Isten nem lehet Mindenható, mondogatják régóta, ha imáinkban bármi újat, hasznosat, hatásosat tudhatunk neki mondani. Ha Isten létezik, akkor mindentudó. Ha mindent tud, ismeri a jövőt is, a valaha elhangozható összes imával együtt. Ha ismeri a jövőt, akkor az gyakorlatilag meghatározott irányba halad. Ha pedig a jövő meghatározott, akkor az imádság hiábavaló: olyan, mint a lejátszott partit újrakezdeni. Ezt a helyes kis zsákutcát tizenkét-tizenhárom éves koromban fundáltam ki, vagy talán olvastam valahol, és ha jól emlékszem, egy ideig nem is imádkoztam.
Ha így volt is, hamar újrakezdtem. Zsákutca ide vagy oda, az embernek szüksége van arra, hogy dicsőítse az Örökkévalót az élet csodáiért, és kérje, hogy lehetőleg kímélje meg a rettenettől. Keresi a módját, hogy hálát adhasson mindazért, amije van: az egészségéért, a családjáért, a munkájáért. Igényli ezt, hacsak meg nem szűnik úgy érezni, hogy az Örökkévaló létezik. A judaizmus imarendjének csak nagyon kis részét foglalja el az előnyökért való könyörgés. Nagyobbik részét teszi ki az Örökkévalóban való bizakodás kifejezése meg az elmélkedés a szent írásokon, amelyek világosan szavakba öntik vallásunk főbb pontjait. Az a célja, hogy vallási energiánkat naponta megújítsuk a cselekedet által, amellyel kinyilvánítjuk zsidó azonosságunkat és az Örökkévalóba vetett reményünket.
Ki tudhatja, hoz-e kézzelfogható változást az ima ebben az életben? Hogyan lehetne erről tapasztalati úton megbizonyosodni? Óraszám lehetne az Örökkévalóról szóló paradoxonokkal dobálózni: az ilyesmi semmit sem bizonyít, és a 18. század óta különben is csak a bölcsészgólyákat érdekli. Huckleberry Finn imádkozott egy horgászbotért, és meg is kapta, de horog nélkül: ennek következtében elvetette a vallást mint gazdasági támaszt. Ez tökéletes parabola. Mózes imádkozására viszont Mirjám megszabadult a poklosságtól. Hogy vajon imádkozás nélkül is meggyógyult volna-e, azt földi módon nem lehet kideríteni. Ha az eleve elrendelt sorsban hiszünk, az ima semmit sem számít. De ha Istenben hiszünk, az ember imája esemény: nem szükségszerűen döntő esemény hiszen ez esetben mindenkinek annyi tökéletesen fölszerelt horgászbotja lenne, amennyit csak akar , mindössze egy helyzet újfajta megközelítése.
Kétségtelen, hogy a világban sok álszenteskedéssel lehet találkozni: rengeteg üres mormogás álcázza magát odaadásnak. A jól nevelt ember kényelmetlenül érzi magát a szertartásokon, amelyek az ilyesminek keretet adhatnak. Azt hiszem, én nem vagyok eléggé jól nevelt. Néha, sőt nagyon is gyakorta, magam is elszomorító gépiességgel imádkoztam. Néha azonban megéreztem, hogy kapcsolatba kerülök az Erővel, amely vette magának a fáradságot, és életet adott nekem. A tárgyilagos olvasó önszuggesztiónak vagy elmezavarnak minősítheti ezt. Talán túl sok szó esik itt a szerzőről, ám nem volna tisztességes dolog a helyzet tisztázása nélkül folytatni ezt a témát.
A hagyományhű zsidó naponta háromszor imádkozik: reggel, délután és este. A napi imaidők alkalmazkodnak a téli és a nyári időszámításhoz. A legfontosabb imák mindig ugyanazok, de az ünnepeknek más, bővebb imarendjük van.
Látogatás a zsinagógában
Valószínűleg a legmeggyőződésesebb hitetlennek is támadhat alkalmilag vallásos hangulata vagy kedve, még ha nem örül is neki, aminthogy a leghűségesebb férjnek is akaratlanul jó érzést okoz egy csinos lány látványa. A természet már ilyen. Egyetlen lélek sem mentes az emberi ösztöntől ha a hitetlennek jobban tetszik, az emberi gyarlóságtól , amely a vallást megteremtette és fenntartja. A szkeptikus zsidó ilyen alkalmi vallásos pillanatában akár egy zsinagógába is elbandukol, hogy megnézze, mit nyújthat számára atyáinak hite.
