Hersl Dombón, egy Munkács melletti városkában született az első világháború utolsó évében. Munkács akkoriban Magyarországhoz tartozott, de a háború után az újonnan létrejött Csehszlovákiához csatolták.* A két világháború közötti években, akárcsak annak előtte, Munkácson virágzó zsidó közösség élt, hírneves rabbikkal és tudósokkal, akik nagy tekintélynek örvendtek a magyarországi és csehszlovákiai zsidóság körében. Hersl ebben a közösségben nőtt fel. A munkácsi jesivában tanult mindaddig, amíg el nem jött az ideje, hogy megházasodjék, és a Tórára meg a micvákra alapozott családi életet kezdjen élni. A második világháború sötét fellege azonban átláthatatlan ködbe borította a céljai felé vezető utat. Hitler hordái nemsokára megkezdték hódító menetelésüket, amelynek nyomán kő kövön nem maradt. Egyik legelső áldozatuk Csehszlovákia volt, amelyet Anglia és Franciaország jóváhagyásával foglaltak el, miután Európa akkori vezető erői abban bíztak, hogy ezzel lecsillapíthatják Hitler hatalmi étvágyát. 1939-ben, néhány héttel Peszách előtt, Hitler megszállta Csehszlovákiát, amelynek területét felosztották Németország, Lengyelország és Magyarország között. A munkácsi körzet ismét Magyarországhoz került. Dr. Fried Sándor, Munkács zsidó polgármestere fogadta hivatalosan a magyar katonai parancsnokot, aki csapata élén bevonult a városba, és átvette a város kulcsait. A magyar kormány eleinte nem viselkedett ellenségesen a zsidókkal szemben. De nemsokára éreztetni kezdte hatását a németek zsidóellenes politikája, amelyet a magyar antiszemiták készségesen magukévá tettek, és a zsidók helyzete rosszabbra fordult. Majd elérkezett a rettenetes nap, 1939. szeptember 1-je, amikor – Ros HáSáná előtt két héttel – a német hadsereg megtámadta Lengyelországot, és ezzel kezdetét vette a második világháború. A „villámháborús” győzelmek és Lengyelország lerohanása után Magyarország, Románia és Bulgária már nem is gondolhattak semmiféle ellenállásra. A németek egy puskalövés nélkül foglalták el ezeket az országokat, majd Jugoszlávia ellen kezdtek készülődni. Az európai zsidók kelepcébe estek. Sehová sem menekülhettek. Minden ajtó bezárult előttük: sorsuk megpecsételődött. A világ sorsukra hagyta ôket. Tudván, hogy a világot a legkevésbé sem érdekli az európai zsidóság sorsa, Hitler nyugodtan hozzákezdhetett gyilkos tervéhez, a „végső megoldás” kivitelezéséhez. A németek által megszállt országok zsidó lakosságát irgalmatlan tervszerűséggel összeterelték, majd tehervagonokba zsúfolva különböző koncentrációs táborokba szállították őket. A gyermekeket, az öregeket és mindazokat, akik alkalmatlanok voltak a rabszolgamunkára, azonnal gázkamrákba küldték. Magyarország is csatlakozott a németek Oroszország ellen indított háborújához. Hersl azok közé a „szerencsés” táborlakók közé került, akiket a német hadigépezetben munkaszolgálatra rendeltek. Ezeknek kényszermunkát kellett végezniük: a könyörtelen hajszában, kiéheztetve és agyondolgoztatva, nagyon sokan elpusztultak közülük. De az elmondhatatlan megpróbáltatások ellenére töretlenül élt bennük a zsidó szellem. A legtöbb jesivánövendék, köztük Hersl, akárcsak a táborban élő más zsidók nagy része, nem volt hajlandó lenyelni egy falat tréflit sem. Még a legdermesztőbb télben is inkább elcserélték a forró húslevest egy darab kenyérre a nem zsidó