Gondolatok a hetiszakaszhoz

 

A hetiszakasz dióhéjban: Most már a mindent tudó Mindenható keményítette meg a Fáraó szívét, aki hallani sem akart arról, hogy héber rabszolgáit elengedje az országból. Így következett a nyolcadik csapás. A sáskák, melyek ellepték a földet, és elpusztították a termés még megmentett maradványait. Ekkor már Fáraó szolgái is elégedetlenkedni kezdtek és engedékenységre akarták bírni kőszívű uralkodójukat. Könyörgésükre megszűnt a sáskák veszedelme, utána tömör sötétség borította be az országot, hogy testvér nem ismerte meg testvérét, de Izrael gyermekeinek otthonában világosság volt. A tárgyalások ezután is hasztalanok, eredménytelenek voltak. Így elérkezett a legnagyobb csapás, az elsőszülöttek halála. Az első hónap 14. napján Izrael fiai egy bárányt vágtak le, melynek vérével megjelölték az ajtófélfákat és a szemöldökfát. A megjelölt házban nem aratott a halál. Izrael fiai családjukkal, házuk népével elhagyhatták szolgaságuk országát. A kivonulás emlékére parancsba kapták őseink a kovásztalan kenyér ünnepének megtartását.

 

 

* * *

 

„…e hónap tizedik napján vegyenek magukhoz egy bárányt, a családok házai szerint, minden házra egy-egy bárányt … És őrizzék a hónap tizennegyedik napjáig, azután estefelé vágják le … Így egyétek meg: derekatok felövezve, saruitok a lábatokon, vándorbototok a kezetekben, és sietve egyetek: az Örökkévaló elkerülési ünnepe az.” (2Mózes 12:3., 6., 11.)

 

Izrael fiai 210 évet töltöttek Egyiptomban. E két évszázad alatt az alkirály közeli rokonaiból teljes rabszolgasorba süllyedt a nép. Elfelejtették őseik hagyományait, és jelentősen asszimilálódtak, olyannyira, hogy még az egyiptomi bálványokat is imádták. Azonban néhány hagyományhoz ragaszkodtak: gyermekeiknek nem adtak egyiptomi nevet, megőrizték saját nyelvüket, és viseletükben sem követték az őket körülvevő népet, nem volt köztük besúgó (Psziktá döRáv Káháne, Bösálách). Ugyan nagy jelentősége van ezen hagyományok megtartásának, mégis Egyiptomban ezek még nem voltak isteni parancsolatok. Ahogy a próféta írja a micvákra utalva: „de teljesen meztelen voltál” (Jechezkél 16:7.); nem voltak isteni parancsolatok, amiket be kellett tartania a népnek.

 

 

Ugyan volt szemmel látható különbség a zsidók és az egyiptomiak között, mégis, nagy szellemi különbség nem volt köztük. Ahogy az egyiptomiak nem tartották be Noé hét törvényét (ld. A kormányzat, Egység 31. szám) úgy Ábrahám leszármazottai sem, sőt a zsidók is bálványokat imádtak! Olyannyira nem tért el egymástól a két nép, hogy mikor Izrael megváltására került a sor az égi vádló vádat emelt a nép ellen (Zohár 2:170b.): miért meneküljön meg az egyik nép, és pusztuljon el a másik, mikor majdnem egyformák? Ez súlyos vád volt – csak azért vezette ki az Örökkévaló a népet Egyiptomból, mert „mondta Ábrámnak: Tudd meg, hogy idegen lesz a te magzatod … rabszolgákká teszik … De ítéletet tartok azon a népen, amelyet szolgálnak, és azután nagy vagyonnal fognak kivonulni” (1Mózes, 15:13–14.).

 

 

Azért, hogy elhallgattassa a vádlót az Örökkévaló, nagy micvát adott a rabszolga sorban sínylődő népnek: Megparancsolta nekik, hogy áldozzák fel a peszáchi bárányt a kivonulás éjszakáján. Ez a parancsolat erre az egy alkalomra szólt, és jelentősen eltért a később örök időkre előírt peszáchi bárány-áldozattól. Ezt a bárányt négy nappal korábban ki kellett választani, a házban kellett tartani, hogy mindenki láthassa. Mivel az áldozati bárány négy napig a zsidók házában bégetett, felkeltette az egyiptomiak érdeklődését: „Miért tartjátok a mi istenünket, a bárányt a házaitokban?” – kérdezték.

 

Nehéz volt válaszolni erre a kérdésre, hiszen könnyen lehetett volna, hogy az egyiptomiak megkövezik a zsidókat, hogy megvédjék bálványukat, a bárányt (2Mózes 8:22.), mégis, a zsidók nagy möszirát nefest mutattak, azaz minden áron készen álltak teljesíteni Isten parancsát, és határozottan válaszolták sanyargatóiknak: „Ez egy áldozati bárány, amit fel fogunk áldozni az Örökkévalónak.” Azáltal, hogy hittek az Örökkévalóban, hogy meg fogja védeni őket az egyiptomiak haragjától, és határozottan válaszoltak, megszerezték az érdemet, ami már óriási különbséget tett zsidók és egyiptomiak között. Így további érv nélkül maradt a vádló, és lehetővé vált, hogy „azon a napon kivezérelte az Örökkévaló Izrael gyermekeit seregeik szerint Egyiptom országából” (Uo. 12:51.).

 

 

Az első peszáchi áldozat nem csak abban tért el az összes többitől, hogy négy napon keresztül a házban kellett tartani, hanem abban is, hogy sietve kellett elfogyasztani. Ennek jeléül így szólt a parancs: „derekatok felövezve, saruitok a lábatokon, vándorbototok a kezetekben, és sietve egyetek”. Érdekes, miért pont ezt a három dolgot jelölte meg az Örökkévaló a sietség jeléül?A lubavicsi rebbe egy levelében elmagyarázza (A Rebbe Hágádája, 781. oldal), hogy mélyebb jelentősége van ennek a szimbolikának: a három kifejezés közvetlenül az emberre, valamint tágabb környezetére vonatkozik.A kivonuláskor az alávetett népből szabad, csak Istentől függő nép lett, ami minden kihívással szemben megállja a helyét, és mindig magasabb célok elérésére törekszik. A fejlődés, a tökéletesítés az egyiptomi kivonulás lényege, és ezzel áll kapcsolatban a sietség három jele is:A csípő az, ami tartja az ember törzsét (Tánjá, IV rész, 1. fej.), így a „derekatok felövezve” a személyes képességek kihasználására vonatkozik. A láb a mozgás alapja – ha cipőt húzunk rá sokkal nagyobb távolságokat tudunk legyőzni, és oda is el tudunk jutni, ahova mezítláb egyáltalán nem lennénk képesek. A „saruitok a lábatokon” kifejezés a közvetlen környezet elérésére és javítására utal, míg a harmadik jel az embernek arra a sajátosságára vonatkozik, hogy képes eszközöket készíteni, amelyek segítségével mesze túljut azon, ahova a lába vinné. Az eszközökkel, a felfedezésekkel képesek vagyunk megismerni tágabb környezetünket – az egész világot, a tenger mélyétől a csillagászati magasságokig. A „vándorbot” arra a sajátos emberi meggyőződésre utal, hogy semmi sem lehetetlen, hogy képesek vagyunk túllépni természetes korlátainkon, és a micváinkkal megszentelni minden helyet, tárgyat és eseményt, bármilyen távol legyenek is lakóhelyünktől.