Kezébe adnak egy imakönyvet, amely valósággal fejbe vágja kiismerhetetlenségével: a fordítást a legnagyobb erőfeszítéssel is alig érti meg. Megfigyelheti, hogy a figyelmetlen, mással foglalkozó, héberül hadaró hívők nem sok jelét mutatják az átélésnek, s az előimádkozó kántálása alatt egyfolytában egymás közt sutyorognak. Időnként, nem tudni, miért, mindenki feláll, néha együtt énekelnek, nem tudni, mit: ha rémlik is valami gyerekkorából, most nem képes nyomára akadni az imakönyvben. Idővel előveszik a szent tekercset a Tóra-szekrényből, felvonulnak vele az olvasópulthoz: csengők csilingelnek ezüstkoronáin. A különös, keleties kántálás, úgy tűnik, sohasem ér véget: szemmel láthatóan a többieknek is ez az érzésük, akik tompa kábulatba zuhannak, fecsegnek vagy egyszerűen alszanak. Ha beszéd is van, különösen ha fiatal rabbi tartja, az valószínűleg a múlt heti liberális lapokból van összeollózva, némi bibliai aktualitással tarkítva. A kétkedő ha lehet, minél hamarabb távozik, elégedetten állapítva meg, hogy nézetei helyesek, hogy vallásos hangulata pillanatnyi melankolikus érzés volt, és ha a zsidó Isten létezik egyáltalán, akkor nem a zsinagógán keresztül lehet eljutni hozzá.
Az élmény valamelyest másfajta lehet, ha régimódi zsinagógába csöppen, amelyben a rabbi jiddisül beszélő, szakállas ősatya. Ebben az esetben a hívők valamivel nagyobb odaadást látszanak tanúsítani, noha nem kevesebb fecsegést lehet tapasztalni. A beszéd ha a látogató tud még valamicskét jiddisül valószínűleg legalább egy pillanatra felélénkíti képzeletét, felvillantja egy különleges kifejezésekbe burkolt, elsüllyedt élet látványát. Lehet, hogy elmenőben hajszálnyi bánkódást érez a letűnt idő és életforma fölött, hiszen nyilvánvalóan képtelenség életre kelteni a jiddis köznyelvet, vagy megtanítani rá a gyerekeket, akik természetesen a legkorszerűbb iskolába járnak.
Ez tapasztalható a hagyományos zsinagógákban. A konzervatív és reformtemplomoknak, némi viselkedés- és szokásbeli különbséggel, ugyanezek a fő vonásaik. Akire egészében nem tesz jó hatást a dolog, azt föltehetően ezek a részek sem fogják befolyásolni.
Egy este az Operában
Az olvasó bizonyára emlékszik első operai látogatására. Talán késő kamaszkorában vagy húszas éveinek elején történt, esetleg egy ellenkező nemű, lelkes társ ösztökélésére. Az is lehet, hogy némi gyanakvás élt benne a nagyoperával szemben, hátha valami állkapocsszaggató fondorlat az egész, valami óhazából származó, kihalt műfaj, amelyet az amerikai sznobizmus és megjátszás élvezetnek állít be, mert az operalátogatás valaha az európai előkelőségek szokása volt. Ha értesüléseim helyesek, olvasóim közül is sokan vélekednek hasonlóképpen az operáról.
Akiknek megváltozott a véleményük, azok emlékezhetnek, hogy ez nem az első látogatás után történt. Sőt, akkor valószínűleg úgy tapasztalták, hogy gyanújuk igazolódik. Kövér öregurak szunyókálnak horpadozó frakkingekben a páholyok mélyén, feleségük az előadás helyett a többi páholyban ülők ruháival van elfoglalva, elragadtatott teremtmények álldigálnak vagy ücsörögnek a földön a nézőtér végében, fodrász után kiabáló hajzattal, arcukon alélt gyönyörrel, a színpadon pedig egy elhízott, rikácsoló asszonyság úgy tesz, mintha illedelmes falusi menyasszony lenne, miközben egy pocakos kis ember, rövid karjaival hadonászva, Don Juant személyesíti meg, és a koros, kifestett hölgyek meg a mókás, pipaszár lábaikon feszes nadrágot viselő urak kara esetlenül vánszorog föl-alá, s mindemellett a zenekar valami szirupos monotóniával megállás nélkül csilingel: minden valószínűség szerint első látásra ilyen benyomást kelthet az emberi ihletettség egyik csodája, Mozart Don Giovannija.
Sir Thomas Beecham mondta egyszer, hogy a Don Giovannit még soha nem adták elő megfelelő módon, vagyis olyan énekesekkel, akik képesek elénekelni, olyan hallgatóságnak, amely képes meghallgatni. Az operaénekesek nemzedékei során még nem fordult elő, hogy elegendő tökéletes Mozart-énekes élt volna egyszerre. Az operaházakat esténként a legkülönfélébb emberek töltik meg, akik között van csodálatos, átlagos, idióta, elviselhetetlen; van, akit a felesége ráncigált el; van, aki azért megy el, hogy az intelligenciáját fitogtassa; van, aki szokásból jár; van, aki hazautazván fel akar vágni azzal, hogy volt az Operában és van, aki úgy szereti Mozartot, mint az áldott napfényt, s annak reményében viseli el a csiszolatlan előadás hibáit, hogy a drága sugár talán mindennek ellenére áttör majd rajta.
