg a reggeli Támid, azaz állandó (mindennapi) áldozattal foglalkozunk, azzal kezdődött mindennap a szentélybeli „munka”, ávodá azaz kultusz, és csak azután mondjuk el az egésznapi templomi szolgálat rendjét, ahogyan azt elmondja az egyik ámorá[7], Ábájé[8], a Talmudban.
Ezért tanulunk egy egész fejezetet az „Áldozatok” (Zöváchim) című Misna-traktátusból: azt, amelyik összefoglalja az összes különböző áldozatfajtát és feláldozásuk részleteit.
Megnyilvánul ebben a tanulásban a Szentély újjáépülésének reménye is, az a remény, hogy megújul benne az Istennek végzett szolgálat: ezt magyarázták úgy Bölcseink, hogy ha valaki az égőáldozatra, az ajándékáldozatra, a vétekáldozatra és a többi áldozatra vonatkozó tanítással foglalkozik, olybá tudja be neki az Írás, mintha a valóságban bemutatta volna az áldozatokat.
A reggeli korbánotot, az áldozati fejezeteket Rabbi Ismáél báráitájával fejezik be. (A báráiták atánák[9] ún. „külső” misnái, azaz olyan misnái, amelyeket rabbi Jehudá há-Nászi nem vett fel a „Misna hat rendjébe”.)
Rabbi Ismáél báráitája a tizenhárom midát (exegetikai szabályt) sorolja el. Ez a báráitábiztosítja a Torá seböál pe, a Szóbeli Tan és a Torá sebichtáv, az írott Tan[10] közötti kapcsolatot. Ez azt jelenti, hogy a kettő együtt „jött le” világba: együtt lett kinyilatkoztatva, és lehetetlen bármi módon szétválasztani őket.
Ez az ima egyik alapja, a zsidó hitnek és annak a kötelességünknek, hogy teljesítjük a Tóra parancsait. 3Mózes 26:46-ban olvassuk: „Ezek azok a törvények és azok a előírások és azok a Tórák, amelyeket az Úr hozott közötte és Izrael fiai között a Szináj hegyen, Mózes közvetítésével”. A Tórák: két Tóra, egyik az Írott, a másik a Szóbeli, a Szóbeli Tan, az Írott Tan magyarázata és kiegészítése, mindkettő ugyanakkor kaptuk: amikor a Szináj-hegy lábánál álltunk.
Pszuké de-zimrá (pszike de zimre), énekelt írásversek
„Az ember okvetlenül rendezze el előbb a „Hely” dicséretét azaz mondja el az Istent dicsérő himnuszokat, zsoltárokat a megállapított sorrendben. Ebből a mondásból az következik hogy nem illik kérésekkel állni az Örökkévaló elé, hogy gondoskodjék mindennapi szükségleteinkről, ha előbb nem fejeztük ki hálánkat és magasztalásunkat a Mindenhatónak. Ezért állapítja meg a Misna (mászechet Bráchot), hogy „a hajdani chaszidok, jámborok egy egész órán át készültek fel az imára, azaz a Sömone Eszré-nek nevezett főimára, mely kérelmekből áll: zsoltárokat és hálaadó énekeket mondtak a Teremtőnek, ezzel késleltették a főimát. Nagy részük a Zsoltárok Könyvéből való, az Úr ; dicsőségét hirdető himnuszok kimeríthetetlen forrásából. Ezeket az „énekverseket” együtt a pszuké de-zimrának hívják, dicsőítő írásverseknek. Szombaton és ünnepnapokon, amikor inkább urai vagyunk időnknek, és nem hajtanak a napi ügyeink, hosszabb a pszuké de-zimrá, külön zsoltárok vannak beiktatva.
A szefárd nuszách szerint („spanyol” imarend, a „szfárádi” zsidóknak, a Spanyolországból 1492-ben kiűzött zsidók leszármazottainak a nuszáchja szerint; az „áskenáz„, azaz „német” zsidók, a középkori németországi zsidók leszármazottai közül is átvették a különböző chaszid irányok követői) a pszuké de-zimrá ezzel az imával kezdődik: „Hálálkodjatok az Örökkévalónak, az Ő nevében fohászkodjatok” (Hodu lá-Sém…), majd jön a Házavatás-zsoltár (Mizmor sir…), a harmadik helyen pedig: „Áldott, akinek szavára a világ keletkezett” (Báruch seámár); ez a Pszuké de-zimrá nyitó bráchája, áldása.
Az áskenáz imarendben[11] a következő a sorrend: Házavatás-zsoltár (Mizmor sir), „Áldott, akinek szavára” (Báruch seámár…) és „Hálálkodjatok” (Hodu lá-Sém…).
A Pszuké de-zimrá bráchával kezdődik és fejeződik be: „Áldott, akinek szavára”– ezzel kezdődik, és a „Örökké dicsérjék nevedet, Királyunk”-kal végződik.