rabokkal. Szinte kizárólag kenyéren és vízen éltek, ami persze nemigen volt elegendő az életben maradáshoz. Hersl rögtön az elején elhatározta, hogy bármi történjék is, sohasem válik meg a tfilinjétől, amelyet kevéske holmija között sikerült becsempésznie a táborba, és valahányszor csak mód van rá, felrakja. Hamarosan híre ment, hogy tfilinje van, és míg valaki őrt állt a szálláshelyül szolgáló barakk ajtajánál, a többiek kapkodva kézről kézre adták a drága imaszerszámot. Az egyik kápó, akinek Hersl rendszeresen átadta az élelmiszeradagját, azzal viszonozta a szívességet, hogy mindig szólt neki, amikor az őrség a barakkok átkutatására készült. Ilyenkor Hersl a barakkon kívül rejtette el a tfilint. Egy alkalommal csak hosszas keresgélés után találta meg a hóban, de végre nagy nehezen előkerült, és ebből tudta, hogy nem hagyta el az Örökkévaló. A tfilin táplálta benne az erőt, hogy ragaszkodjék hitéhez: úgy érezte, az tartja életben a kínzások közepette. A munkaszolgálatosokat az Ukrajnában harcoló német és magyar hadosztályok mellé osztották be. Lövészárkokat kellett ásniuk a frontvonalon, miközben az oroszok szünet nélkül tűz alatt tartották őket. Hersl egy percre sem vált meg a tfilintől: egyik zsebében lapult a sel ros, a fejre való, a másikban a sel jád, a kézre való imaszíj. 1943-ban Kijev mellett megint majdnem elhagyta a tfilint. A munkaszázadot, amelybe tartozott, mindennap kivezényelték, és csak este térhettek vissza a táborba. Indulás előtt mindig imádkozott, majd elrejtette a tfilint. Egy augusztusi napon is így tett, de hirtelen szorongás vett erőt rajta. Gyorsan visszaszaladt, elővette a rejtekhelyről a tfilint, és zsebre dugta. Bebizonyosodott, hogy a szíve nem vezette félre: a munkahelyen este tudatták velük, hogy hat hétig nem viszik vissza őket a táborba. Hersl és a többi zsidó így továbbra is tfilinnel tudott imádkozni. Így teltek az 1942 és 1944 közötti rettenetes évek: Herslnek nap nap után új veszélyekkel kellett megküzdenie. Nemegyszer tapasztalta, hogy az isteni Gondviselés védelme alatt áll, és lelke mélyén bizonyos volt benne, hogy annyi veszély közepette a tfilinnek köszönheti megmenekülését. Végre eljött az idő, amikor a német páncélos egységek összeroppantak az orosz ellentámadás súlya alatt. A németek 1943 februárjában vereséget szenvedtek Sztálingrádnál, majd júliusban újabb támadási kísérletük vallott kudarcot, és ettől kezdve folyamatos hátrálásra kényszerültek. A rákövetkező tél folyamán az éhező, elcsigázott, félig megfagyott német csapatok kénytelenek voltak súlyos veszteségekkel visszavonulni, magukkal hurcolva az életben maradt kényszermunkásokat, köztük Herslt is. 1944 márciusa a Kárpátok csúcsai között találta őket. Romániában és Magyarországon még mindig a németek voltak az urak. A nyugati és keleti hadszíntereken elszenvedett vereségek felbőszítették a fasisztákat, akik a védtelen zsidókon torolták meg sérelmeiket. Nap mint nap újabb áldozatok transzportjait indították útnak a különböző koncentrációs táborok gázkamrái felé. Az addiginál is kétségbeejtőbb helyzetben Hersl és barátai elhatározták, hogy megszöknek, és a hegyekben keresnek menedéket. Sikerült véghezvinniük a tervet: elrejtőztek a környékbeli erdőkben, és kisebb csoportokba verődve bunkereket ástak, ahol meghúzódhattak. Maga Hersl is ilyen föld alatti rejtekhelyen