Ahogyan az előadók és hallgatóik többnyire nem tudnak Mozarttal egy szintre kerülni, rendszerint a rabbi és gyülekezete sem képes fölnőni Mózeshoz. Ez nem jelenti azt, hogy Mózes törvénye kevésbé lenne fennkölt, mint amilyennek a közvélekedés ismeri, vagy hogy az általa sugalmazott hit populáris formái az idők folyamán elveszítették volna üzenetközvetítői szerepüket. Tény, hogy a zsinagógában is érvényesül az emberi gyengeség. Minden zsinagógában, minden istentiszteleten van több-kevesebb hívő, akinek a szavak és szertartások értelem- és erőfeltöltést jelentenek. Az alkalmi látogató nem tud egy pillantással a fejükbe és a szívükbe hatolni: ahogy a dzsesszrajongók mondják, „nem csípja föl”, mit lát.
Mi az a zsinagóga?
A zsinagóga jó kétezer évvel ezelőtt egyfajta általános Tóra-iskola volt. A zsinagógaépítészet klasszikus szabályai szerint a legjobban megvilágított helyen tanulásra szolgáló asztalok álltak. Ezek az asztalok szép lassan eltünedeztek, amint a zsinagóga és a judaizmus egyéb területeinek súlypontja más féltekékre helyeződött át. Majdnem bizonyos, hogy ahol még van olyan öreg rabbi, aki jiddisül tartja a beszédet, ott van asztal is, amely mellett a törvényt magyarázza híveinek.
A judaizmus egyik társadalmi alapelve akárcsak az amerikaiak számára a „minden ember egyenlőnek teremtetett” gondolata, amiről tudjuk, hogy romantikus felfogás, mindazonáltal létező eszmeként tartjuk számon , hogy minden zsidó a törvény tanulója, ötéves korától kezdve. A „Tóra-szakosok” nem tesznek záróvizsgát. A „felsőbb évfolyamos” hallgatók lesznek a rabbik, a szó értelme szerint tanárok. De a zsidó értelmezésben a rabbik nem tanítanak, hanem együtt tanulnak diákjaikkal. Úgy is mondják, hogy a Talmud-tudós „tudja, hogyan kell tanulni”. A helyes életvitel elméleti normája szerint a zsidónak annyi munkát kell végeznie a piacon, amennyiből a családját el tudja tartani, és többi idejét a Tóra-tanulásnak kell szentelnie. Miután ezt a követelményt a zsidóságnak legfeljebb egy százaléka teljesíti, kissé abnormális norma ez: lehet, hogy csodálatra méltóan intellektuális, de nem fér be az emberi vonások adatgrafikonjának feldolgozási szempontjai közé. Létező eszmeként azonban mély nyomot hagy intézményeinken és gondolkodásmódunkon.
Meghatározza például a zsinagóga imarendjét és légkörét, azt, hogy mit csinálunk ott, és hogyan. Az imarend központja a Tóra olvasása ötvenkét folytatásban, hetiszakaszonként, hogy évente egyszer teljes folyamatában átvegyük és megbeszéljük egész alaptörvényünket.
Az Első Templom pusztulása után, amikor Jeruzsálemben megszűnt a napi szolgálat, a vallás középpontja helyén támadt légüres tér teljes összeomláshoz is vezethetett volna. De a zsidóság varázslatos újjászületési ereje új intézményt hozott létre. A Júdeában és Babilóniában mindenütt megtalálható tanházakban a zsidók elkezdték kinyilvánítani vallásos áhítatukat, mint a letűnt papi szertartások alkalmával tették, és hozzáfűzték könyörgéseiket a száműzetés végetértéért, a Templom újjáépüléséért. A tanház így az imádság házává vált. Megmaradt a tömegek törvénytanulására szolgáló iskolának, de napirendjébe rögzült az istenszolgálat is.
A Második Templom újjálesztette a zsidó életet a Szentföldön, de a zsidóság nagy része Babilóniában rekedt. A zsinagóga megtartotta helyét mint a hitélet és a tanulás központja. Amikor a rómaiak elpusztították a Második Templomot, a zsinagóga lett a hit erődítménye, ahová a zsidók törvényt tanulni és imádkozni gyülekeztek: az értelem végvára, amely idővel nemegyszer valóságosan is erődként szolgált.
Ebben a formában maradt fenn az intézmény húsz évszázadon át.
Ez a hosszú idő természetesen nem múlt el fölötte nyomtalanul. Az imarendre az új hitélet rétegei épültek. Az egyszerű struktúrát lassan belepték a bibliai, talmudi részletek és az egymást követő századok rabbijainak újabb alkotásai. A másolók és nyomdászok nem akartak kihagyni semmit, ami egyszer bekerült az imarendbe, hiszen az szentségtörés lett volna. Az imakönyv egyre vastagabb lett, a nyelvezete egyre nehezebb az egyszerű héberség rendszerint ősi eredetre utal , a formája egyre bonyolultabb. A 19. századra kialakult reggeli istentiszteleti rend teljes anyagának tisztességes végigolvasása hat-hét órát vett volna igénybe. Kialakult a gyorsimádkozás szokása. Gyerekkoromban csodáltam a felnőtteket a zsinagógában, hogy milyen nyaktörő sebességgel képesek a nehéz, középkori költészetet olvasni. Alig vártam, hogy egyszer magam is ilyen szintű nyelvtudással és koncentrálóképességgel rendelkezzem. Ma már tudom, hogy ez nem képesség kérdése.
