A zsidó étkezés rendje éles ellentétben áll az általánosan elfogadott szokásokkal és fogalmakkal. Ez az egyik érzékeny pont, amelynél a vallásosság bomladozni kezd, így hát kényes témának számít. Nem lehet annyira tárgyilagosan foglalkozni vele, hogy mindenkinek tessék. A nem vallásosok konokul elutasítják az egész ügyet. A vallásosok, akik elég sok küszködést fektetnek az étrend fenntartásába, azt várnák, hogy őket feldicsérjem, a nem vallásosokat pedig kipellengérezzem. Itt most mindössze annyi a célom, hogy bemutassam az étkezés törvényeit. Az olvasó majd meghozza erkölcsi ítéletét: ha vannak érzelmi alapjai, akkor azok felől közelítve meg a kérdést, ha nincsenek, akkor józan esze szerint.
Egy olyan jelképrendszer részleteit vesszük szemügyre, amely rányomja bélyegét az élet minden megszokott tevékenységére. Az étkezés is ilyen tevékenység, hiszen minden ember napjában többször is elvégzi, ha lehet. Előfordul, hogy az emberek elhanyagolják a munkát, a játékot, az imát, a szeretkezést, ámde ritkán felejtenek el enni. Minden vallásban van ételre mondandó áldás. Sok vallás ennél is tovább megy: kijelöli, mit és hogyan lehet megenni. Az ilyen szigorítások többnyire a szerzetesek, az apácák, a papok, az aszkéták, a lámák számára vannak fenntartva. A zsidóság megkötései aránylag szelídek, viszont mindenkire vonatkoznak.
A Tóra egyetlen, kurta indokolását adja a szabályoknak, éspedig hogy ezek segítenek Izraelt szentségre nevelni. Agnosztikus barátom, mint említettem, úgy vélekedett, hogy a homárevés elutasítása nem megfelelő reakció az atomháború fenyegetésére. Lehet, hogy van benne valami, de a házasságkötés sem az, a házépítés, a gyermeknemzés vagy a napi munkavégzés sem az. Nincs a világon olyasmi, amiről el tudnám képzelni, hogy az atomholokausztum baljóslatával szemben ne lenne kisszerűen abszurd, kivéve talán Isten keresését. Azonban ha egy jelentős vallás szerkezetében az étkezési törvények valamiféle funkciót töltenek be, akkor talán érdemes utánajárnunk, mi is lehet ez.
Csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. A judaizmus bölcsei különbözőképpen vélekedtek ezekről a törvényekről. Nagy csapdába esnénk, ha abból indulnánk ki, hogy az adott korban mi befolyásolhatta a táplálkozást, és úgy vélnénk, a törvényeket csupán az indokolja, hogy a Sínai-sivatagban kapták meg őket a zsidók. Nézzük hát, mik is ezek a törvények, és hogyan működnek!
A táplálék
A korlátozások csakis az érző lényekre vonatkoznak, a földön termő ennivalókra nem. A Biblia testi sajátosságaikkal írja le az ehető teremtményeket.
A szárazföldi állatok esetében két ilyen jel a hasított pata és a kérődzés. Ezáltal az engedélyezés gyakorlatilag a növényevők osztályára szorítkozik, és kizárja a többit: a ragadozókat, a rágcsálókat, a hüllőket, a sertést, a lovat, a vastagbőrűeket és a főemlősöket, vagyis azokat az állatokat, amelyeket különböző népek különböző időkben mindig is meg szoktak enni. Néha elhangzik az az érv, hogy a disznó tilalmának csak a régi idők forró égövi országaiban volt jelentősége. A tilalmas állatok felsorolása nyilvánvalóan megcáfolja ezt. Jegesmedvét sem ehetünk. A felosztásnak semmi köze sincs az éghajlathoz. Formainak tűnik, és logikusan annak is kell lennie. Ha az étrend csupán a zseniális Mózes haladó egészségügyi koncepciója, akkor előbb-utóbb a világ is felismerte volna ésszerűségét, és a zsidó jellegzetesség egyetemes szokásrenddé oldódott volna.