bújt meg tíz társával. Egy domb alá ásták be magukat, a bejáratot gondosan elálcázták, és az Örökkévalóhoz fohászkodtak, hogy biztonságban maradhassanak, míg csak mindörökre meg nem törik a nácik gyűlöletes hatalma. Napközben a szűk, kényelmetlen üregben kuporogtak, ahol moccanni is alig lehetett. Az erdőben német őrjáratok mászkáltak: veszélyes lett volna kimozdulniuk. Csak az éj leple alatt merészkedhettek ki, hogy megmozgassák elgémberedett tagjaikat, és friss levegőt szívjanak. Egyikük-másikuk időnkint a veszélyekkel dacolva elindult megkeresni a legközelebbi tanyát, hogy egy kis kenyeret szerezzen, mielőtt mindannyian éhen halnak. A legtöbb paraszt megértést tanúsított az üldözöttek iránt. Maguk is szenvedtek a megszállók embertelen kegyetlenkedéseitől, hiszen a németek elrabolták verejtékes munkával megtermelt javaikat és jószágaikat. Most, hogy a hadi szerencse a nácik ellen fordult, a parasztok is reménykedni kezdtek, hogy nemsokára kitakarodnak az országból. Ezért nem jelentették fel a zsidó szökevényeket, sőt néha még élelemmel is ellátták őket. Egy reggel, miután Hersl befejezte az imádkozást, és a tfilin elindult szokásos vándorútjára a zsidók között, hirtelen kutyaugatás verte fel a csendet, majd dübörgő léptek közeledését hallották. Német katonák járőröztek az erdőben vérebeikkel. A csizmák már a fejük fölött csattogtak. Hersl és barátai megdermedtek a félelemtől. Legnagyobb rémületükre a következő pillanatban egy megtermett kutya csusszant át a bejáraton, és megállt előttük. Lélegzet-visszafojtva várták az elkerülhetetlen véget. De valami hihetetlen történt: a kutya mozdulatlanul, tanácstalanul állt, mintha nem tudná, hogy került oda, és elfelejtette volna, mire idomították. Hersl gyorsan felocsúdott megdöbbenéséből. Észrevette, hogy a kutya a kijáratot keresi, de nemigen tud megfordulni a szűk helyen. Intett a társainak, hogy húzzák összébb magukat, és óvatosan kilökte a szabadba a váratlan vendéget, épp akkor, amikor a fegyveres, kétlábú vérebek füttyszóval hívták négylábú bajtársukat. A katonák dübörgő léptei hamarosan távolodni kezdtek. Hersl és társai fellélegeztek, és hálát adtak az Örökkévalónak a csodálatos menekülésért. Ez az állat biztosan azoktól az egyiptomi kutyáktól származik, amelyek nem vetették rá magukat a kivonuló zsidókra, amikor eljött a szabadulás az egyiptomi rabszolgaságból… – jegyezte meg Hersl, amikor magukhoz tértek a rémületből. A vánszorgó napok lassan hetekké nőttek. Hersl és társai a szűk bunkerban töltötték a napot, és csak éjszaka bújtak elő rejtekhelyükről. Hosszasan és buzgón imádkoztak: bőven volt rá idejük. A Tórával is foglalkoztak: könyveik nem voltak, de a jesivábócherek szerencsére megőrizték jó memóriájukat a gyötrelmekkel teli évek során. Hosszú-hosszú részleteket tudtak idézni a Bibliából és a Talmudból, és ezeket naphosszat lehetett tárgyalni. Áldás volt ez számukra, amely beragyogta gyötrelmes életüket. Időnkint ki-kimásztak a bunkerból, hogy melegedjenek a nyári napon. Veszélyes fényűzés volt ez: csak nagyon óvatosan mozoghattak. Az éjszakákat azonban még nehezebben viselték. A hegyekben ilyenkor nagyon hideg van, és a szűkös, kényelmetlen bunkerban minduntalan borzalmas rémálmok törtek rájuk. Egyetlen pillanatra sem szabadulhattak emlékeiktől: nem felejthették el, mi történt