Még véletlenül sem…
A vizsnici rebbe, az Áhávát Jiszráél szerzője, mindig hosszasan, és nagy buzgalommal kutatott a cháméc után. Mindig áhítattal mondta el a cháméc eltávolítására mondandó imát. A legkisebb zugba is bevilágított gyertyájával, közben kezével mellét verte, és állandóan jajveszékelt. Beleremegett mind, aki csak hallotta, és szívük majd meghasadt, miközben hallgatták jajgatását. Amikor befejezte a chámec-keresést, hűséges chászidjához, Mordechájhoz fordult. Kigombolta ingét, feltárta csupasz mellkasát és így szólt: – Most pedig kutasd fel a szívemben rejtőző „chámécot”! Mordecháj nem vesztette el lélekjelenlétét. – Rebbe, a háláchá szerint nem kell olyan helyet átkutatnunk, ahová még véletlenül sem kerülhetett cháméc.
Nem olyan egyszerű…
A kocki rebbe, Menáchem Mendel mondta: Mivel a Tóra határozottan előírja, hogy egy pirinyó cháméc sem lehet birtokukban, és szigorú büntetést szab ki azokra, akik ezt a tilalmat megszegik, nem lett volna egyszerűbb, ha megtiltja a gabonafélék, beleértve a mácá fogyasztását is a peszách-ünnepen? Miért vagyunk mégis kötelesek mácát enni? Azért, mert fölöttébb egyszerű lenne a dolgunk, ha semmit se ehetnénk. Az igazi teljesítmény az, ha eszünk, és mégis elkerüljük a tiltott étkek fogyasztását.
Tíz kenyérmorzsa
Mielőtt belekezdünk a cháméc (a kovászos) keresésébe, felkutatásába a széder előtti estén, szokás tíz kis darab száraz kenyérmorzsát egy-egy papírdarabra téve, a lakás különböző pontjain elhelyezni, majd azokat „megtalálni”, papírzacskóba tenni, és másnap délelőtt, a még megmaradt kovászossal együtt elégetni. Ez kabbalisztikus szokás –a micvá maga a keresés, és ha nem is találunk semmit, a kereséssel akkor is eleget teszünk kötelességünknek (Sibolé Háleket és Kolbo – a Rebbe Hágádájában). A tizes számnak kabbalisztikus indoklása van. (Misnát Chászidim és Lurja imakönyve)
Egész éjjel egy szobát vizsgált…
Amikor RSZ (Rabbi Snéur Zálmán) először kereste fel a mesterét, a mágidot Mezritsben, egész peszáchig ott időzött, és csak niszán 13-án tért haza. Aznap nem evett (nem böjtölt, mert ez tilos, de „nem evett”) annyira el volt foglalva a cháméc vizsgálat előkészületeivel, mert nagyon szerette volna, hogy mindaz a szellemi felkészültség, amit ez ügyben Mezritsben tanult – kifejezésre jusson a gyakorlatban is. A gyertyafénynél tartott keresés-kutatás egész éjjel tartott, pedig RSZ lakása akkor mindössze egyetlen szobából állott. Utána RSZ mélyenszántó kabbalisztikus magyarázatot tartott a cháméc-kutatás és a zsidó ember szellemi élete közötti összefüggésről. (a Rebbe Hágádájában)
A gyertya fényénél…
Miért végzik a cháméc-kutatás szertartását gyertyafénynél, amikor manapság sokkal erősebb fényforrások is rendelkezésünkre állnak? (Egyébként elterjedt szokás, hogy a viaszgyertya mellett, a házban lévő összes villanyt is meggyújtják). A chászid koncepció szerint a gyertya használata szimbolikus. Arra az írásversre rímel, amely úgy szól, hogy „Az ember lelke Isten gyertyája” (Példabeszédek 20:27.) (RSZ). Reb Jákob Kopel hasonlóképpen szimbolikusnak látja a gyertya használatát, de ő egy másik írásverset említ, ami úgy szól, hogy „a micvá egy gyertya és a Tóra fénye világít” (Példabeszédek 6:23.). Ennek az az értelme, hogy a fény terjesztésével lehet megsemmisíteni a rosszat. A sötétséget nem seprűnyéllel űzzük ki, hanem azzal, hogy ablakot nyitunk, és így bejön a világosság. Már kevéske fény is nagy sötétséget képes megszüntetni…
Cháméc peszáchkor –bálványimádás
A Zohár szerint (Zohár 2:182a.) aki őrizkedik attól, hogy peszáchkor akár csak egyetlen parányi cháméc is legyen a tulajdonában, az biztos lehet abban, hogy egész évben nem fog vétkezni. A Rebbe ehhez hozzáteszi (Hágádájában), hogy arról van szó, hogy véletlenül sem keveredik vétkes dologba, hiszen az embernek szabad választása van, amit nem lehet eleve leblokkolni.
