Egy kisvárosban, Lublintól nem messze, élt egyszer egy gazdag zsidó. Ez a Judl már ifjúkorában sem volt tudós koponya. Amikor meg megházasodott, és beindította az üzletet, amelyből később meggazdagodott, már nem tudott időt szakítani a Tóra tanulmányozására. Igazából éppen hogy tudott imádkozni, és a zsoltárokat is csak úgy-ahogy tudta elmondani. De nagyon jószívű volt, mindig készségesen adakozott, és legjobb tudása szerint teljesítette a micvákat is. Évente egyszer, Ros HáSáná előtt, meglátogatta a lublini cádikot, hogy a következő évre erőt merítsen a jámbor emberrel való találkozásból. Sosem érkezett üres kézzel: mindig bőséges adományt hozott, hogy a cádik szétoszthassa a szegényebb zsidók között. A szerencse azonban forgandó, és eljött az idő, amikor Judl sorsa rosszra fordult. Egyre több üzlete zárult veszteséggel, és nemsokára szegény ember lett. Mivel szégyellt volna bárkihez is segítségért folyamodni, elhatározta, hogy hordárkodással fogja keresni a kenyerét, hiszen erős ember volt, és a legnehezebb terhet is könnyedén elbírta. De hiába, sokszor alig tudott annyit megkeresni, hogy ennivalót vehessen a családjának. Szegény Judl restellt volna adomány nélkül beállítani a cádikhoz, ezért abban az évben nem utazott Lublinba, a cádiktól kapott erő és lelkesedés híján pedig egyre kevésbé tartotta be a micvákat. Nem csoda, hogy szép lassan erőt vett rajta a csüggedés, nem látván kiutat a sanyarú helyzetből. Egy napon a piactéren álldogált, és várta, hogy valaki felfogadja, amikor arra sétált a helybeli plébános, és barátságosan köszöntötte. Szomorú, hogy ilyen szorult helyzetben kell látnom téged – mondta a pap. – Hiszen nemrég még tehetős ember voltál, most meg… Szeretnék segíteni rajtad. Gyere el hozzám: biztosan találunk neked valami munkát! A szegény hordár első gondolata az volt, hogy esze ágában sincs felkeresni a papot, aki nem volt valami nagy barátja a zsidóknak. De miután órákig hiába álldogált munkára várva, úgy döntött, hogy mégiscsak elfogadja az invitálást. A pap örömmel üdvözölte, mintha régi barátok lennének. Már beszéltem is a földesúr intézőjével, és megígérte, hogy fölvesz. Már holnap munkába állhatsz. De bizonyára addig is elkel egy kis kölcsön, hogy enni adhass a családodnak. Majd holnap, munka után visszaadod – mondta, és pénzt nyomott Judl kezébe. Az némi habozás után elfogadta a kölcsönt, és megköszönte a pap kedvességét. Másnap délután, amikor elment megadni a pénzt, a pap egyszer csak azt mondta: Milyen kár, hogy zsidónak születtél, hiszen mi hasznod a zsidó hitből, ha a zsidó Isten nem törődik veled! Ha a te Istened nem tud jobban gondoskodni rólad, semmivel sem tartozol neki. Hallgass rám, térj át az én vallásomra: én jóval kellemesebb és könnyebb életet ígérhetek neked, semmiben sem szenvedsz majd hiányt! – A zsidó rémült tekintete láttán gyorsan hozzátette: – Semmi az egész, csak meghintlek egy kis szentelt vízzel, és hetente egyszer el kell jönnöd a templomba… Hát… nekem sajnos most mennem kell… – motyogta Judl, és már ott sem volt. A plébános másnap meglátogatta a földesúr birtokát, ahol Judl épp kerítést javított. Ott folytatta a beszélgetést, ahol előző nap abbamaradt. Mézesmázos szavakkal próbálta behálózni Judlt, fűt-fát ígért, hogy rábeszélje, sőt arra is célozgatni kezdett, hogy ha tovább makacskodik, elveszítheti ezt a munkát is, és ugyan mihez kezd akkor a családja… Judl végül megígérte, hogy néhány nap múlva választ ad, addig komolyan meggondolja a kérdést. Amint hazafelé ballagott, egyre inkább gyökeret vert a fejében a gondolat, hogy voltaképpen talán mégsem lenne olyan rettenetes a dolog… Ha, mondjuk, csak úgy tenne, mintha kikeresztelkedne, de szívében továbbra is zsidó maradna, az Örökkévaló bizonyára megértené… Először azonban, vélekedett, mindenképpen meg kell magyaráznia a helyzetet az Örökkévalónak, és bocsánatáért kell folyamodnia. Ezért bement az imaházba, és látván, hogy még senki sincs ott, hiszen korán van még a Minchához, a Tóra-szekrény előtt zokogva könyörögni kezdett az Örökkévalónak. Tudod jól, Mennyei Atyánk – fohászkodott , hogy igazából nem fogom megtagadni zsidó hitemet! De nincs más választásom, annyira kilátástalan helyzetben vagyok… Bocsáss meg, hiszen