szeretteikkel, hozzátartozóikkal, a szüleikkel, a testvéreikkel és mindazokkal a zsidókkal, akiket a szörnyeteg Eichmann Hitler parancsára Auschwitzba, Treblinkába, Theresienstadtba és a többi megsemmisítő táborba deportáltatott. A napok lassacskán rövidebbekké váltak, az éjszakák hosszabbodni kezdtek, és Herslék rendületlenül reménykedtek. Néha valamelyikük elindult élelmet szerezni, és egyre jobb hírekkel tért vissza: a németek valamennyi hadszíntéren vereséget szenvednek. A remény felcsillanó sugara kezdett nyalábbá vastagodni, és a szökevények a Megilát idézték, amelyben le van írva, hogy Hámán végleg el fog bukni…* 1944 októberében, Szukot körül megtudták, hogy a rejtekhely környékén harcoló partizánok csatlakoztak az előrenyomuló orosz csapatokhoz, és egyre több sikeres akciót tudhatnak maguk mögött. Egy szép napon pedig egyszerre szemtől szemben állhattak a partizánokkal! Végre biztonságban voltak! Elhagyhatták búvóhelyüket, amelyben több mint hat hónapon át szenvedtek… A háború folytatódott: még mindig hatalmas területek álltak német megszállás alatt. Románia azonban fegyverszünetet kötött Oroszországgal, és együttesen kiűzték a németeket az országból. A népirtást túlélő zsidók százai a román fővárosban találtak menedéket. Hersl elhatározta, hogy ő is oda megy. Bukarestben a menekültek között rabbik és chászid rebbék is voltak, akik az amerikai Joint és más segélyszervezetek támogatásával mindent megtettek, hogy életre keltsék a darabokra hullott zsidó közösséget, erőt öntsenek az életbenmaradottakba, akiknek összetört testében ép maradt a lélek. Kóser étkezdéket rendeztek be, megszervezték a Talmud-Tóra oktatást a gyerekeknek és a Talmud-tanulást a felnőtteknek. Irodákat hoztak létre, hogy segítsenek felkutatni az életben maradt rokonokat. Hersl szívvel-lélekkel belevetette magát a munkába. Azt a feladatot kapta, hogy a távoli, eldugott településekről Bukarestbe vigye a zsidó gyerekeket. Sohasem felejti el, mesélte később, azt az esetet, amelyből ismét megbizonyosodhatott afelől, hogy a tfilinnek köszönhetően az Örökkévaló különleges védelme alatt áll. 1946-ban vagy 47-ben történt, amikor barátjával egy gyerekcsoportot vitt Bukarestbe. A vonat már elhagyta Debrecent, és Nagyvárad felé közeledett. A sín hirtelen élesen elkanyarodott. Hersl a nyitott peronon állt, kezében a kis bőrönddel, amelyben benne volt a tfilin is. A váratlan kanyarodástól elvesztette az egyensúlyát, és a bőrönd kirepült a kezéből. Hersl kétségbeesett. A háború hosszú évei alatt élete kockáztatásával megőrizte a tfilint, és most egyszerre elveszítette! Azonnal közölte társával, hogy ott kell hagynia őt a gyerekekkel: a következő állomáson leszáll, és visszamegy a sín mentén, hogy megkeresse a bőröndöt a tfilinnel. Majd a következő vonattal utánuk megy Bukarestbe. A barátja megpróbálta lebeszélni. Ugyan hol keresnéd? – érvelt. – Ki tudja, egyáltalán megtalálod-e? Különben is, Bukarestben biztosan tudsz szerezni egy új tfilint! Kérlek szépen, gondold meg! Ne szállj le! De Herslt nem lehetett eltéríteni. Csak azért imádkozott, hogy a következő állomás ne legyen túl messzire. Mintegy válaszképpen a vonat kerekei csikorogva megálltak: piros jelzés tartóztatta föl a szerelvényt. Hersl tétovázás nélkül leugrott, és visszaindult a sínek mentén. Néhány kilométernyi gyaloglás után egyszer csak megpillantotta a bőröndkéjét. Odaszaladt, és boldogan magához ölelte… Ezután újra elindult Nagyvárad irányába. Egy-egy kisebb állomásról néha tovább tudott utazni, de a vonatok nem jártak rendszeresen, és hosszú napokba tellett, míg Nagyváradra ért. A pályaudvaron hatalmas tömeg várta a következő bukaresti vonatot. Már éppen fel akart szállni a vonatra, amikor érezte, hogy valaki a vállára teszi a kezét, és megfogja a karját. Ezt hallotta: Hersl!