A vízben élő állatok közül a zsidók azokat ehetik, amelyeknek pikkelye és uszonya van. Ez a szabály kizárja az Amerikában annyira közkedvelt páncélosokat: a garnélát, az osztrigát, a homárt, valamint a francia konyha ínyencségeit, a tengeri sünt, csigát, kagylót, békát, polipot, tintahalat és hasonlókat is. Olvastam olyan véleményt, amely ezt a korlátozást azzal próbálta igazolni, hogy a polip és a homár undorító, a hal pedig nem, ám úgy vélem, ez az álláspont a disznó és a trópusi éghajlat összehozásához hasonlatos. Biztos vagyok benne, hogy a polip kedvelői számára vonzó látványt nyújtanak a jól elkészített példány karjai, tapadókorongjai és egyéb tartozékai. Mindenesetre számos kitűnő halfajtának helye van a zsidó étrendben, míg egyéb lények akár a szárazföldi állatok esetében ki vannak zárva belőle, noha vannak népek, amelyek ínyencségeknek tekintik ezeket.
A madaraknak nincsenek megkülönböztető jegyeik. A Tóra egy sereg tilalmas fajtát sorol fel: ezek mind ragadozók vagy dögevők. A zsidók és a nem zsidók általában ugyanazokat a szárnyasokat eszik. A különbség a kóser vágásban van. A rovarok teljesen ki vannak zárva. Amerikában amúgy sem igen szokás ilyesmit enni, bár előfordulhat, hogy egy koktélpartin vissza kell utasítanunk afféle nyalánkságot, mint a hangyaboly csokoládébundában.
A kóserság szabályai
„A kóser tisztát jelent!” mondja egy nagy kóserélelmiszer-üzem reklámszövege.
Kedves, hogy egy hirdetés megpróbálja a judaizmus dicséretét zengeni, bár miután rendszerint az egyszerű gondolkodásúakhoz szól némiképp a pontosság rovására teszi ezt. A fogalmat nehéz lenne teljes pontossággal meghatározni. A kóser a késői héber nyelv szava, nem szerepel Mózes könyveiben. A legjobban talán a „megfelelő”, „alkalmas” kifejezések közelítik meg, leginkább szertartásos megfelelést értve alatta. Az ételek kóser feldolgozásával a magas szintű higiéniai követelményeknek való megfelelés is együtt jár. Ám hiába nevelnénk kocát akár inkubátorban, táplálnánk antibiotikumokkal, csutakolnánk le naponta, vágnánk le kórházi műtőben, sterilizálnánk tetemét ibolyántúli sugárral, ha egyszer nem létezik olyan előírás, amely lehetővé tenné, hogy a sertéshús kóser legyen. A „tisztátalan” szót Mózes harmadik könyve szintén szertartási értelemben használja. Ezért mondja a Tóra a nyulakról és tevékről, hogy „nektek tisztátalanok”, csakis Izraelre korlátozva a meghatározást és az előírást. A csirkét és a kecskét meg szabad ennünk, pedig aligha tisztább állatok, mint a sas és az oroszlán, az utóbbiak mégis a tisztátalanok kategóriájába tartoznak.
Mindennek tudatában „A kóser tisztát jelent!” szlogen helytálló megállapításnak tekinthető. Az elhullott állat evése általános tilalom alá esik, amely meghatározza, hogy sem a kortól, sem a betegségtől felfordult, sem a vadállat által széttépett, sem a másfajta erőszakos módon elpusztított állat húsát nem szabad enni. Természetesen ma is higiéniai értékkel bír, hogy az ilyen hús egyértelműen nem kóser. A kevésbé civilizált időkben és helyeken a zsidó étrend tökéletes közegészségügyi állapotokat biztosított. Ez a törvény alkalmazza azt a szót, amellyel a zsidók minden, nem megfelelő ételt minősítenek: ez a tréfá tréfli , ami „szétmarcangoltat” jelent.