Ennek a helyzetnek meg kellett változnia. A reformmozgalom megoldása az volt, hogy darabokra szedték az imarendet, és megtartották néhány darabját, amelyeket németre, később angolra fordítottak. A konzervativizmus többet tartott meg az imarendből és a héberből, de radikálisan módosította, illetve kihagyta a Templom idejéből való imákat és szertartásokat. A hagyományhű zsinagógában lassú folyamatként indult meg az imakönyv klasszikus formájának restaurálása. Egyre inkább úgy véljük, hogy nincs szükség a középkori kabalista akrosztichonokra, amelyeket ezer közül egy hívő ha megért bár ezek állítják, hogy mélyértelműek és szépek , és több időt meg figyelmet kell fordítani a tiszta, kifejező héberséggel írt imákra, amelyek a legrégibb időkből származnak, az istentisztelet alapjául szolgálnak, s amelyeket könnyedén elmondhat bárki, aki csak egy kicsit is tud héberül.
Ez a folyamat nem megy gördülékenyen. Az idős jámborok makacsul ellenzik, hogy bármelyik ima is kimaradjon. A fiatalok nehezen szánják rá magukat, hogy az alapvető imarend változtatására fecséreljék a hébertanulásra való időt. Egy amerikai vallási központnak a puszta működtetése a tagsági ügyek, az épületfenntartás, a bizottsági kérdések, a társaskörök, a nőegylet, az ifjúsági szervezetek és a többi minden energiát fölemészt. A frissen avatott, fiatal rabbinak tele van a feje talmudi legendákkal, s fejest ugrik egy kavargó áradatba, amelyben mindenki tekintély: a hitközség elnöke, a nőegylet elnökasszonya, sőt még a regényíró is, aki időnként beleártja magát a Talmudba. Elvárják, hogy kommentálja a napihíreket, hogy ne foglalkozzék a napihírekkel, hogy ne legyen fennhéjázó, ne alacsonyodjék le, legyen társadalmi vezető, szerezzen pénzt, legyen ihletett szónok, vidám fickó, tűrhető kártyapartner és jámbor lélek, ugyanolyan tiszteletre méltó, mint szakállas elődei az ősi földön. Az ellentmondások és megoldhatatlan helyzetek tömkelege közepette kell töltenie napjait és megállnia a helyét. Csoda, hogy vannak még fiatal rabbik, hogy a zsinagógák száma növekszik, s egy modern, állandó imarend körvonalai kezdenek kibontakozni. Ez a zsidóság vitalitása miatt van így. Miközben dagad a polémia a fa sorsáról, az öreg növény lassan, de biztosan új ágakat növeszt. S ahogy a franciák mondják, minél inkább változik, annál inkább az marad, ami volt.
A Hitvallás és a Szolgálat
Minden imarendünk középpontjában a legfeljebb negyvenperces hétköznap reggeli istentiszteletében éppúgy, mint az engesztelő napi kemény tizenkét óráséban két imádság áll. Sajátosságaik szerint Hitvallásnak és Szolgálatnak nevezem őket. A zsinagógában Smá, „Halljad…” és Smone Eszré, „Tizennyolc áldás” a nevük.
E két szöveg köré rendeződnek a zsidó irodalom és törvény klasszikus szövegei: a Tóra, a Próféták, a Zsoltárok, a Talmud, hiszen a zsinagóga mindig is tanház volt. A hívő a napi imák ismétlése közben átveszi a a judaizmus főbb tananyagait, s így teljesíti az állandó tanulás kötelezettségét.
A két alapvető imádság rövid. A Hitvallás néhány másodpercig, a Szolgálat pár percig tart. Akit sürget az idő, az ezzel a két imádsággal teljesíti a héberül való imádkozás rituáléját, mert a Smá a törvény lényege, a Tizennyolc áldás pedig összekapcsolja a zsinagógát az ősi Templommal. Mindkettőnek a teljes szövege szerepel a kötet végi Jegyzetekben, hogy azok az olvasók is megismerkedhessenek velük, akik még sosem láttak imakönyvet.
A Smá az egyetlen sort tartalmazza, amelyet talán minden zsidó kívülről tud, vagy legalábbis gyakran hallott: Mózes ötödik könyvéből a 6:4. verset.
„Halljad, Izrael, az Örökkévaló az Istenünk, az Örökkévaló Egy!”
A vallásos zsidó ezt életének minden napján reggel és este elmondja, három, hozzá tartozó Tóra-szakasszal együtt. Ez az első héber mondat, amit a gyerek megtanul, és minden zsidónak ezt kellene utolsó leheletével kimondania élete végén.
