Az újévi és a többi zsidó imáról
Írta: Nissan Mindel
Nissan Mindel, a neves író, fordító, szerkesztő. 1940 óta a lubavicsi rebbe titkára.
* Az imákról * Az önítélet ideje * Ávodá: a szolgálat * Tfilá: a kötelék * A napi három ima * Az imakönyv * A lajtorja
Hagyományos imakönyvünk a szidur, amely tartalmazza a napi három imarendet, valamint a szombati, a Ros Chodesi és az ünnepi imákat. A szidur jelentése: „rend”, hiszen az imakönyvben az imák egy meghatározott rend szerint követik egymást. Előfordul, hogy a szombati és a Ros Chodes napján elmondandó imákat külön kötet tartalmazza. A Ros Hásánái és a Jom Kipuri imarendet szintén külön kötet tartalmazza, melyek neve Máchzor (ciklus). A Három Zarándokünnep (sálos rögálim), vagyis Peszách, Sávuot és Szukkot napjain követendő imarendet olykor ugyancsak külön kötet tartalmazza.
Az imákról
A héber tfilá szót magyarul általában az „ima” szóval adják vissza. Ám ez nem pontos fordítás, mivel imádkozni annyit jelent, mint kérlelni, könyörögni, esdekelni, s ezeket más héber szavakkal jóval pontosabban lehet kifejezni. A napi ima nem pusztán az Örökkévalóhoz intézett kérések foglalata, hogy teremtse elő számunkra aznapi szükségleteinket, annak ellenére, hogy imáinkban természetesen erről is szó esik. Ám az ima – mint az alábbiakból kiderül – mégiscsak több ennél. Az imádkozás Isteni parancsolat (Maimonidesz: Hilchot Tfilá 1:1-2.): az Örökkévaló meghagyta nekünk, hogy hozzá, és csakis Hozzá imádkozzunk. Ha balsors sújt, az Örökkévalóhoz kell fordulnunk segítségért, míg ha jól megy sorunk, az Örökkévalót illeti a hála. S ha minden rendben van, akkor is naponta kell imádkoznunk az Örökkévalóhoz, hogy továbbra is kegyes legyen hozzánk, és megadja napi szükségleteinket. Imáinkban az Örökkévalót gyakran Irgalmas Atyának vagy Mennyei Atyának nevezzük, s saját magunkat gyermekeinek tekintjük (5Mózes 14:1.). Felmerülhet a kérdés, hogy voltaképp miért is kell nap mint nap Mennyei Atyánkhoz imádkozni a mindennapi betevőért. Vajon nem tudja az Örökkévaló pontosan, nálunk sokkal jobban, mire van szükségünk? S vajon nem kegyes és jóindulatú az Örökkévaló, aki mindig készen áll arra, hogy jót cselekedjék velünk? Hiszen a gyermek sem „imádkozik” szerető szüleihez, hogy táplálják, ruházzák és védelmezzék – miért kell nekünk a Mennyei Atyához imádkoznunk mindezért? Ha kicsit is elgondolkodunk a kérdésen, a válasz roppant egyszerű. Bölcseink, köztük egyik legnagyobb és legnagyszerűbb tanítónk, Mose ben Májmon (Maimonidesz) így magyarázta: „Úgy mondják, azért kell az Örökkévalónak felajánlani imáinkat, hogy bizton igazoljuk azt az állítást, mely szerint az Örökkévaló szemmel tartja dolgainkat, s sikerrel koronázza azokat, amennyiben szolgáljuk Ot, de balsorssal sújt, amennyiben nem engedelmeskedünk Neki; vagyis a siker és a balszerencse nem a véletlen műve.” (Tévelygők útmutatója 3. 36. fejezet, lásd még 44. és 51. fejezet is.) Az Örökkévaló a többi parancsolathoz hasonlóan, a mi érdekünkben parancsolta meg azt is, hogy imádkozzunk hozzá. Az Örökkévalónak nincs szüksége imáinkra, hiszen Ő nagyszerűen elboldogul a mi imáink nélkül is – csak mi nem vagyunk meg nélkülük. Nekünk fontos, hogy tudatában legyünk, mennyire az Örökkévalótól függ életünk, egészségünk, mindennapi kenyerünk és jólétünk. Erre mindennap, napjában többször is gondolnunk kell. Újból és újból emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy életünk és boldogságunk az Irgalmas Teremtő ajándéka – hogy ezáltal megpróbáljunk