… Most veszélyes Bukarestbe menni! Egy bukaresti barátja volt, aki most érkezett a fővárosból. Elmondta, hogy Herslt orosz titkosügynökök várják a szállásán. Már több ortodox fiatalt letartóztattak azzal a váddal, hogy kommunistaellenes tevékenységet folytatnak, és azóta nem tudni, mi van velük. Az oroszok a Vörös Hadsereg által „felszabadított” országokban, így Romániában is kommunista rendszert hoztak létre, a titkosrendőrség pedig elvisz mindenkit, aki ellen akár a leghalványabb gyanú is fölmerül, hogy „ellenforradalmi” tevékenységben vesz részt. Hersl megragadta a barátja kezét, és hálásan felsóhajtott: Milyen szerencse, hogy elvesztettem a bőröndömet, különben már rég a markukban volnék!… Micsoda?… – kérdezte furcsálkodva a másik. – Mi köze ehhez a bőröndnek? A kis bőröndben tartom a tfilinemet… Gyere, elmesélem! – mondta Hersl titokzatosan. A váróteremben leültek egy csendes sarokba. Hersl elmondta, hogyan őrizte meg a tfilint a háború évei alatt, hogyan vesztette el a bőröndöt, hogyan szállt le emiatt az előző vonatól. Ha ez nem történik meg, már napokkal ezelőtt Bukarestbe érkezett volna, és egyenesen a titkosrendőrök karjai közé fut! Érted már? A tfilin megint megmentette az életemet! A jó barát rövid hallgatás után tétován megszólalt: Hersl… én ma még nem raktam tfilint… Kölcsönadnád a tiedet? Örömmel! – mondta Hersl. Kivette a bőröndkéből az ereklyét és a kis imakönyvet. – Használd egészséggel! Mindjárt jövök. Vagy tíz perc múlva, amikor visszatért, észrevette, hogy a könnyek még nem száradtak föl a barátja szeme körül. El kell mondanom neked valamit… – mondta komolyan a jó barát: hangjában mély megbánással kezdte a vallomást. – Azóta, hogy azok a gyilkosok koncentrációs táborba csuktak, nem raktam tfilint. A németek a tfilineket is elvették: mindent elkövettek, hogy megtörjék a lelkünket. Nem sokan értük meg élve a tábor felszabadulását, de a néhány túlélők közül többen is legelőször tfilint kértek. Mások, köztük jómagam is, élelemért könyörögtek, és azóta sem tudtam sort keríteni rá, hogy tfilint rakjak. De mostantól kezdve, ígérem, soha többé nem mulasztom el… – fejezte be elcsukló hangon. Mielőtt elbúcsúztak, még azt mondta: Látod, mindent a Gondviselés igazgat! Te azt gondoltad, azért hozott az utadba engem, hogy megmentse az életedet. De úgy látszik, nekem is találkoznom kellett veled, hogy megmeneküljek… Téged a tfilin vezetett el hozzám, engem pedig te vezettél vissza a tfilinhez… Hersl ma Amerikában él: sikeres üzletember és hitközségének megbecsült tagja. Akár a Holocaust számos túlélője, ő sem szeret beszélni a rettenetes évekről: szavakkal leírhatatlan, mély sebeket tépne fel benne az emlékezés… De mindig szívesen meséli el a tfilin történetét. Hadd tudják meg a zsidók – mondogatja , milyen értékes micvá a mindennapi tfilinrakás! Nem beszélve arról, hogy milyen egyszerű, és ráadásul nem is kerül semmibe…
