Gondolatok a hetiszakaszhoz

 

 

 

* * *

 

 

A hetiszakasz dióhéjban: A Tóra elbeszéli, hogy nem sokkal azt követően, hogy a fáraó elküldi a „Népet”, az milyen akadályokba ütközik a szabadság felé vezető úton. Tilos a filiszteusok földjén keresztül vonulniuk, mivel az túlságosan közel esik Egyiptomhoz, s ez esetleg visszatérésre sarkallhatná őket.

 

Arról is értesülünk, hogy „a Népet” Isten nappal felhőoszlopokba rejtve kíséri, éjszaka pedig tűzoszloppal mutatja nekik az utat.

 

Isten utasítja a „Népet”, hogy a tenger „Pi Háchirot”-nak nevezett partszakaszán táborozzanak, hamis biztonságérzetet cseppentve ily módon a fáraóba és arra ösztökélve (csöppnyit noszogatva, azaz tulajdonképpen csupán megkeményítve a szívét), hogy tovább hajszolja az zsidókat, bele a tengerbe.

 

A helyzet teljesen reménytelennek tetszik, ám egyszer csak, láss csudát, a tenger kettéválik, és a zsidó nép száraz lábbal kel át rajta. Egy ilyen csoda egész biztosan elrettentette volna még a leggonoszabb lelkeket is, de a fáraót bezzeg nem — ő fogta és a menekülők után vetette magát. A szerencsétlen egyiptomiak, mint az köztudott, szomorú sorsra jutottak: „ló és lovasa” mind a tengerbe fulladt.

 

A tenger kettéválásának csodáját egy vidám dicsőítő dallal viszonozza a nép; a liturgikus költészet klasszikusa ez, mely a világ összes zsidó közösségének hétköznapi imakönyvébe belekerült.

 

Mint az jellemző, a szabadság fölött érzett öröm nem sokkal élte túl a kezdeti eksztatikus szakaszt, és hamarosan a Biblia gyakran ismétlődő témájáról olvashatunk, az állandó, kicsinyes zúgolódásáról Mózes és a rabságból való megszabadítás miatt. A nép panaszkodik, hogy nincs mit ennie, mire manna, egyfajta misztikus kenyér hullik alá az égből, s ez táplálja testileg és lelkileg a népet sivatagi vándorlása során. Nem sokkal később panaszkodni kezdenek, hogy nincs mit inniuk, mire vizet is kapnak.

 

A heti tórai olvasmány egy csata leírásával fejeződik be, amelyet legfőbb ellenségeinkkel, az amalekitákkal vívtunk, és mint az az utolsó sorban elhangzik: olyan csata volt ez, amely „nemzedékről nemzedékre”, újra és újra megismétlődik – ha más nem szellemi értelembe véve.

 

 

 

 

Egy a heti szakaszra vetett futó pillantás alapján az ember három jól elkülöníthető mozzanatot lát, s ezek az Egyiptomból való Kivonulás három különböző szakaszát reprezentálják. 1) A zsidók végül elhagyják magát Egyiptom országát. 2) Üldözőbe veszik őket, majd átkelnek a tengeren, s végül teljesen felszámolják minden kapcsolatukat Egyiptommal. Ekkor válik lehetővé számukra, hogy létezésük második szakaszába lépjenek. 3) Megkezdik sivatagi vándorlásukat, és közeledik a pillanat, amikor majd átveszik a Tórát.

 

Röviden tehát, az ember ezt a részt egy hídként foghatja fel, amely a rabszolgalétből kiindulva, a menekülés aktusán át a népként való megszületésig ível, jóllehet ez a nép egyelőre csupán sivatagi nomádokból áll, akiket magának a menekülésnek a központi mozzanata, a tenger kettéválásának csodája forraszt egybe.

 

Ez az oka annak, hogy Rabbi Jesájáhu Hurwitz, a híres 17. századi bölcs, a „Sné Luchot HáBrit” (‘A szövetség két táblája’) című klasszikus mű szerzője, a heti szakasz központi motívumának az átalakulás, a stabilitástól a mobilitás felé való elmozdulás, a letelepedett és intim szférát biztosító életmódról a vándorló és nyilvánosan élt életre való átállás gondolatát tartotta.

 

 

 

A heti szakasz közepén egészen elragadtat bennünket a Vörös-tenger kettéválásának csodája és ugyanakkor lenyűgöz az Örökkévaló azon igyekezete, hogy még az általa megszabott természeti törvények ideiglenes megváltoztatásával is akár, de megmentse az Ő népét.