méltóak lenni az Örökkévaló irántunk való jóindulatára és jószivűségére. Az Örökkévaló semmivel sem tartozik nekünk, ám mégis mindennel ellát minket. Nekünk is így kell viselkednünk embertársainkkal, és megkülönböztetés nélkül kell jót cselekednünk. Az Örökkévaló iránti hálánkat nem csupán szavakkal, hanem tettekkel is ki kell fejeznünk: azáltal, hogy betartjuk parancsolatait, és az Örökkévalónak tetsző módon éljük életünket, főleg ha ez saját javunkat is szolgálja. Tudván, hogy az Örökkévaló jóságos, és, hogy számára semmi sem lehetetlen, életünket a biztonság tudatában élhetjük. Még balszerencsés időkben sem kell kétségbeesnünk, hiszen bizton tudhatjuk: bármi történjék velünk, az valamiképpen (az Örökkévaló pontosan tudja, hogyan) mégiscsak javunkra szolgál. Nem szívesen szenvedünk, s ezért az Örökkévalóhoz imádkozunk, hogy segítsen rajtunk a balszerencse idején, és halmozzon el minket azzal a jóval, amely még a mi emberi szemünk és szűklátókörű tudatunk számára is felfogható módon, nyilvánvalóan jó. Erőt, bátorságot és reményt ad az Örökkévalóba vetett bizodalmunk. Napi imáink megerősítik az Örökkévalóba vetett hitünket. „Hiszünk az Örökkévalóban”: néppé válásunk óta ez az állítás vezérel bennünket (2Mózes 14:31.).
Az önítélet ideje
Bölcseink szerint az a lajtorja, amelyen Jákob ősatyánk álmában „az Örökkévaló angyalai föl s alá jártak” (1Mózes 28:12.), az ima jelképe is (Zohár 1:149b., Torá Or 88a.). Azáltal, hogy Jákob álmában megjelent a lajtorja, amely „a földön állt, csúcsa pedig az égbe nyúlt”, az Örökkévaló megmutatta, hogy az ima olyan, mint az a lajtorja: összekapcsolja az földet az éggel, az embert pedig az Örökkévalóval. Az ima szavai, az ima által életre hívott nemes elhatározások angyalokká változnak, felmennek az Örökkévalóhoz, az Örökkévaló pedig áldást hozó angyalokat küld le helyettük. Éppen ezért látta álmában Jákob, hogy az angyalok „föl s alá jártak”, holott az lenne a logikus, ha az angyalok előbb lefelé jönnének, azután mennének fel ismét. Vagyis mindaz, amit az imáról fentebb elmondtunk, válaszképpen arra a kérdésre, hogy miért imádkozunk, csupán az első fok az ima „lajtorjáján”. Magasabb szinten az ima a szellemivel áll kapcsolatban, vagyis a napi anyagi szükségleteinknél magasabb rendű dologgal. A héber tfilá a pálél, „ítélkezik” igéből származik (például Zsoltárok 106:30.). Visszaható alakját (löhitpálél, „imádkozik”) is használjuk, amely a „megítéli önmagát” jelentéssel is bír. Vagyis az ima ideje egyúttal az önítélet, az önértékelés ideje is. Amikor az Örökkévalóhoz fordulunk, és áldásáért imádkozunk, önvizsgálatot kell tartanunk, meg kell vizsgálnunk lelkiismeretünket: vajon mindenben megfelel-e azoknak az igényeknek, amelyeket az Örökkévaló támaszt az emberrel szemben. Ha nem áltatjuk magunkat hanem átadjuk magunkat az alázatnak, akkor felismerjük: aligha érdemeljük meg az áldásokat és jótéteményeket, amelyeket kérünk. Éppen ezért hangsúlyozzuk imáinkban az Örökkévaló végtelen jóságát és irgalmát, hiszen amikor azért imádkozunk, hogy az Örökkévaló teljesítse szívünk vágyát, tudjuk, hogy nem érdemeljük meg, mégis kérleljük Ot. S ez az oka annak, hogy a hétköznapi imák között szerepel az is, amelyben tudatosan vagy öntudatlanul elkövetett bűneinket valljuk be. Az Örökkévaló bocsánatáért esedezünk, és elhatározzuk, hogy megjavulunk. Az ima segítségünkre van abban, hogy jobb életet éljünk, hogy még inkább a Tóra és az Örökkévaló által ránk szabott parancsolatok szerint éljük életünket.