A Tórában a hús előkészítésére vonatkozóan négy fő szabály található. A különböző kommentátorok hol humanitárius rendszabályokként, hol egészségügyi törvényekként fogják fel ezeket. Valószínűleg mindkét szándék fölfedezhető bennük különösebb logikai bukfencek nélkül is. Mindenesetre ha a négy közül az egyiket is megszegik, a hús tréfli lesz, a zsidó törvény értelmében ehetetlenné válik.
Az első szabály s az egyetlen étrendi törvénycikk a Bibliában, amely az egész emberiségre vonatkozik világos humanitárius szándékról tanúskodik: az „élő állatból kivágott húsdarab” evését tiltja. Az az olvasó, aki még a gondolattól is elborzad, nyilván nem ismeri az ősi mészárlási és konyhaművészeti praktikákat, amelyeket ma is alkalmaznak a fejlődés alacsony fokán álló társadalmakban, sőt olyanokban is, amelyek nem számítanak primitíveknek.
A második törvény a vér fogyasztását tiltja, abból kiindulva, hogy „a vér az élet”. A rafinált ínyesmesterség gyakran használ vért, különösen a mártásokhoz. A zsidó törvény nemcsak ezt tiltja, hanem magának a húsnak a felhasználását is, ha nem távolították el belőle teljesen a belé ivódott vért. Ezért tartja úgy a közhiedelem, hogy a bifszteket nem lehet eléggé kóserul elkészíteni. Miután odahaza zsidó vendégeink legnagyobb megdöbbenésére kitűnő bifsztekeket szoktunk sütni, tanúsíthatom, hogy ennek az ellenkezője igaz. A véren kívül is elég nedvesség marad a húsban ahhoz, hogy tökéletes marhasültet készíthessünk belőle. Az óhazában a zsidó háziasszonyok szürkésbarnára sütötték a marhaszeletet, s magukkal hozták ezt az ízlést Amerikába is. Ezért az úgynevezett zsidó bifsztek agyon van égetve, holott erre semmi szükség. Amerika nyugati vidékein is szokás ilyen, zsidó módra túlsütött bifszteket készíteni, de ez sem más, mint helyi specialitás.
A harmadik szabály a Tórában háromszor ismétlődő, bizarr tilalomból ered: „Ne főzz gödölyét anyja tejében!” Maimonides az ismételgetésből kiindulva úgy vélte, hogy a mózesi időkben ez elterjedt bálványimádó szokás lehetett. Bármi volt is az ok, a tilalom szigorú hangsúlyozása a zsidó étrendben már igen korán a húsos és tejes ételek teljesen szétválasztásához vezetett. A földből vagy a vízből származó ételt szabad együtt enni akár húsossal, akár tejessel. A hús és a tej, iletve a belőlük származó termékek soha nem kerülhetnek egyszerre az asztalra. Akik betartják ezt a törvényt, azok külön edényeket és étkészletet használnak a kétféle ételhez. Izraelben a hadsereg és a haditengerészet konyháin is kötelező az elkülönítés.
A negyedik szabály a marhafaggyú a rekeszizom alatt kialakult kemény zsiradék fogyasztását tiltja. A marhafaggyú és az ehető zsír szétválasztásának bonyolult szabályozása megkívánja, hogy a kóser mészárszékben képzett szakember foglalkozzék ezzel. A tilalmas zsiradékok azonosak a Mózes harmadik könyvében áldozatbemutatásra kijelölt „kövérjékkel”.
A Teremtés könyvében szereplő történet, amely Jákob és a titokzatos ismeretlen harcát beszéli el, újabb tilalmat indokol: a fartőn keresztül húzódó ülőideg fogyasztásáét. A tusakodás következtében Jákob combjában megsérült az ideg, mondja az elbeszélés, és sántikálva hagyta el a csatateret. A történet a misztikus látomás minden jegyét magán viseli. Az összecsapás a húsz éve nem látott, bosszúszomjas fivérrel, Ézsauval való találkozás előtti éjszakán történik, hajnalig tart, és az ismeretlennel való sikeres harc eredményeképpen Jákob új nevet kap: Izrael lesz, „mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél”. A Tóra az elbeszélés végén hozzáteszi, hogy ennek az eseménynek az emlékére Izrael gyermekei nem eszik meg az ülőideget.