Ide kívánkozik egy anekdota. Sokszor gondolkoztam, vajon végszükségben az embernek valóban eszébe jut-e a Hitvallás. Egyszer aztán a Csendes-óceánon a tájfun majdnem lesodort a fedélzetről, s egészen pontosan emlékszem, hogy az járt a fejemben: „Nos, ha már vízbe fulladok, legalább mondjam el közben a Smát!” Szerencsémre a hirtelen kezem ügyébe akadt mentőkötél nem szakadt el, így elhalaszthattam utolsó szavaimat, és a világ sem lett szegényebb azzal a néhány színdarabbal és könyvvel, amelyek különben nem születtek volna meg, sőt a türelmes olvasónak is emiatt kell végigszenvednie a jelen szóáradatot. Lehet, hogy van egy-két irodalomkritikus, aki jobban örülne, ha akkor kénytelen lettem volna elmondani azt a tengeri Smát, de nem tehetek róla: az ember megkapaszkodik, ha van mibe…
A Szolgálat tizennyolc áldásból álló, nagyon régi könyörgés. A talmudi időkben megtoldották egy tizenkilencedikkel, szombaton és ünnepen csak hetet mondunk, mégis mindenki Tizennyolc áldásnak nevezi ezt az imát. Háromszor mondjuk el: reggel, délután és este, a Templomban valaha végzett szertartásoknak megfelelő időben.
Miért kell héberül imádkozni?
A Talmud első traktátusa, a Bráchot, Áldások című, meghatározza a Smá, illetve a Smone Eszré mondásának idejét és a velük kapcsolatos szokásokat, majd kifejti az élet minden egyéb alkalmára mondandó áldásokat. A Hitvallás és a Szolgálat szövegének régisége abból is kitűnik, hogy a Talmud kézenfekvő ismeretekként foglalkozik velük.
A Bráchot leszögezi a szabályt, hogy az embernek a világban található minden jóért áldania kell a Teremtőt, ám figyelemre méltó módon azt az áldást is tartalmazza, amelyet a rosszra kell mondani. A mai olvasó számára az a passzus okozhatja a legnagyobb meglepetést, amelyik kinyilvánítja hozzájárulását ahhoz, hogy mindenki a saját nyelvén imádkozzék. A közhiedelem szerint az anyanyelvű imádság szörnyű eretnekség, holott szokásjogunk már kétezer évvel ezelőtt engedélyezte.
A zsidók ennek ellenére mindig ragaszkodtak a héber szertartásszövegekhez. Voltak idők, amikor bizonyára kevesebb gond származott volna abból, ha görögül, arámiul, latinul, óegyiptomi nyelven, arabul, spanyolul, franciául, törökül, németül, lengyelül vagy oroszul hangzanak az imák. De a közösség ösztönösen ragaszkodott az Írás nyelvéhez. Ez az ösztön újra jelentkezik a mai Amerikában, ahol mind a reformista, mind a konzervatív mozgalmak évről évre több héber nyelvű szöveget iktatnak vissza imádságaikba.
Ma nyomtatott fordításaink vannak. Régebben, amikor a hébertudás általában csekélyebb volt, mint ma, létezett egy fontos zsinagógai hivatal, a meturgemán vagy fordító tisztsége. Ez a tolmács sorról sorra lefordította a beszélt nyelvre a felolvasott Tóra-szöveget. Vannak szfárdi imakönyvek, amelyekben most is minden sor alatt szerepel a spanyol nyelvű fordítás. Népünk minden ügyetlenkedés és nehézség ellenére ragaszkodott a héber nyelvű imádkozáshoz. Úgy sejtem, ez mindig is így lesz.
A nyelvnek szelleme van. Vannak jól lefordítható művek, de van, ami lefordíthatatlan. Moličre csak franciául élvezhető. Arabtudás nélkül senki nem értheti meg a Koránt. Puskint csak az oroszok vehetik birtokukba, noha Tolsztoj hozzáférhetővé vált a világ számára. Általában minél inkább hordozza a mű a nemzeti azonosság és érzés jellegzetességeit, annál nehezebb más nyelvre fordítani.
A héber Biblia képes megszólalni a világ minden nyelvén, de senki másnak nem azt mondja, amit a zsidóknak. Héberül ilyesmi áll a Tízparancsolat második tábláján: „Ne ölj, ne légy hitvány, ne lopj, ne beszélj hazugságokat másokról, ne irigyeld más ember feleségét vagy házát vagy állatát vagy bármijét, amije van.” Ez más nyelven kínosan rosszul hangzik. Más nyelvek szelleme számára a vallás ünnepélyes és fenséges: a katedrális nem imaház. A „Ne kívánd a te felebarátodnak…” méltóságteljes hömpölygése ennek felel meg. A zsidók számára a vallás csakis bensőséges és fesztelen nyelven beszélhet.