Ávodá: a szolgálat
Még magasabb szinten az imából ávodá, „szolgálat” válik. A Tóra azt parancsolja, hogy „szívünkkel szolgáljuk az Örökkévalót” (5Mózes 11:13.), bölcseink pedig így mondják: „Mit jelent a szív szolgálata? Nem mást, mint az imát.” (Talmud, Táánit 2a.) Ebben az értelemben az ima arra szolgál, hogy megtisztítsa szívünket és jellemünket. Az ávodá legegyszerűbb jelentése: munka. Szép, míves tárgyakká formáljuk a nyersanyagot, miközben eltávolítjuk belőle a szennyeződéseket, simára csiszoljuk külsejét, akár farönk, akár gyémánt, s hasznos vagy szemet gyönyörködtető tárggyá varázsoljuk. A tímár, példának okáért, megmunkálja a nyersbőrt, s csodálatosan finom bőrré alakítja. Az a pergamen, amelyből a Széfer Torá készül, amely a mezuzá vagy a tfilin belsejében rejtőzik, kóser állat bőréből készül. A nyers gyapjú még faggyút és más szennyeződéseket rejt, de különféle munkafázisokon átesve pihe-puha gyapjúvá válik, amelyből nem csupán különféle ruhákat, hanem tálitot vagy cicitet is készíthetünk. A jó természetű embert kifinomult lelkű vagy kifinomult természetű személynek nevezzük. Nagy-nagy erőfeszítés, gyakran nagy fáradsággal járó buzgólkodás szükséges ahhoz, hogy leküzdjük a büszkeséget, a haragot, a féltékenységet és hasonló rossz vonásokat, amelyek talán teljességgel „természetesek”, ám ennek ellenére méltatlanok, különösen zsidók esetében. Az ávodá értelemben vett tfilá nem más, mint a „finomítás”, amelynek során a jellem szennyeződései eltűnnek. E rossz jellemvonások az ember „állati” lelkéből erednek, annak „természetes” tulajdonságai. Ám meg vagyunk áldva az Isteni lélekkel is, amely tartalmazza „magának az Örökkévalónak” egy szikráját is (Tánjá 2. fejezet), s mindazokat a csodálatos tulajdonságokat, amelyek az embert az állat fölé emelik. Az ima közben Isteni lelkünk szól az Örökkévalóhoz, s még állati lelkünket is áhítat tölti el. Amikor a Szent előtt állunk, mintha az egész anyagi világ, valamennyi szenvedésével és élvezetével egyetemben, semmivé foszlana. Ráébredünk, mi az, ami valójában számít, s miközben jó életért, egészségért és fennmaradásért imádkozunk, feltárul legmélyebb értelme annak, hogy milyen a valóban élni érdemes „élet”; hogy az egészség nemcsak testi, hanem mindenekelőtt spirituális szükséglet is; hogy a Tóra és a parancsolatok valóban a fennmaradást szolgálják ebben a világban és az eljövendőben egyaránt. Tisztának és megtisztultnak érezzük magunkat az ilyen „szolgálat” által, s amikor visszatérünk mindennapi ügyeinkhez, a tisztaság és áhítat érzése velünk marad: napi dolgainkat is a „papok birodalma, szent nép” (2Mózes 19:6.) szintjére emeli.