Ez picinyke korlátozásnak tűnik. Lehet, hogy valaha az is volt, ma azonban más a helyzet. Az ideg tökéletes eltávolítása komoly feladat, úgyhogy egyszerűbb és olcsóbb megoldás, ha a kóser vágás után a marha egész hátsó fertályát nem kóser húsként eladják a konzervgyárnak. A vallásos zsidók így bizony lemondanak néhány jó falatról. Ez azonban nem orvosolhatatlan probléma: az igények növekedésével bizonyára meg is lehet majd találni a kiutat.
A kóser vágás
A vér és az „élő állatból kivágott húsdarab” tilalma szabja meg az állati élet elvételének a zsidó törvény szerinti, szigorú, szinte megszentelt módját. Ez egyetlen módon történhetik: a nyaki verőér egyszerű, gyors átvágásával. A vér kiömlik, az agy vérellátása egy pillanat alatt megszűnik, az állat elveszti az eszméletét. Ami hátravan, már csak izomreflex, amit az állat akár a kómában lévő ember nem érzékel, és a gyors halál. Ezt az állatélettan szakemberei is tanúsíthatják. A tudomány bizonysága szerint amire szükség volt, mert a vágásnak ez a módja támadások kereszttüzébe került ez a fajta halál annyira irgalmas, amennyire csak emberi eszközökkel kimutatható, és sokkal könyörületesebb más módszereknél.
A fájdalommentes halál biztosításának szigorú feltételei törvényünk részei. Ha egyetlen előfeltételt is elhagynak, a hús tréfli lesz, és nem ehetjük meg. A halálos vágás egyetlenegy metszés lehet. Még egy fűrészelő mozdulatnak, egy második vágásnak, egy kábító csapásnak vagy más, fájdalmat okozó cselekedetnek sem szabad előfordulnia. A kés csakis borotvaéles és tükörsima lehet: egyetlen fellelhető csorba miatt a hús alkalmatlannak minősül. Az állatnak a halálos vágás pillanatában mozdulatlannak kell lennie, hogy a kés pontosan működjék. Szakképzett mészárosok végezhetik ezt a munkát, akik minősítő vizsgán bizonyítják ügyességüket és technikai tudásukat. Hasonlóan nagy tudású felügyelők vigyázzák minden mozdulatukat. A mészáros és a felügyelő héberül sohet és másgiách ősrégi, szilárd céhek tagja. A foglalkozás és a képzettség gyakran apáról fiúra száll.
Az ellenőrök megvizsgálják a tetemet, hogy nem láthatók-e rajta olyan betegség nyomai, amelyik miatt már évezredek óta nem kósernak tekintendő a hús. Az eljárásnak ez a része kétségkívül egészségügyi jellegű, amely évszázadokkal előzte meg korát. A nemzedékek során ennek segítségével alakultak ki a zsidó közösségek kiemelkedően jó egészségügyi statisztikai mutatói.
Amikor a hús a felhasználóhoz kerül, további eljárásokkal eltávolítják belőle a vér maradványait is. Ez régen a háziasszony hatáskörébe tartozott, és az anyák adták át leányaiknak a tudományt, ma már azonban egyre inkább a kóser élelmiszerekkel kereskedő cégek végzik el ezeket a végső teendőket, akik teljesen konyhakészen árulják a húst. Ezek vállalják a kétséges tünetek esetén kötelező rabbinikus állásfoglalás megszerzését is.
A hagyományhűség fokozatai
A régi időkben nem így volt. A háziasszony mindent maga vizsgált meg, különösen a csirkét. Megvette, a szeme láttára levágták, hazavitte, és tisztítás közben keresgélte a belsőrészeken a kislánykora óta ismert betegségek és belső sérülések jeleit. Ha kétségei támadtak, elvitte a húst a rabbihoz. Nagyapám huszonhárom évi bronxi szolgálata alatt péntek reggelenként volt a heti csúcsforgalom. Szinte megállás nélkül tódult a háziasszonyok sora a sélákkal, a frissen vágott, véres szárnyasokra vonatkozó vallási kérdésekkel.