Szertartásrendünk, legalábbis a klasszikus része, ugyanolyan köznyelvi és könnyed, mint a Tóra. Az imakönyvnek nem létezik adekvát vagy akár megközelítő fordítása, bár a helyzet javulhat. A közkézen forgó Biblia-fordítások forrásanyagul szolgálhatnak a zsoltár- és más Írás-részletek nagyszerű fordításaihoz. Ám ha így van is, a héber szöveg más nyelven nem ugyanazt az érzést kelti föl. Imáink tónusa és szövete szinte szertefoszlik a régies dikció a „valál”, a „ten”, az „irgalmasságot cselekedvén”, a „kedvessé lőn azért” és hasonlók használatától. Van, aki azt mondja, hogy a fordítást olvasva olyan érzése támad, mintha kápolnában lenne. Ez pontosan így van. Az imából idegen nyelv szelleme árad.
No de ha nincs ló, a szamár is jó: ha az anyanyelvű fordítás, akármilyen felhígított is, erősebbé és tájékozottabbá teszi a zsidóságot, akkor minden értelmes embernek mellette kell voksolnia. Csakhogy húsz évszázad tapasztalatából megtanultuk: azok a közösségek, amelyek elfogadták a lefordított imádságot, ezzel megtették az első lépést a héber nyelv teljes elveszítéséhez vezető úton. A héber eltűnése a törvény, a szokások és a tudás elhagyásához vezet, végül a beolvadás útján történő teljes feledéshez.
Tény, hogy a judaizmus mindig úgy működött, hogy a zsidók kisebb alakulatai különlegesen magas intellektuális szintre emelkedtek. A zsidóknak ahhoz, hogy életben maradhassanak, két-három nyelvet kellett ismerniük. Mindig mindenkinek tudnia kellett írni és olvasni. Örökös fáradság az osztályrészük: más megoldás nincs.
A háború alatt sokszor vezettem istentiszteletet angolul, és angolul imádkoztam. A Talmudnak bizonyára igaza van, amikor azt a tanácsot adja, hogy inkább imádkozzék az ember azon a nyelven, amelyet ért, semhogy felhagyjon az imádsággal, mert nem tud héberül. Mégsem tudom elképzelni, hogy megkíméljem a gyerekeimet a mindenkori zsidó kötelezettségtől, a szent nyelv elsajátításától. Ez a feladat már azelőtt is létezett, hogy Izrael Állam megszületésével a héber fontos, modern nyelvvé vált volna. A maga idejében Goethe, a mi időnkben Edmund Wilson azért tanult héberül, hogy megértse, mit is akar mondani a Biblia. Minden korban voltak keresztény tudósok is, akik ezzel foglalkoztak. Mi azért tanulunk, hogy megértsük, mit mond nekünk a Tóra, mit jelentenek az imáink. Ez munka. De bármelyik értelmes felnőtt, ha akarja, egy év alatt megtanulhatja az imaszöveg egyszerű nyelvezetét.
Az imádságot egy hívő vezeti: az előimádkozó, „a közösség hírnöke”. Különleges státusa egy alkalomra szól, aztán visszatér a helyére. Bárki, aki tud héberül olvasni, kiállhat a felolvasóasztalhoz. A legtöbb gyülekezet jó hangú előimádkozót, kántort szerződtet a szombatokra és az ünnepekre, hogy kedvesebbé tegyék az istentiszteletet, és több embert vonzzanak. Természetesen fontos, hogy a kántor, aki hétről hétre vezeti az imádkozást, jámbor, hívő ember legyen. Ezért azután elterjedt az a téves felfogás, hogy a kántor valamiféle vallási hivatalt visel. Pedig valójában egyszerű zsidó, aki tud héberül, és jól énekel.
Minden zsidónak ugyanazokat az imákat kell mondania. Nincs közbenjárás, nincs megbízott útján való könyörgés, s a legjámborabb, legtiszteletreméltóbb rabbi kötelessége vagy feladata semmiben nem különbözik akármelyik tizenhárom éves fiúétól.
Az előimádkozó úgy igazítja el a többieket, hogy az imák első és utolsó sorát hangosan olvassa. Hangosan mondja a Tizennyolc áldást, amire a gyülekezet azt válaszolja: Ámén! A feladat könnyű. Sok újonnan megtért, aki tud héberül, magabiztosan kivonul a felolvasóasztalhoz, levezeti az imádkozást, és senkitől egy jó szót nem kap érte. Néhány istentisztelet után rájön, hogy nem cifrázta ki eléggé a nigunt, vagyis a dallamot, ettől elbizonytalanodik és zavarba jön. De ha egy életet eltölt a zsinagógában, kiderül, hogy mindig vannak zsidók, akik jobban tudják a nigunt, mint ő, így aztán nincs mit tenni, legjobb tudása szerint csinálnia kell. Bárki, aki hangosan és tisztán beszél héberül, betöltheti ezt a tisztet.
Az igazán nélkülözhetetlen hivatalt a sámás samesz , másként templomszolga viseli. Ő aztán ismeri a nigunt: ő a zsinagóga tótumfaktuma. Gondot visel a könyvtárra, az imakönyvekre és tálitokra, előimádkozik, ha nem akad alkalmasabb ember, biztosítja, hogy meglegyenek tízen az imádkozáshoz, s ha kell, a Tóra-olvasáshoz is ért. Rabbi és kántor nélkül nagyon jól elvan egy zsinagóga, de sameszra feltétlenül szükség van, különben valamelyik hívőnek kell betöltenie ezt a szerepet.