Ettől a két bráchától lesz egyetlen egység a Pszuké de-zimrá. Az egyes mondatok, az egyes szakaszok között sem szabad másról beszélni („kibeszélni az imádkozásból”); az ámént lehet mondani, Báruch há-Sém hámvorách-ot és Kedusát, ha a közösség már ott tart, lehet válaszolni aKádisra is.
Egyes szakaszokat állva kell mondani, ezek a következők: a Báruch seámár, a Mizmor lötodáés a Vájöváréch Dávid-tól a Pszuké de-zimrát követő Báruch Ádo-náj hámövorách löolám váed végéig. Szombaton és ünnepnapokon a Vájöváréch Dávid -tól az Áz jásir Mose végéig szoktak állni – annak a tórai szakasznak a végéig, amely népünk történelmének sorsdöntő eseményére, a Vörös tengeri átkelésre emlékeztet bennünket, és megint a Jistábách alatt a Bárchu utánig.
Szokás, hogy a Báruch seámár kezdetű imaszakasz alatt jobb kezünkben tartunk a tálit négy cicit-rojtja közül kettőt, és a szakasz végére érve megcsókoljuk őket. Azokban a közösségekben, amelyekben a nőtlen fiatalemberek nem imádkoznak tálitban, a kis tálit, a „cidákli” két rojtját csókolják meg.
A Mizmor lötodá hálaadó zsoltárt nem mondjuk az olyan napokon, amelyeken annak idején nem mutattak be hálaáldozatot a Szentélyben: szombaton, ünnepnapokon, erev Peszáchkor (Peszách előtti nap) chol há-moéd (félünnep) Peszáchkor és erev Jom-Kipurimkor.
Különleges helyet foglal el az Ásréj josvéj véjtéchá Boldogok Házadnak lakói kezdetű imaszakasz. Az Ásré akrosztikhon, a sorok első betűje kiadja az álef-bétet, a héber abc-t, csak anun betű hiányzik. Központi helyet foglal el „Izrael kellemes szavú dalnoka” (Dávid király) dicshimnuszai között. A Teremtő jótéteményeit sorolja el, aki minden teremtményéhez jó és könyörületes, mindenhez, ami csak létezik. Különleges kávánával, összpontosítással kell elmondani ezt a sort „potéách et jádéchá umászbiá jöchol cháj rácon” – „Kinyitod a kezedet és teljesíted minden élő kívánságát” (145. zsoltár). Szokás megérinteni a kéz-töfilint az ujjainkkal és megcsókolni őket, aztán a fej-töfilinnel is ugyanígy tenni.
Azt mondták Bölcseink: Aki mindennap háromszor elmondja az Ásrét, be van annak ígérve a Jövendő Világ, mert az Ásréban kifejeződik az a hit, hogy a Teremtő minden teremtményének gondját viseli. Ezért van naponta háromszor beiktatva az imarendbe: kétszer a sácháritba, egyszer a minchába.
[1] A Nagy Gyülekezet Férfiai: így hívták a nemzet bölcseinek gyűlését Ezra (Ezrás) és Nechemja (Nehemiás) korában. A Tórát az állam törvényének nyilvánították. Százhúsz tagú, állandó testület volt, a próféták is a tagjai voltak. A Nagy Gyülekezet a nemzet „törvényhozó” testülete volt, az ún. írnokok, a Törvény magyarázói alkották. Simon Há-Cádik – Simon, az Igaz -, aki a görög uralom alatt élt, úgy van említve a Misna „Atyák” című traktátusában (I. fejezet), mint „a Nagy Gyülekezet maradéka”. A Nagy Gyülekezet három alapvető területen működött: ítélkezés, nevelés és a Tóra terjesztése, valamint a törvényhozás. A hagyomány a Nagy Gyülekezetnek, valamint Ezrának és Nechemjának tulajdonít néhány, a gyakorlati vallási élet kereteit és jellegét érintő rendelkezést.
[2] [A Nagy Gyülekezet Férfiai megszövegezte fő imát ámidának hívják, mert állva kell elmondani.]
[3] [Ezt is jelenti a págá, odaérni szó. A hely, mákom szó pedig az Isten szó egyik helyettesítő szava (A Mindenütt Jelenvaló, Omnipresent stb. szóval szokták fordítani).]
[4] [Remez: az írásmagyarázat négy módszere közül az egyik, rejtett utalások keresése.]
[5] [A ‘ jellel egy, a torokban képzett zárhangot jelölünk, az ájint. Az európai zsidók kiejtésében nem hallatszik. [Remez: az írásmagyarázat négy módszere közül az egyik, rejtett utalások keresése.]