Manapság a baromfiak séláinak megválaszolása nem elkerülhetetlen velejárója a zsidó szolgálatnak: közel sem olyan súlyú teendő, mint a pénzszerzés, a szórakoztató beszédek mondása, a meggyőző propagandaanyagok írása és hasonlók. Új idők, új feladatok. A régimódi népek bizalmatlanul szemlélik a változásokat, és megállapítják, hogy ezek a mai, fiatal rabbik nem egyebek, mint kedves tahók. Az a helyzet, hogy az ortodox szeminaristák ma is alapos kiképzést kapnak a húsvizsgálat törvényeiből, és vizsgát is kell tenniük. De húsz közül tizenkilencen ritkán hasznosítják tudományukat. Nehezen is tehetnék, hacsak nem a kóserhús-feldolgozó iparban helyezkednek el. A rabbi fő feladata ma az alapszintű oktatás, amire természetesen nem a kevés tanult embernek van szüksége, hanem a tájékozatlan közösségnek. A magam részéről örömmel venném, ha a fiatal hittudósok még jobban beszélnének, írnának, szereznének pénzt, mint most, merthogy pillanatnyilag inkább erre van szükség. Tanítok például a Yeshiva Universityn, hogy átadjam nekik töredékes tudásomat az angol nyelv használatáról. A nagyapám egyszer megjegyezte:
Minek kell neked angolra tanítani őket? Hiszen amerikaiak, tudnak angolul!
Ez a megjegyzés sommásan jellemzi többé-kevésbé a régi és az új között feszülő távolságot is.
Az Óvilágban egy vallásos ember vagy maga vágott, vagy a városi sohettal együtt imádkozott a zsinagógában, és első kézből ismerte jámborságát, képzettségét és intelligenciáját. Ma kiváló rabbik pecsétjeire vagyunk utalva, amelyek szavatolják a megfelelő vágást, felügyeletet és kezelést. Vannak jámborok, akik nem bíznak eléggé ezekben a garanciákban. Az ilyen ipari eljárás ellenőrzése túl lazának látszik, túl nagy a tévedés lehetősége. Ezek az emberek elképzelhetetlennek tartják, hogy a tisztátalan hús még csak nem is a tilalmas állatok vagy termékeik evésének akár a legparányibb kockázatát is vállalják. Nagyapám az Amerikában töltött huszonhárom év alatt nem ette meg marha húsát. A szombati hús baromfiból készült, amit az ő felügyelete alatt vágtak le. Nem várta el, hogy a család többi tagja kövesse a példáját. Anyámnál vagy nálam evett, de nem ette azt a húst, amit mi. Néha azonban még ő is rá volt utalva a pecsétekre és aláírásokra. A tej és vaj csomagolásán bizony nála is rabbinikus tanúsítvány ékeskedett, hiszen nem felügyelhette személyesen a fejést és a köpülést.
Nagyapám annyira vidám és jó kedélyű ember volt, hogy sohasem jutott eszünkbe: tulajdonképpen aszkéta. Pedig az volt, méghozzá meglehetősen különös fajta. Kevesen tudnak lemondani a marhahúsról és a bárányról fél felnőttkorukon át, ahogyan ő rituális okból megtette. Ma a különlegesen istenfélők is megeszik a glatt kósernak titulált, speciális tanúsítvánnyal ellátott húst. Néhány chászid közösség tagjai csak azt a húst fogyasztják, amelyet saját közösségükhez tartozó társuk dolgozott fel, és saját vezető rabbijuk látott el pecsétjével. Ha úton vannak, annyi ennivalót visznek magukkal, amennyi az egész időre elég. Ha kifogynak a tartalékaikból, akkor nyers zöldségen és gyümölcsön élnek. Nem használják a nyilvános étkezőhelyek evőeszközeit. Így hát a hagyományhűség fokozatai a szigorúság, a skrupulozitás és az önmegtagadás magaslataiig ha úgy tetszik, szélsőségeiig terjednek: amit egyesek különcködésnek tartanak, az mások számára éppen csak a törvény betartása.