Variációk egy témára
A római kori szétszóratás után két nagy zsidó közösség jött létre: Észak- és Kelet-Európában az áskenáz, a Földközi-tenger menti országokban pedig a szfárd zsidóság. Ezek különböző kiejtéssel beszélték a hébert. Szokásaik és imarendjeik is különböző irányban fejlődtek ki. Ma is megvan ez a kettősség. Az izraeli héber például a szfárdi kiejtést követi. Ezért az áskenáz neveltetésű zsidóknak, például az amerikaiaknak is, némi átképzésre van szükségük.
New York egyik legjelentősebb szfárd gyülekezetét több mint háromszáz éve hozták létre az Újvilág első spanyol zsidó telepesei. Ebben a bájos spanyol portugál zsinagógában, a Hetvenedik utcában, tovább él a szfárdi imarend, amelynek szertartásai és dallamai egészen mások, mint a környező áskenáz templomokban, és vannak, akik sokkal hívogatóbbnak, festőibbnek találják azoknál. Számos hitközségi tag viseli a spanyol alapítók patinás nevét, akiknek családja Amerika története során nagy tiszteletet vívott ki.
Érdekes, hogy a zsidó imádkozás rendjét noha a hosszas szétszóratás idején sem létezett semmiféle vallási kormányzó testület, s a legutóbbi időkig a kommunikáció is nehézségekbe ütközött nem a szokások és a szövegek változatossága, hanem éppen az alapok azonossága jellemzi. A Talmudban, amelyet akkor írtak, amikor az európai nemzetek még nem is léteztek, részletes vitákat találunk arról, hogyan kell elmondani azokat az imákat, amelyeket ma is mondunk Tokióban, Johannesburgban, Londonban és Los Angelesben. Egy amerikai vagy brit zsidó, ha Izraelben betéved egy sötét bőrű jemenitákkal zsúfolt szfárd zsinagógába, egy pillanatra zavarba jön, de amint kézbe veszi az imakönyvet, azonnal bekapcsolódik az istentiszteletbe, és imádkozni tud.
A szabály szerint imádkozás alatt csendnek kell lennie, különösen a Smá és a Smone Eszré közben való beszéd számít törvénysértőnek. A régi kelet-európai zsinagógákban ez a szabály sokat veszített érvényéből.
A gettó szegénysége arra kényszerítette a zsinagógákat, hogy árverésre bocsássák a szombati és ünnepi teendőket. Mindennek ára volt: a Tórához szólításnak, a frigyszekrény kinyitásának és a többinek. Az árverés színpompás és izgalmas volt, de messze nem imádság jellegű. Gyakran egészen sokáig tartott. Az is elterjedt, hogy akit álijára a Tórához való fölmenetelre szólítottak, bejelentette, hogy mennyi hozzájárulást ad a zsinagógának jótékony célokra. Az ilyen bejelentések alkalmával a samesz nyilvánosan áldást mondott az adományozóra vagy családjára. Ez az aktus gazdaságilag hasznos volt, de nemigen illett a környezet magas szellemiségéhez.
Ezeket a szokásokat a századforduló nagy zsidó kivándorlási hullámai magukkal sodorták Amerikába. Ez tette lehetővé sok kis hitközség számára, hogy fennmaradjon, és később fenséges zsinagógákat, divatos templomokat alakítson ki. A zsidó közösség gyarapodásával ezek a kényszer szülte eszközök fokozatosan a pénzgyűjtés hagyományos módjává váltak. Ma már csupán emlék a Tóra-olvasás alatti árverési hangulat és a fel-alá közlekedő fecsegők nyüzsgése. Több-kevesebb sikerrel újra érvénybe lépett a csendrendelet.
Mindennek ellenére semmiért nem adnám, hogy emlékezetemben él a samesz gyászos kántálása: Finef tollár im slisi! „Öt dollár a harmadik olvasás!” Nem felejtem el a történelmi jelentőségű aukciót Jom Kippur délutánján, közel negyven éve, egy bronxi alagsori zsinagógában, amelyen apám még a nála tehetősebbekre is ráígért pedig mindannyian szegény, nyomorgó emigránsok voltak Jónás könyvének olvasásáért. Egymás után estek ki a jelentkezők, ahogy a licit túljutott a száz, majd a százhuszonöt dolláron, majd apám egyetlen megsemmisítő ugrásával elért a hihetetlen, kétszáz dolláros összegig. Még most is hallom a samesz diadalmas, megrendült harsogását: „Cvájhindert tollár im máftir Jojne!”