örökké csak Téged foglak szeretni… Ezek után hazament, és elmondta a feleségének, mire készül. Én ugyan csak egyszerű asszony vagyok – mondta a felesége , de úgy gondolom, érdemes lenne tanácsot kérni a bölcs lublini cádiktól. Ő bizonyára megtalálja a módját, hogyan szabadulhatnál a plébános karmai közül. Judl igazat adott neki, és sürgősen elindult Lublinba. A cádik persze még a hallatára is elszörnyedt, hogy Judlnak egyáltalán megfordult a fejében belesétálni a pap kelepcéjébe. Sietett is biztosítani hívét afelől, hogy ezzel nemcsak hogy nem oldaná meg a problémáit, hanem, Isten őrizz, még rosszabbodna is a helyzete. S mivel Judl egyre csak azt hajtogatta, hogy de hát Isten nem törődik vele, a cádik így szólt: Nézd, barátom, ha panaszod van az Örökkévalóra, vidd az ügyet din Torá elé! Judl arca felragyogott. Nem is tudtam, hogy az Örökkévaló ellen is lehet din Torát kérni! No és hogy lehet ezt elintézni? Megteszem a szükséges lépéseket, hogy a bét din, a rabbinikus bíróság meghallgassa panaszodat. Én fogom védeni az alperest, a bét din pedig majd meghozza az ítéletet – magyarázta a cádik. Judlt azonban láthatólag aggasztotta valami. Mi a biztosíték, hogy a tárgyalást részrehajlás nélkül fogják lefolytatni? Egy ilyen testületben a bírák nyilvánvalóan istenfélő férfiak lesznek, és óvakodni fognak attól, hogy magukra haragítsák Őt… Talán ha olyan bírákat találnál, akiknek szívében szikrája sincs az istenfélelemnek… A cádik elnyomott egy mosolyt, és nagy komolyan válaszolt: Szavamat adom, hogy a bírák ítélete igazságos lesz. Sőt, pontosan azért, mert félik az Örökkévalót, az Ő szent Tórájának törvényeit sem merik megszegni, és mint minden egyéb ügyet, ezt az esetet is szigorúan a Tórának_felelően fogják elbírálni. Csak nem gondolod komolyan, hogy olyan bírák ítélkezhetnek az ügyedben, akiknek a szívében nincs istenfélelem? Judl meg volt győzve, úgyhogy nem is húzták tovább az időt. A cádik három idősebb, istenfélő zsidót nevezett ki a bét dinbe, akik felkérték a felperest, adja elő panaszát. Gazdag ember voltam – kezdte Judl , és bőkezűen adakoztam. De az Örökkévaló minden ok nélkül elvette gazdagságomat, és szegény emberré tett, úgyhogy nem tudok többé gondoskodni a feleségemről és a gyermekeimről. Az a követelésem az Örökkévalóval szemben, hogy adja vissza a vagyonomat… Ekkor a cádik, az alperes képviselője, így szólt: Igaz, hogy a felperes bőkezűen adakozott, és más micvákat is teljesített. Ugyanakkor azonban elmarasztalható magatartást tanúsított bizonyos dolgokban… – és felsorolt néhány ilyen mulasztást. Judl elismerte, hogy valóban elkövette a felsorolt vétkeket, noha magában eltűnődött, honnét tudhatott ezekről a cádik. Mentségéül felhozta, hogy fogalma sem volt ezek törvényellenes voltáról, hiszen egyszerű, tanulatlan ember csupán… A cádik erre azt felelte, hogy a törvény nem ismerete nem mentesít a következmények alól. Csak magát okolhatja, amiért nem fordított elegendő időt arra, hogy megtanulja, hogyan kell a Tórához hű zsidóként élni, különösen miután nyugodtan meg tudott volna fizetni egy tanárt, akitől órákat vegyen. Judl erre azt a kifogást emelte, hogy számos zsidót ismer, akik semmivel sem különbek nála, és ennek ellenére jól megy a soruk. A cádik azt felelte, hogy ez semmit sem jelent, mivel a zsidóknak a földi világban és az örök világban egyaránt megvan a maguk helye. Megeshet, hogy annak, akinek több bűn terheli a lelkét, mint ahány micvát teljesített, a földi világban jól megy sora, míg az, aki több micvát vitt véghez, mint amennyi bűnt elkövetett, a földi világban bűnhődik, és csak az eljövendő világban kapja meg jutalmát. Miután a bírák meghallgatták az érveket és az el-lenérveket, megkérdezték Judlt, hajlandó-e megbocsátani az Örökkévalónak, ha az Örökkévaló is megbocsát neki. Judl kijelentette, hogy készséggel megbocsát, amennyiben az Örökkévaló visszatéríti elveszett gazdagságát. A bírák ezután néhány percig tanácskoztak, majd meghozták ítéletüket: A Tóra törvénye értelmében az igazság Isten oldalán áll. Ám miután Ő elvárja az embertől, hogy a törvény betű szerinti betartásán kívül még nemes lélekkel is bírjon, az alábbi ítéletet hoztuk: Az Örökkévalónak vissza kell állítania Judl