A cháméc és… Amalék
Rabbi Smuél, a szochotsovi rebbe a cháméc intenzív kutatásának és megsemmisítésének, elégetésének szertartását Amalék megsemmisítésének parancsával hozza kapcsolatba. Lehet hogy ezzel függ össze a néhai belzi rebbe, Áháron Rokéách azon szokása, hogy a cháméc-kutatás szertartásának befejeztével purimról maradt Hámán-táskát (háromszögletű, mákos barátfülét) osztogatott közeli híveinek.
„Egy cseppnyi rossz ösztön”
Amikor megkérdezték a Rádbázt (rabbi Dávid Ibn Zimrá, neves kodifikátor, exegéta és kabbalista – 1479–1574), miért van az, hogy bölcseink a cháméc tilalmával olyan szigorúak voltak, hogy ha abból akárcsak egyetlen cseppnyi, morzsányi is keveredik bele az ételbe, az is tilos („cháméc bömáséhu”), ezt válaszolta: Nem találtam erre nézve semmi indokot, vagy utalást, hacsak nem azt, hogy a Bölcsek a kovászosban a rossz ösztönt látták, és ebből egyetlen cseppnyi is tilos…
Chámecot nem csempésznek…
Erev peszáchkor csak a koradélelőtti órákig szabad chámecot (kovászost) enni, rendszerint kb. reggel kilenc óráig. Utána ez már szigorúan tilos, és a megmaradt kovászost (kenyeret, süteményt, stb.) meg kell semmisíteni. Egyszer, egy peszách előtti nap délelőttjén, már a tilalom beállta után, reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik kiment a piacra. Ide-oda járkált, nézdegélt, amíg észre nem vett egy ismerős kereskedőt, akiről mindenki tudta hogy csempészáruk értékesítésével foglalkozik. A rebbe odament hozzá, és megkérdezte, lehet-e nála osztrák selymet kapni: – Természetesen, rebbe, minden mennyiségben és kitűnő minőségben. Továbbmenvén még néhány kereskedővel konzultált a rebbe, és soknál volt csempészáru nyíltan, háborítatlanul. Utána odament az egyik zsidó kereskedőhöz, és megkérdezte, van-e nála egy zsemle, vagy valami más harapnivaló, mert megéhezett? – Minek néz engem a rebbe? Chómec? Most? Isten őrizz. Időben kitakarítottam és elégettem az utolsó morzsáig… Ekkor reb Lévi Jichák, a zsidók nagy védőügyvédje, égnek emelte szemeit és azt mondta: Világ Ura! (Ribonó sel olám!). Nézz le az égből és lásd, milyen a te néped Izrael. Az orosz cár a világ egyik leghatalmasabb ura. Rendőrség, katonaság, fináncok és börtönök állnak rendelkezésére, lesik szavát. A cár elrendelte, hogy tilos árut csempészni az országba, vámot kell fizetni. És annak dacára, hogy a határokat katonaság őrzi éjjel-nappal, mégis csempésznek be árukat és azokat nyíltan árusítják – a cár parancsát semmibe véve. Ezzel szemben Te, Világ Ura csupán annyit írtál Tórádba, hogy „Ne találtassék nálad chómec” és tessék mutatni nekem egy zsidót itt, Berdicsevben, annyi év elmúltával – határok és rendőrök nélkül – akinél Erev peszáchkor, az előírt határidő után kovászos lenne…
A „jó” száműzetés