Azt hiszem, a hagyományhűség árnyalatainak kérdésében az a legfontosabb, hogy saját gyakorlatunkat ne tekintsük az egyedül igaz judaizmusnak: ne minősítsük a magunkénál nagyobb szigort merő fanatizmusnak, a kisebbet pedig puszta disznófalásnak. Nem nehéz ugyanis ilyen álláspontra jutni, mert ma már nincs meg a szokások régi stabilitása és egyformasága. Akik sonkát vagy garnélát esznek, villamosszékben kivégzett vagy taglóval agyonsújtott marhából készült bifszteket fogyasztanak, nyilvánvalóan nem követik Mózes törvényét. Akik nem ülnek be nyilvános étterembe, egyértelműen kevésbé kockáztatják az étkezési törvények akaratlan megszegését, mint azok, akik esznek ilyen helyen. A tevékeny életforma követelményei megnehezítik az ilyen szigorítás betartását. A hagyománytartók lelkiismeretük szavát követik tanítóik irányítása alatt, akikben bíznak. Mindannyiukra ugyanazok a kötelmek hárulnak: a különbség a részletekben van.
Mire jó mindez?
Tagadhatatlan, hogy a zsidó étrend betartása csak a remete számára nem jár erőfeszítéssel. Mindenütt a többség étkezési szokásai uralkodnak: a vendéglőkben, a vonatokon, a repülőgépeken, a barátok lakásában. Az étrend betartásához mindenekelőtt tisztáznunk kell a célt, szükség van némi akaraterőre és feltétlenül bőséges humorérzékre, hogy elviseljük és viszonozzuk a témával kapcsolatos vicceket.
Atyáinkban ritkán merült fel, hogy olyasmit kérdezzenek, mint az, ami a mai értelmiséginek elsőre eszébe ötlik: „Minek kell ragaszkodni ehhez?” Gondolkodásuk és fizikai lehetőségeik szempontjából egyaránt az volt érthetetlen számukra, hogy valaki beszerezzen egy darab disznóhúst vagy egy garnélát, és megegye, ahelyett hogy úgy ennék, mint egy zsidó. Ezek a gondolkodási minták a zsidókban élő ősi, büszke azonosságtudat biztos érzésének részei voltak, és azon alapultak, hogy a mózesi törvényben történelmi Gondviselés akarata nyilvánul meg a zsidók számára. A mai nyugati zsidóság, felülvizsgálván örökségét, egész sor zsidó szokást furcsálkodva szemlél. Ez kényelmetlen, szorongató helyzetbe hozza a szülőket és tanárokat, akik nem mindig tudják megválaszolni a bennük meg sem fogalmazódott kérdéseket.
A nyugati asszimilánsok között és Keleten, ahol a kommunisták tették lehetetlenné a zsidó életmódot, nagyszámú zsidó él, aki tudatosan, közömbösségből, kényszer hatására vagy ismeretek híján nem tartja be az étkezési szabályokat. Ám a világon élő zsidók többsége még mindig követi a törvény világos előírásait. Nagy csoportjuk egzakt gondossággal tartja be őket. Amerikában, miután egy darabig úgy tűnt, hogy a tömeges elfordulás miatt egy nemzedéken belül eltűnnek a szokások, a törvény újból megszilárdult, s a hozzá ragaszkodók száma növekedni látszik.
Ebben bizonyára annak is része van, hogy könnyebbé vált a törvény betartása. A kóserélelmiszer-termelés a modern ipar hatalmas ágává fejlődött. A mindenütt beszerezhető mélyhűtött hús korában éppolyan egyszerű kóser háztartást vezetni, mint nem kósert. A zsidó közösség a számos áramlat kavargása közepette lassú, de biztos haladást látszik mutatni gravitációs pontja, a mózesi törvény felé. Közbevetőleg: ez a tendencia látszólag ellentmondásban áll a testek tömege és a tömegvonzás közötti egyenes arányosság törvényével. A társadalom törvényei azonban nem csillagászati törvények. Az emberek megtanulhatnak dolgokat, és megváltoztathatják pályájukat, míg a bolygók erre nem képesek. Az ember nem feltétlenül akkor fog inkább hasonlítani Jonesra, ha úgy étkezik, mint ő, hanem akkor, ha olyan magatartást tanúsít. Esetünkben Jones az az ember, aki bertartja a maga vallását, és tiszteli azokat, akik betartják a magukét.