Tfilá: A kötelék
Az ima „lajtorjájának” legmagasabb fokát akkor érjük el, amikor lelkesültségünkben semmit sem kívánunk inkább, mint az Örökkévalóhoz fűződő köteléket. Ezen a szinten a tfilá a – misnai héberben használatos – tofél („összekapcsol”, „összeköt”, „összeilleszt”) igével rokon, ugyanúgy, ahogyan az eltört edény darabjait összeillesztik, hogy újra ép legyen (Toszeftá, Pszáchim 5:9.). Lelkünk valóban „az Örökkévaló része” és éppen ezért arra érez vágyat, hogy ismét egyesüljön az Örökkévalóval, ahogyan a lángnyelvecskét is magához vonzza és elnyeli a nagyobb láng. A vágyódás akkor is létezik, ha nem vagyunk tudatában. Az Írás „az Örökkévaló mécsesének” nevezi az ember lelkét (Példabeszédek 20:27.). A mécses lángja nyugtalanul imbolyog, minduntalan fölfelé szökken, mintha szabadulni akarna a kanóctól. Ilyen a tűz természete: állandóan fölfelé tör. Lelkünk is felfelé tör, éppúgy, mint a mécses lángja. Ez a lélek természete, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. Ez is egyik oka annak, hogy a zsidók hajlonganak ima közben: hiszen az ima az, ami az Örökkévalóhoz kapcsol minket lélekkel teli kötelékkel – „lélek a lélekhez” -, miközben lelkünk, úgymond, felfelé lobban és szárnyal, hogy egyesüljön az Örökkévalóval. (Tánjá 19. és 46. fejezet) Vizsgáljuk meg közelebbről ezt a kérdést! Valamennyi micvá, amit az Örökkévaló szent parancsolataként teljesítünk, szorosabb kötelékkel fuz minket az Örökkévalóhoz. A micvá szó az arámi cávtá, „együttlét”, „társ” szóval rokon. A magyarban a „lelkére köt” kifejezés egyik lehetséges jelentése a „megparancsol” igével rokon, hiszen a parancsolat az a kötelék, amely összeköti a parancsot kiadó személyt a parancsot teljesítő személlyel, legyenek bármilyen távol egymástól, akár a valós távolságot, akár rangjukat tekintve. Amikor egy király megparancsolja legegyszerűbb szolgálójának, hogy tegyen meg valamit, a kettő között azonnal kötelék jön létre. Az egyszerű szolgáló úgy érzi, nagy kegyben részesül, mivel a király tudomást vett róla, és megbízta valamivel: o, a jelentéktelen személy, most a nagy hatalmú király kedvére tehet. Ég a vágytól, hogy méltó legyen a király figyelmére és kegyére. Amennyiben ez igaz minden egyes micvára, még inkább igaz az ima esetében, hiszen semmi sem hozza az embert annyira közel az Örökkévalóhoz, mint az ima, ha az valóban a lélek kiáradása, „összekötve a lelket a Lélekkel”. Ha bármely parancsolat teljesítése közelebb visz az Örökkévalóhoz, az ima (azon a szinten, amelyikről beszélünk) olyan, mintha az Örökkévaló maga ölelne magához minket. Csodálatos szellemi felemelkedéssel és boldogsággal tölt el, aminél nagyobb öröm és elragadtatás aligha létezik. Az ima, mint mondottuk, sokfokú lajtorja. Ahhoz, hogy felhághassunk legmagasabb fokára, a legalsó fokról kell elindulnunk, és fokozatosan kell egyre magasabbra lépnünk. Imáinkat szentéletű prófétáink és bölcseink úgy alkották meg, sorrendjüket úgy határozták meg, hogy a lajtorja fokaihoz hasonlóan egyre magasabb fokú lelkesültséghez vezessenek. Éppen ezért meg kell ismernünk imáinkat: először egyszerű, majd mélyebb jelentésüket, s végül az imák teljes „rendjét”.