Apám azért volt ilyen hihetetlenül gavalléros, mert az ő apjának, aki samesz volt Minszkben, előjogai közé tartozott Jónás könyvének felolvasása, s a fia elhatározta, hogy a család megőrzi ezt a szokást. Meg is tette. Abban a zsinagógában soha senki nem próbált többé versenybe szállni vele ezért a tisztességért. Annak a napnak emlékére a fivérem és én, bárhol vagyunk is, úgy intézzük, hogy mi olvashassuk Jónás könyvét Jom Kippurkor. Így tettünk, akármilyen messze vetődtünk is: Chicagóban, Hawaiiban, Okinawán.
Az aukciók a múltba tűntek és talán jobb is így , ám megvolt a maguk célja. Az ilyen zsinagógákban a gyerekek félreérthetetlenül megtanulták, milyen nagy dolog, ha valakit felhívnak a Tórához.
Kisebb nehézségek
Aki először megy zsinagógába, óhatatlanul idegenül és rosszul érzi magát: zavarba jön a többiek magától értetődő viselkedésétől, nehezen tudja követni az eseményeket, és kivételes személyiségnek kell lennie, ha mindettől nem száll inába a bátorsága. De a kitartó részvétel, különösen ha legalább elemi szintű hébertanulással társul, nemsokára megnyitja előtte a zsidó imádság kincsesházát. Attól kezdve, amikor csak akarja, az imában kimondhatja a hagyomány veretes, kimunkált szavait: ha el tud járni, a zsinagógában, ha nem, akkor odahaza.
A jövevényre váró nehézségekkel is felérnek a jámborok problémái, sőt sokszor túl is szárnyalják azokat. Az újonnan jött még nem érzi otthon magát, de az újdonság legalább ébren tartja figyelmét. A rendszeres templomjáró túlságosan is otthon van, az imák túlságosan is ismerősek számára. Az évek óta tartó állandó ismétlés során kitörölhetetlenül emlékezetébe rögzültek a szavak. Ha nem próbálja rájuk összpontosítani a figyelmét, akkor szétfolynak, mint a víz.
Ami azt illeti, az ima sosem könnyű. Az igazi imádság legalább annyira igénybe veszi az embert, mint egy üzleti tárgyalás vagy egy levél megírása. Az a célja, hogy összeköttetésbe kerüljünk a Befogadóval. A gyerekek és a jövevények a szokatlansággal küszködnek, a gyakorlott hívők a túlságos megszokással. Azt gondolom, mindenkinek, bármelyik valláshoz tartozzék is, a legnagyobb lelki erőfeszítésre van szüksége, ha rá akarja venni magát, hogy valójában is beszéljen Istenhez.
Ha így áll a dolog miután az emberi természet korlátai miatt oly sok ima eleve nem képes megütni a mértéket , felmerül a kérdés, hogy vajon a hosszú idő óta változatlan formájú napi háromszori imádkozás nem vált-e üres mechanizmussá. Erre talán igennel lehetne válaszolni, ha figyelmen kívül hagynánk, hogy a zsinagóga mindig is az maradt, ami volt: tanterem. Az imádságot csak imádkozva vagy legalább imádkozni próbálva lehet megtanulni, másképpen nem. A szív természetes kiöntése a válság perceiben nem a legmagasabb rendű ima, mint a romantikusok képzelik. Aki már találkozott ezzel az élménnyel, az tudja, hogy a szó összefüggéstelen, szánalmas hebegéssé törpül ilyenkor. A judaizmus tisztelettel adózik a rögtönzött imáknak, és néhány ilyen, ihletett improvizáció be is került az imarendbe. Az embernek azonban a rögzített imádság alapjáról kell elindulnia a mindennapi áhítatban és a különleges helyzetekben is.
A napi ima a judaizmus ismérvei szerinti helyes élet egyik szükséges eszközének legalábbis számon tartása. Kötelességteljesítés: egy szem a láncban, amely azóta megszakítatlan, hogy Ábrahám fölismerte az Egyetlen Istent, s amelyhez minden Isten adta napunkon hozzácsatolunk egy szemet. Teljességgel figyelmetlen, teljességgel mechanikus ima nem létezik. A zsidó imádság szavainak és gondolatainak fénysugara még a leggépiesebben imádkozó tudatában is felvillan általa egy pillanatra, talán többre. Legalább ott van, imádkozik Istenhez, és adott a lehetőség, hogy a fény felcsillanjon.
Talán a szentek és az igazán jámbor emberek képesek nap mint nap tudatosan imádkozni. Ha ez így van, ők rendelkeznek azzal a tisztasággal, ami az egyszerű ember számára ismeretlen. Mert a mindennapi ember számára a hittel teljes imádkozással töltött élet jutalma csak az évek során, előre nem látható időben érik be, amikor az istentisztelet izzása egyszerre lángra lobban. Ez a pillanat elérkezhet egy haláleset után, egy születés után. Lehet, hogy valami csodálatos felszabadulást követően vagy a biztos bukás szélén találkozunk vele. Lehet, hogy különösebb alkalom, különösebb ok nélkül árad el a lélekben. Egyszer csak itt van, s már tudjuk, miért imádkoztunk egész életünkben…