Volt egyszer egy chászid zsidó Lembergben (Lvov), aki peszách félünnepén (chol hámoéd) megfeledkezett magáról, és ivott valamilyen italt, ami nem volt kimondottan kóser peszáchra, és alapos gyanúja állt fenn annak, hogy tartalmazott valamelyes kovászost. Amikor rajtakapta magát ezen, elment Joszéf Sául Nátánson lembergi rabbihoz, és megkérdezte, mit tegyen, hogy a vétket enyhítse, és megbocsátást nyerjen. A rabbi elküldte őt a belzi rebbéhez, reb Josuá Rokéáchhoz, kérjen tőle tanácsot, mitévő legyen. A rebbe mindössze azt tanácsolta neki – utazzon Erec Jiszráélbe. Visszatérve Lembergbe, beszámolt Nátánson rabbinak, aki nagyon meglepődött a rebbe tanácsán. Első hallásra nem fogta fel, mi a kapcsolat a kovászos gyanúja és az Erecbe utazás között. Elhatározta, ír egy levelet a rebbének, és megkérdezi, mire alapozta a chászidnak adott tanácsát. A belzi rebbe válaszában kifejtette: A Midrás arra az írásversre, hogy „Száműzetett Judea ínségben” (Siralmak 1:3.) azt mondta, hogy a gálut (száműzetés) annak a büntetése, hogy kovászost ettek peszáchkor. Vagyis: ha valaki peszáchkor chámecot eszik, annak a büntetése gálut, vagyis száműzetés. Ha már így van, akkor jobb ha valaki Erecbe száműzi magát, mintha mások, máshová száműzik…
Nagy és Félelmetes Isten
Történt egyszer, amikor a lentsenei rebbe, Slomo Leib kimondta az Örökkévaló nevét a kidusban, belegondolt Isten mibenlétébe és oly nagy félelem szállta meg, hogy minden ízében remegett, a pohár kiesett kezéből és a bor kiömlött. Újra kellett töltenie a poharat kidus befejezéséhez. Ezután mindig megtámasztotta kezét a szék támláján, és úgy tartotta a poharat.
A nyúlvadászok
Az 1526-ban kiadott ún. Prágai Hágádában a zsidó humor nyomai is megtalálhatók. A lapszélen nyomott illusztrációk alatt néhány szavas szöveg a Hágádát magyarázza, értelmezi, sajátos módon. Több mint furcsa, hogy a prágai Hágádában, annak 4. oldalán, a szombat estére eső Széder kidusának végén mondott Hávdálá (Jáknöház) illusztrációjaként, egy olyan fametszet látható, amely nyúlvadászatot ábrázol. Mivel a nyúl a Tórában a tisztátalan állatok listáján szerepel és miután a vadászat, mint olyan, sosem tartozott a kimondottan zsidó szokások közé – sőt! – fölöttébb érthetetlen, hogyan kerül itt a csizma (a nyúlcipő) az asztalra? Voltak akik úgy magyarázták a dolgot, hogy a prágai Hágádá illusztrátora – hallván a JáKNöHáZ rövidítés-kifejezést – azt nem értette és jagd di Haas-nak (vadászd a nyulat-nak) hallotta-értette, és innen a furcsa illusztráció, amelyen egy lovon ülő, kürtöt fúvó vadász és mellette agarak, űznek-kergetnek két kétségbeesetten menekülő nyuszit. Nekünk úgy tűnik hogy itt is a prágai zsidó humor megnyilatkozásáról lehet szó, mivel a Hágádá kiadói – a két Kohen testvér tanult zsidók voltak, és pontosan tudták mi a Jáknöház… Ami megihlette a művészt, az a rokonhangzás volt Jagd de Haas – a Jáknöházzal, és ez elegendő volt a fametszet elkészítésére.
Ki minek hívja az ünnepet?