A napi három ima
A zsidó törvények előírják, hogy napjában háromszor kell imádkozni: reggel, délután és alkonyatkor. Ezek neve: Sáchárit (reggeli imádság), Minchá (délutáni imádság) és Árvit vagy Mááriv (esti imádság). Bölcseink szerint a napi háromszori imádkozás szokását az ősatyák, Ábrahám, Izsák és Jákob vezették be. Ábrahám a reggeli imádságot, Izsák a délutáni imádságot, míg Jákob az esti imádságot (Talmud, Bráchot 26b.). A Zohár és a chábád chaszidizmus (lásd Zohár 1:96. Torá Or 17a.) tanítása szerint mindhárom pátriárka egy-egy különleges tulajdonságot is megtestesített, amellyel tovább gazdagították az Örökkévaló szolgálatát: Ábrahám a szeretet, Izsák az áhítat, míg Jákob az irgalom elemét. Nem mintha bármelyikük nélkülözte volna e tulajdonságok mindegyikét, ám mindannyiukra különösképp jellemző volt egy-egy tulajdonság. Így hordozta Ábrahám a jószívűség és szeretet, Izsák a szigorú igazságosság és tisztelet tulajdonságát, míg Jákob, aki mindezeket örökölte, új minőséggé kovácsolta őket, az igazság és az irgalmasság harmonikus és maradandó vegyületévé. Mi, akik Ábrahám, Izsák és Jákob gyermekei vagyunk, az ősatyák valamennyi tulajdonságát örököltük, és ez teszi számunkra lehetővé, hogy szeretettel, áhítattal és irgalommal szolgáljuk az Örökkévalót, és így imádkozzunk hozzá. Az irgalom eleme oly módon van jelen, hogy tudnunk kell: lelkünk az Örökkévaló része, és szánalmat érzünk iránta, amiért a napi lét problémái miatt oly gyakran kell távol lennie az Örökkévalótól. Azáltal, hogy megkaptuk a Tórát a Sínai-hegyen, az Örökkévaló meghatározta életutunkat. A Tóra azt jelenti: „tanítás”, „utasítás”, „útmutatás”, hiszen a Tóra szab irányt életünknek, s meghatározza mindennapi létünk legapróbb részletét is. A Tóra 613 parancsolatának egyike úgy szól: „…szolgáljátok az Örökkévalót egész szívetekkel és egész lelketekkel…” (5Mózes 11:13.). Hogyan szolgáljuk az Örökkévalót szívünkkel? Úgy, hogy imádkozunk hozzá. Ezáltal nem csupán az Örökkévalóhoz való imádkozás parancsolatát teljesítjük, hanem a többi parancsolatot is, hogy szeressük és féljük az Örökkévalót. A Mózes halála után eltelt első ezer évben az imáknak nem volt kötött rendjük. Mindenkinek kötelessége volt, hogy az Örökkévalóhoz imádkozzék, ám az imádkozás módját és gyakoriságát ki-ki maga döntötte el (Hilchot Tfilá 1:3.). A Szentélyben már a napi áldozat bemutatásához kapcsolódó, meghatározott istentiszteleti rend volt reggel és délután, s a délutáni áldozatbemutatás az estébe nyúlt. A különleges napokon – szombaton, Ros Chodes napján, illetve az ünnepnapokon – „kiegészítő”, muszáf áldozatokat is bemutattak. Éppen ezért aligha volt szokatlan, hogy egyes zsidók napjában háromszor is imádkoztak: reggel, délután és este. Dávid király pedig „este és reggel és délben” mondta el imáit (Zsoltárok 55:18.), míg Dániel Jeruzsálem felé fordulva imádkozott Babilóniában „háromszor napjában” (Dániel 6:11.). Tudjuk, hogy már az Első Szentély idején is léteztek bét háámok, nyilvános imahelyek, amelyeket a babilóniaiak a Szentéllyel együtt leromboltak (Jeremiás 39:8. és Rási magyarázata. Lásd még Sábát 32a.). A Szentély pusztulása után, a babilóniai fogság