 

Van azonban valami, ami kissé gondolkodóba ejti az embert. Miért küldte el Isten a népet a tengerpartra? Miért ösztökélte a fáraót, hogy űzze bele a népet a tengerbe? Nyilván találhatott volna egyszerűbb módot is népe kiszabadítására és az egyiptomiak büntetésének betetőzésére?

 

Peszách ünnepének első estéjén azzal ünnepeljük a Kivonulást, hogy elbeszéljük az éjszaka történéseit egy „Kivonulási kalauz”, az úgynevezett Hágádá segítségével. Ebben a kalauzban vagy kézikönyvben található vallásos költemények közül a legmegnyerőbb darab, a rendszerint énekelve előadott Dájénu („Az is elég lett volna nekünk”), amelyben nagyrabecsülésünknek úgy adunk hangot, hogy elismerjük: Isten jóval többet tett, mint amennyit kötelessége volt megtenni értünk. Elmondjuk például, hogy ha az Örökkévaló úgy vezet ki bennünket Egyiptomból, hogy egyúttal nem bünteti meg őket (az ellenségeinket), nekünk az is elég lett volna (ám mint azt mindnyájan tudjuk, Ő jóval többet tett az elvárhatónál, és hasonlóért hasonlóval fizetett meg nekik).

 

Az imában azt mondjuk: „Ha csak a tengert nyitja meg előttünk, de nem vezet át rajta szárazon, nekünk az is elég lett volna”. Itt adódik a kérdés, hogy tényleg, miért is lett volna elég, ha kettéválasztja a tengert, de mi nem kelünk át rajta? Ha a tenger kettéválása nem lett volna ténylegesen segítségünkre abban, hogy elmeneküljünk az egyiptomiak elől, akkor mi célból történt volna meg?

 

 

 

A lubavicsi Rebbe szerint, hogy a Vörös-tenger kettéválasztásának, egy a kivonulástól független célja is volt. Maga a fantasztikus isteni csoda megtapasztalása, és az általa nyert spirituális élmény az, ami szükségessé tette ezt a természet feletti történést.

 

A zsidó nép a sivatagban született meg. Az volt a rendeltetésük, hogy egyedülálló néppé váljanak, olyan, néppé, amelynek isteni küldetést kell beteljesítenie, és ezzel együtt járt az itt és most materialisztikus mentalitásának meghaladása s annak egy örök és isteni lelkülettel való felcserélése. Így hát meg kellett születniük, oda kellett hagyniuk az egyiptomi kultúra méhét és, ami azt illeti, egész világias életfelfogásukat is, és át kellett kelniük a „nagy elválasztón”, az elválasztás tengerén, amely elkülöníti egymástól az istenit és az evilágit.

 

Így hát, amiképpen a születés is a méh megnyílásával jár együtt, hogy a magzatból újszülött válhassék, azonképpen a mi esetünkben is a misztikus méh, a Vörös-tenger megnyílásának kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy az Örökkévaló újszülött gyermekeiként a világra jöjjünk.

 

 

 

 

Ezért hát nem meglepő, hogy a Tóra a Vörös-tengeren való átkelést misztikus eseményként írja le. Azt olvassuk, hogy miközben a nép vonult keresztül a tengeren, dicsőítő énekeket zengett, mondván: „ez az én Istenem, akit dicsőítek, atyám Istene, hadd magasztalom őt!”

 

A kinyilatkoztatás tényleges és személyes tárgyát, azaz Magát Istent, tisztán érzékelte a nép, miközben vonult át a tengeren, olyannyira, hogy leírásakor gyakorlatilag rámutatott, tapinthatóan, konkréten és valóságosan, és kimondta: „ Ez az én Istenem”. Ez pedig később a legmélységesebben spirituális embereknek sem adatott meg, még a legnagyobb prófétáink zömének sem, akiknek éppen ezért parabolákhoz kellett folyamodniuk Isten megragadása érdekében.

Az élmény mélysége valójában meghaladta az individuumot és egészen a lélek legbelsejéig hatolt el, oda, ahol a közöttünk lévő különbségek már nem léteznek, oda, ahol már nem létezik értelem és érzelem, ahol a csecsemő és a legbölcsebb rabbi egymással egyenlő, s ezért kisded és bölcs öreg egyaránt tátott szájjal bámulta Isten csodáját.