[6] [Midá = mérce, mérték, „zsinórmérték”, valamilyen eljárást megszabó elv, (erkölcsi) tulajdonság megnyilvánulása. A midát-há-din, a megbocsátást nem ismerő, szigorú törvény mércéje, és a midát-há-ráchámim, a könyörület mércéje két alapvető fogalom a zsidóságban. Isten eme két elv szerint ítél. A Tórában az Elokim, Isten szó a törvény mércéjével mérő Istenre utal, azÁdo-náj, az Úr szó pedig a könyörületesség, a megbocsátás mércéje szerint ítélőre.]
[7] (A szó eredeti jelentése: a Bölcsek nézeteinek tanítója, a közösség számára magyarázója. A szót azokra a Talmud-bölcsekre alkalmazzák, akik a Misna lezárása és a Talmud (Gemárá) lezárása között működtek, tehát a Gemárá bölcseire. Az ámorák a tánáknak (1. a 26-os lábjegyzetet) a Misnában és az ún. Báráitákban foglalt szavait értelmezték, fejtették ki és alkalmazták különféle lehetséges helyzetekre, hogy hozzáférhetővé tegyék e szavakat – vagyis a törvényeket – a társadalom számára. Az ámorák korábban kapcsolatot formáltak az Erec-Jiszráéli (palesztinai) és a babilonai (perzsiai) bölcseink között, diák-cserékről is tudunk. Babilonban szofisztikáltabb módszer járta, mint Erec-Jiszráélben; a Jeruzsálemi Talmud szugjáinak, témaköreinek tárgyalása kevésbé bonyolult és szerteágazó, mint ugyanazoké a szugjáké a Babilóniai Talmudban. Az ámorák nagyon megbecsült, előkelő helyet foglaltak el a nép életében. Körülbelül háromezerről tudunk név szerint. Az ámorák sora Rávval és Smuéllel kezdődik, Ráv (= rabbi) Ásival és Rávinával zárul. (Ezek gyakori vitapartnerek voltak.)
[8] Ábájé a Babilóniai Talmudban leggyakrabban idézett amorák egyike. Vitapartnerével, Rávával együtt rányomták egyéniségük bélyegét a Talmudra. Betegsége és szegénysége ellenére is nagy Tóra-tudós lett, végül a pumbeditái jesiva élére állították. Nemes, emelkedett jellemű, emberszerető egyéniség volt. Egész életét’ akarta úgy élni, hogy az Isten Nevének megszentelése legyen.
[9] A tánák a misnák közös szerzői. Soruk Simon há-Cádikkal kezdődik (Nagy Sándor kora körül) és Jehudá há-Nászival végződik. A táná szó arámi eredetű, jelentése: „ismétel, betéve megtanul.” Nem minden tana szerepel a Misnában, és nem minden ott idézett bölcs volt tana. Szűkebb értelemben Bét Hilél és Bét Sámáj, Hilél iskolája és Sámáj iskolája tagjait jelenti. A hagyomány a korábbi Bölcsek sorát egészen Mose rábénuig, azaz Mózesig vezeti vissza. –Hilél és Sámáj után a tanák hat nemzedékéről beszélünk; az elsőbe tartozik Ákáviá ben Mehálelél és az Idősebb Rábán Gámliél, az utolsóba Rábbi Jehudá há-Nászi, a Misna egybeszerkesztője.
[10] A Tóra szó szűkebb értelemben Mózes Öt Könyvét jelenti, ezt hívják a zsidó hagyományban írott Tannak. A zsidó hagyomány szerint ezt a Tórát adta át Isten Mózesnek a Szináj-hegyen, írásban, és vele együtt átadta neki szóban a Tórának és a benne foglalt micváknak részletes magyarázatát. Ez utóbbi a „Szóbeli Tóra”, a Szóbeli Tan. Eszerint a „Tóra” szó jelenti mind az írott, mind a Szóbeli Tant, összes részleteivel együtt mindazzal együtt, amit hozzátettek az egymást követő nemzedékek, s egész talmudi irodalom. „Az atyák” című mászechet – traktátus első misnája mondja: „Mose átvette a Tórát a Szinaj-hegyen, átad Jöhosuának (Józsué), Jöhosuá a Véneknek, a Vének a prófétáknak, próféták pedig átadták a Nagy Gyülekezet Férfiainak”. Más szóval: Tóra a Szinaj-hegyen értelmezéseivel együtt lett átadva. A Tóra maga Mózes Öt Könyvét Írott Tannak hívják, és Mózes a hagyomány szerint sajátkezűleg írta le halála előtt. Minden törzsnek átadott egy példányt, egyet pedig betett a Frigyládába. A Tóra magyarázatát nem foglal írásba, hanem szóban adta át Jöhosuának, Jöhosuá átadta a Véneknek stb. Így hagyományozódott nemzedékről-nemzedékre a Szóbeli Tan.
[11] [Így a legtöbb magyarországi zsinagógában is.]