gazdagságát, azzal a feltétellel, hogy Judl megbánja múltbeli vétkeit, és mindennap, napközben és este is, tanár segítségével tanulmányozni fogja a Tórát, hogy tudomást szerezzen arról, miként kell egy zsidónak viselkednie minden körülmények között. Az ítéletet annak rendje és módja szerint papírra vetették, aláírták, lepecsételték, és mindkét félnek harmincnapos határidőt adtak a teljesítésére. Judl jókedvűen tért haza. Teljesen kiment a fejéből, hogy bármi dolga lehet a plébánossal. Biztos volt benne, hogy ha teljesíteni fogja az ítéletben meghatározott feltételt – márpedig eltökélten szándékában állt megtenni , akkor az Örökkévaló is eleget tesz kötelezettségének. Így hát kiment a piactérre, és minden munkát elvállalt, amivel némi pénzhez juthatott, hogy ismét jómódúan élhessen. Keresett is valamicskét, de a helyzete nem javult látványosan. Végre elérkezett a harmincadik nap, a kiszabott határidő. Judl a szokásosnál is korábban kisietett a piactérre, hiszen nem akart elvesztegetni egyetlen másodpercet sem, elszalasztani egyetlen lehetőséget sem, ami visszajuttathatná az elveszett gazdagságba. Ám az idő telt-múlt, és még csak egy reménysugár sem csillant fel. Kétségbeesésében elhatározta, hogy otthagyja a piacteret, és a pályaudvaron próbálkozik. Talán ott felfogadja valaki, hogy cipelje a bőröndjeit. Várt, egyre csak várt, míg az utolsó vonat is be nem futott: az utasok sietősen kiszálltak, de úgy látszott, senkinek sincs szüksége hordárra. Judl már-már feladta a reményt, amikor észrevette, hogy egy jól öltözött, gazdag nemesúr száll ki az utolsó kocsiból, hatalmas bőröndöt taszigálva le a lépcsőn. Az is megpillantotta őt, és odakiáltott neki: Hordár! Hordár! Judl szaporán odasietett, és levette a bőröndöt. Hová parancsolja, uram? Maradj itt, és vigyázz a bőröndömre! El kell intéznem valamit – mondta az úriember, és már ott sem volt. Judl leült a bőröndre, hogy megvárja. Megkönnyebbülten sóhajtott fel: végre rendes borravalóhoz fog jutni, és nem kell üres kézzel hazamennie! Már alkonyult, és Judl még nem imádkozott Minchát. Mitévő legyen? Nem hagyhatja őrizetlenül a bőröndöt, és a messze eső zsinagógába sem viheti magával, ahhoz túlságosan nehéz. Úgy gondolta, legjobb, ha hazaviszi, otthon elimádkozza a Minchát, majd visszasiet az állomásra, és megkeresi a férfit. Nagy nehezen a vállára emelte a súlyos terhet, és hazacipelte. Teljesen kimerült, alig vánszorgott, de még belökte a ház ajtaját, és betántorodott rajta. A bőrönd hirtelen lecsúszott a válláról, és óriási dörejjel a padlónak vágódott. Zuhanás közben kinyílt, és aranytallérok ömlöttek ki belőle, szerteszét gurulva a földön. Judl, a felesége és a gyerekek megbabonázva bámultak, majd sietve összeszedték a kincset, amely színültig megtöltötte a bőröndöt. A hordár lecsillapította izgatott családját, és a lelkükre kötötte, hogy tartsák titokban a dolgot. A bőröndöt az ágy alá rejtette, elimádkozta a Minchát, majd visszasietett a kihalt pályaudvarra. Az állomásfőnökön kívül egy teremtett lélek sem volt ott. Judl megkérdezte tőle, nem keresett-e valaki egy bizonyos bőröndöt, de azt a választ kapta, hogy senki sem tudakozódott. Várt még egy darabig, majd elment a templomba Máárivot imádkozni, és utána hazaballagott. Másnap ismét kiment a pályaudvarra, de a rejtélyes utas továbbra sem bukkant fel. A hordárnak lassacskán derengeni kezdett, hogy az Örökkévaló talán az ítélet reá vonatkozó részét teljesítette a kincs eljuttatásával! Azonnyomban elment Lublinba, és elmondta a cádiknak, mi történt. Elegendő az az arany ahhoz, hogy ugyanolyan gazdag légy, mint régen? – érdeklődött a cádik. Talán több is: még gazdagabb lennék vele – nyugtatta meg Judl. Akkor semmi kétség. Tartsd meg, és élvezd jó egészségben! De ne feledd, hogy teljesítened kell a bét din ítéletének rád vonatkozó részét! – figyelmeztette a mester. Judl ugyanolyan gazdag lett, mint régen, csakhogy sokkal bölcsebb ember vált belőle. Tanárt fogadott, hogy elsajátíthassa a törvényeket, és ne követhessen el vétkeket tudatlanságból. Ismét bőkezűen jótékonykodott: még több cedákát adott, mint annak előtte. Attól fogva Judlnak nem volt panasza az Örökkévalóra, és bízott benne, hogy az Örökkévalónak sincs kifogása őellene.