Már említettük, hogy az ünnepnek több elnevezése van. Ezen elnevezések közül három egybecseng: a pászka ünnepe, a szabadság évadja és peszách (szó szerint „átugrás”). A kapcsolat ezen nevek között kézenfekvő: a mácá (pászka) önmegtagadást, vagyis szerénységet jelképez. Ez vezet az igazi, valódi szabadsághoz, ami mentes az önzéstől, és lehetővé teszi a nagy „ugrást” előre, Isten szolgálatában (a lubavicsi rebbe). Egy másik magyarázat szerint mi, zsidók nevezzük az ünnepet peszáchnak és ezzel dicsérjük és köszöntjük az Örökkévalót, aki átugrotta a héberek házait Egyiptomban, a tizedik csapás (elsőszülöttek halála) során. Ezzel szemben az Örökkévaló hívja a Tórában az ünnepet a „pászka ünnepének”, hogy ezzel jelezze mennyire dicséretes volt a zsidók részéről, hogy hajlandók voltak követni Őt a pusztaságba, anélkül, hogy ellátásuk eleve biztosítva lett volna. (Reb Lévi Jichák, berdicsevi rabbi)
Egyszer volt csoda Máramarosban…
Történt egyszer, hogy egy ignorens mászkil a krecsnovi (karácsonyfalvai) reb Eliezert faggatta. – Miért van az, hogy a zsidók különféle csodajeleket és csodadolgokat láttak a Kivonulás során meg amikor átkeltek a Nádas-tengeren, de napjainkban nem történik csoda? A rebbe így válaszolt: – Emlékszem, hogy amikor a románok elfoglalták Máramarosszigetet, hatalmas felvonulást rendeztek, hogy megmutassák erejüket. Egymás után vonultak a gyalogosok és a lovaskatonák, a különféle fegyvernemek és a tankok. Húsz év is eltelt már azóta, de újabb felvonulásra nem került sor. Vajon miért nem? Azért nem, mert akkor a kormánynak meg kellett mutatnia erejét a népnek, hogy tudatosítsa hatalmát. És mivel a nép akkor láthatta a kormány erejét és hatalmát, ugyan miért kellene a hadseregnek újból és újból végigvonulni a városon?
Az elégetett magyar uborka…
Történt egyszer, hogy egy chászid egy zsák uborkát hozott Magyarországról a belzi rebbének, Jiszáchár Dov Rokéáchnak, hogy a Széder-esten azt kárpásznak használja. Átadta a zsákot, majd elbúcsúzott a rebbétől, és hazaindult. Miután elment, a rebbe meghagyta, hogy az uborkát égessék el a többi cháméccel együtt. A rebbe házajénépe csodálkozott ugyan, de teljesítették kívánságát. Eltelt néhány óra, és az a férfi, aki a uborkát hozta, ismét megjelent. Roppant zaklatottnak tűnt. Mint kiderült, szolgálólánya megkérdezte tőle, hogy elégedett volt-e a rebbe az uborkával, hiszen kivételesen szép, egészséges példányok voltak. Majd elárulta, hogy alkohollal öntözte a uborkaágyást, s ezért lettek ilyen szépek. A chászid elborzadt. De hiszen az alkohol cháméc, gondolta rémülten, és akkor az uborkát nem szabad felhasználni a peszách-ünnepen. A rebbe ezt nem tudhatja, és kárpásznak fogja használni! Azonnal felnyergelte lovát, és lóhalálban Belzbe vágtatott. Amikor odaért, megnyugtatták, hogy az uborkát már rég elégették a többi chámeccel együtt. A chászidok nem győzték hangoztatni, hogy csoda történt. De a rebbe másként vélekedett. – Nem azért mondtam, hogy az uborkát égessék el, mert tudtam, hogy alkohollal öntözték az ágyást. Honnan is tudhattam volna? Azt azonban tudom, hogy a zsidóságban nem szabad semmit megváltoztatni, hűnek kell maradni az őseink hagyományaihoz. Amikor megkaptam az uborkát, arra gondoltam, hogy nálunk a családban soha senki nem használt uborkát kárpásznak. Itt valami nincs rendben, gondoltam. Ezért rendelkeztem úgy, hogy égessék el.