idején, a zsidók továbbra is összegyűltek együtt imádkozni. Az imahelyek bét mikdás möátokká, afféle „kis szentélyekké” váltak (Ezrá 11:16.). Ám a száműzetés évei alatt Babilóniában született és ott nevelkedett gyermekek nem sajátították el megfelelően a szent nyelvet, a hébert és valamiféle keverék nyelvet beszéltek. Éppen ezért, amikor a hetvenéves száműzetés után a zsidók visszatértek Jeruzsálembe, Ezrá, az Írástudó és a Nagy Gyülekezet férfiai – a próféták és a bölcsek, összesen százhúszan – megállapították a napi ima szövegét: ez lett a Smoná eszré, a Tizennyolc áldás. Meghagyták, hogy ezt napjában háromszor kell elmondani. Azóta a háláchá, a zsidó törvény előírja, hogy minden egyes zsidó elmondja ezt az imát, amely megfelel a Szentélyben bemutatott napi áldozatnak, míg szombaton, Ros Chodeskor és az ünnepnapokon Muszáf imákat kell mondani. Jom Kipur napján a külön záróimát, Nöilát is kell mondani. Így a napi imák fo részét bölcseink alakították ki. Ide tartozott a Smá és a Smoná eszré, amelyek napjainkban is az imarend fontos részét képezik, sot a Smoná eszré a Minchának talán a legfontosabb eleme. A napi zsoltárt (A zsoltárok könyvébol), amelyet a léviták énekeltek valaha a Szentélyben, a reggeli imarendbe illesztették. Dávid zsoltáraiból több is bekerült a reggeli imába, és külön áldások elozik meg, illetve követik a Smát. Mire Jehudá Hánászi írásba foglalta a Misnát (3910 körül, mintegy 500 évvel Ezrá után), és mire a Talmud is elnyerte végleges formáját (300 évvel később, mintegy 1500 évvel ezelőtt), a ma használatos imarend is kialakult.
Az imakönyv
A nuszách jelentése „szöveg” vagy „forma”, és olykor minhágnak („szokás”, „rítus”) is nevezik. Amikor kezünkbe vesszük az imakönyvet, a címlapjáról kiderül, melyik nuszáchot vagy minhágot követi: lehet nuszách szfárd (spanyol), nuszách áskenáz (német), nuszách polin (lengyel), nuszách ÁRI (vagyis a szentéletu Jicchák Lurjá rabbi által követett imarend). A különféle imakönyvekben a legtöbb ima azonos, ám apróbb különbségek lehetek az imák sorrendjében, néha a szövegükben is, és esetenként pijutok (a szentéletű elődök által komponált, költői szépségű himnuszok) is belekerülhetnek. Ám bármelyik nuszáchot követjük is, az szent, és az Örökkévalónak tetszo. A legfontosabb mégiscsak az odaadással, szeretettel, áhítattal és irgalommal elmondott ima.
A lajtorja
A különféle nuszáchokban az imarend felépítése szinte azonos. A reggeli imákat a Reggeli áldás vezeti be, ezt követi a Pszuké dözimrá (a zsoltárok és az Írás részletei, ez áldással zárul), a Smá és a legfontosabb ima, a Smoná eszré, amely valójában tizenkilenc áldást foglal magában, és amelyet Ámidának is neveznek, mivel állva kell elmondani. Ezt újabb imák követik, s a reggeli imát az Álénu elmondása zárja. Fentebb említettük, hogy bölcseink szerint a lajtorja, amely Jákob osatyánk álmában „a földön állt, csúcsa pedig az égbe nyúlt”, az ima jelképe. S valóban: imáink olyan sorrendben követik egymást, hogy fokról fokra magasabbra hágva közelebb kerüljünk az Örökkévalóhoz. Ezt magunk is érezni fogjuk, ha jobban megismerjük és megértjük az imák és az áldások egyszeru, illetve rejtett jelentését.