Ezzel azt akarom mondani, hogy az amerikai zsidó vallási újjászületés sokkal inkább társadalmi változás, mintsem vallási vagy gondolkodásbeli, éppúgy, mint a vallástól való elfordulás is az volt. Ám akik életben akarják tartani a judaizmust, azok csak üdvözölhetik újjászületését, bárhonnan indul is ki. Feltehetően idővel a lényeg is a helyére kerül.
Nem lehet azt állítani, hogy a kóser ellátás jelenlegi helyzete tökéletesen kielégítő. A régi módról az újra való áttérés kavargó folyamatában állandó zavarokat okoznak a tanúsítványok körüli konfliktusok, mérvadó központi szabvány híján a közismert ételmárkák megítélése körüli ellentmondások, a tények nyilvánosságra hozása helyett a vitatható pontokról keringő kósza hírek és pletykák. Akik felhagynak az előírások betartásával, szeretnek ezekre a nehézségekre hivatkozni, de persze nem ez az igazi magyarázat. Általánosságban az ősi zsidó étrend előírásai éppolyan félreérthetetlenek maradtak, mint amikor megkaptuk őket Mózestól. Nem remetéknek való diéta, hanem szilárd és folyékony táplálékok bőséges és változatos kínálata. A fényűzésnek nem a törvény szab határt, hanem az ember pénztárcája és ízlése. Aki igazán be akarja tartani az étrendet, az megteheti. Az ellátás javítására a társadalmi igény kényszerítheti rá a kereskedelemet.
Úgy látszik, kizárólag az egészségügyi szempontból értéktelen élelmiszereket mellőzte étrendünkből a Tóra. Nyilván sokkal egészségesebben maradtak fenn a zsidók harminc évszázadon át, mint ha kígyót, disznót, férget, rákot, teknősbékát ettek volna. A kóser szabályok a tisztaságot és makulátlanságot segítik, még ha „A kóser tisztát jelent!” szlogen nem fedi is tökéletesen a valóságot. Azt hiszem, az a legfontosabb, hogy létezik a mindennapi étkezési tevékenység rendje, amely a Sínai óta a zsidók osztályrésze. Közösségi kötelék és a személyes azonosságtudat felidézője, valahányszor csak megéhezik az ember. Mindennapi kötelesség a hit gyakorlatában, előírt választás, szelíd önkorlátozás. Az úton lévő zsidót a vele járó kényelmetlenségek egyben emlékeztetik arra, kicsoda is ő, és milyen szálak kötik otthonához. Nem lehet kétséges, hogy az étkezési törvények működnek: a zsidók életben tartásának társadalmi eszközei és az egyén azonosságtudatának megőrzésére szolgáló pszichológiai szerszámok. A lényeges kérdés, az egyetlen, amelyben az egész témakör sűrűsödik, hogy megőrzésre érdemes érték-e a judaizmus, s ha igen, létezhet-e használhatóbb eszköz a fenntartására, mint saját törvénye.
Az öltözködés
A ruházkodási kötelmek egyszerűek, és főként a férfiakra vonatkoznak. A zsidó törvények általános irányelve alapján a nők fel vannak mentve a meghatározott időben teljesítendő vallási feladatok végzése alól, az öltözködési jelképek viselése pedig az imaidőkhöz kötődik.
A reggeli imádkozás alatt a férfiak négyszögletű, rojtos sálat viselnek, amelyet tálitnak neveznek. A rojtok viselésének törvénye Mózes negyedik könyvében található: „…hogy valahányszor ránéztek, emlékezzetek az Örökkévaló minden parancsolatára, teljesítsétek azokat, és ne csábítson el titeket sem a szívetek, sem a szemetek…” Ez a rojtok képességeit meghaladó követelmény ugyan, mégis legalább a reggeli ima idején a hívő szeme előtt vannak. Az imalepelbe burkolódzó zsidó az áhítatba merült ember jelképévé vált. A nagyon vallásosok az imakendő használatán kívül napközben négyszögű, a sarkokon rojtos alsóinget viselnek.
A férfiak reggelenként imaszíjat, tfilint is tesznek magukra, azt a jelképet, amellyel a festők oly gyakran ábrázolják a zsidó embert. A két fekete, bőrből készült dobozkát bőrszíjakkal erősítik a homlokra és a bal karizomra. A tartalmuk kis pergamentekercs, amelyre a Smá és más bibliai szakaszok vannak írva. „Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked… mondja a Tóra. Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon.” A bírálók azzal érvelnek, hogy nevetséges dolog szó szerint, igaziból dobozokat fölrakni, bennük az Írások darabkáival. De mint már megtanulhattuk, a zsidó módszer lényege a tényleges cselekedet, a konkrét megjelenítés. Szertartásosan Istennek ajánljuk karunkat és agyunkat. A szilárd zsidó azonosságvállalás legbizonyosabb jele a tfilinben való imádkozás. Ezért került be a festészet képjelei közé. Nem maga a cselekedet változtatja jóvá az embert, hanem a képzet emlékezetben tartása által válhatik jobb emberré, feltéve, hogy képes a javulásra.
Legalább kétezer éves öltözködési szokás a fej befedése, különösen tanulás és imádkozás közben. A fej betakarására nincsenek előírások, bár egy talmudi szakasz kijelenti, hogy az ember ne tegyen meg tizenkét lábnyi távolságot födetlen fővel. Ez lényegében mélyen bevésődött vallási illemszabály. A csupasz fejjel imádkozó vagy tanuló zsidó rendellenes jelenség, kivéve a reformmozgalmat, amely elvi alapon tagadja meg ezt a szokást, a tálittal, a tfilinnel és sok más mózesi jelképpel és szabállyal együtt. A fejfedő jellege a korral és a hellyel együtt változik. A keleti és arab országokban turbánt viselnek. A chászid közösségekben szőrmekarimás kalapot vagy fekete nemezkalapot hordanak szívesen. Atyáink odahaza jármilkéban jártak, bő, fekete házisapkában, amely majdnem az egész hajat befedte. Amerikában a hagyományhű zsidók sötét színű sipkákat szeretnek a fejük búbjára biggyeszteni, bár az iskolás fiúk sapkája sokszor egészen világos. Izraelben a vallásosok kötött sapkában, kipában járnak dolgozni, amelyet csattal rögzítenek a hajukhoz. Manapság gyakori, hogy a munkahelyen vagy nem vallási jellegű nyilvános helyen a hagyományőrző zsidók is csupasz fejjel járnak, s csak odahaza vagy a templomban tesznek föl fejfedőt. A zsinagógában a nők is be szokták fedni a fejüket.
A lakás
A Tóra-szakaszok között, amelyek előírják, hogy a szavakat a fejre és a karra kell kötni, kettő azt is tartalmazza, hogy ezeket a házunk ajtófélfájára is föl kell írni. Az ajtókeretre kis tokot rögzítünk, amelyben pergamentekercskére írva ezek a szakaszok vannak. A doboz az „ajtófélfa” héber nevéről mezuzáként ismert. Azt hirdeti a ház vagy a lakás ajtókeretén, hogy az ott lakók zsidó vallásúak, és lakhelyüket Isten oltalmába ajánlották.
Semmi törvényes vagy hagyománybeli alapja nincs annak az eléggé elterjedt szokásnak, hogy a zsidó katonák és a fiatal lányok mezuzát viselnek a nyakláncukon. A katonák afféle amulettként hordják, a lányok pedig vallásuk diszkrét jelzésére, mint egy alkalmatos kis címkét.
