Herman Wouk: Én Istenem

A bár micvá azt jelenti: „a parancsolat fia”. Ez a szertartás a következő mérföldkő egy zsidó gyermek életében, belépése a felelősséggel tartozó, vallásos életbe. Marjorie Morningstar című regényemben megpróbáltam a tőlem telhető legnagyobb pontossággal és átéléssel ábrázolni egy bár micvát. Azt hittem, elég jól sikerült teljesítenem a feladatot, de bánatomra néhány zsidó testvéremből a legelkeseredettebb és legerőszakosabb felháborodást váltotta ki. Azt állították, hogy kifiguráztam egy szent eseményt. Természetesen voltak komikus elemek az ábrázolásban, de azt gondolom, ezek nem az író elmeszüleményei, hanem a létező népi arculatból fakadnak. Szomorú nép az, amelyik nem képes egy-egy ünnepi alkalom karikatúráját elfogadni. Az általam ismert irodalomban Dickens karácsonyai hasonlítanak leginkább az amerikai bár micvára. Nagyjából ugyanazok a fantasztikus előkészületek, az elképesztő evészetek, az abnormális ivászatok, az érzelmek és a családi csetepaték kavargásai, s tetejében a mindezekkel csekély összefüggést mutató vallásos ünnepélyesség. A karácsony Dickens könyveiben kicsattan a szertelen életkedvtől, és ilyen a mi bár micvánk is. Mi, zsidók, hatalmas életkedvvel vagyunk megáldva. Az Egyesült Államokban, ahol évszázadok után először megismerkedhettünk az esélyegyenlőséggel, világraszóló, költséges népünnepélyt csináltunk a bár micvából. Nem látok ebben semmi rosszat. Az amerikai „elsőbálos-parti” nem sokban különbözik ettől. Ha a vallási alkalom valóban megmaradna annak, ami, és megtartaná jelentését, minden rendben lenne. Az amerikai bár micvával szembeni fenntartásaim jobbára ugyanonnan erednek, ahonnan némely keresztény lelkészek aggodalmaskodása a nagyáruházak karácsonyi vására fölött. Fennáll a veszély, hogy az örömszerzés gépezetében felőrlődik az esemény mondanivalója, s a szertartás kiürült centrum körül örvénylő, zajos, tarkabarka forgószél marad csupán. Maga az esemény megrendítő és fontos egyszerre. Mint minden életmódot, a zsidóságot is tanulni kell, attól kezdve, hogy az újszülött értelme megnyiladozik. A gyermeki tudat nem képes a fogalmi gondolkodásra, sem arra, hogy a rendszabályokat stabilan rögzítse, egészen tizenhárom éves korig. Ekkor azonban az apa megszabadul a fia helyett rá háruló vallási kötelességektől. A fiúnak kell vállalnia mindent. Elkezd tfilinben imádkozni, és a születésnapjához legközelebb eső szombaton álijára hívják a Tórához, hogy a felnőtt férfiak előjogával élve elmondja a hetiszakasz fölötti áldást. Ez a felszólítás jelzi új státusát. A közvélekedés szerint a legnagyobb megtiszteltetés utolsóként felmenni, a máftirhoz, vagyis a tórai hetiszakasz után a próféták könyveiből olvasandó szakasz elmondására. Nagyon régen alakult ki az európai közösségekben az a szokás, hogy a máftirt egy fiúnak adják a bár micvá szombatján. Ez ma is így van. Csakhogy ez a szokás akkor vált általánossá, amikor még mindenkinek kötelező volt héberül tanulnia. Egy átlagos európai zsidó fiú számára a máftirt a megfelelő dallammal felolvasni nem volt nehezebb, mint egy amerikai fiúnak felkapni az újságot, és beleolvasni. Mindez tökéletesen megváltozott, amikor a zsidóság túlnyomó többsége kivándorolt Amerikába: katasztrofálisan összezsugorodott a héber kultúra. Kivételszámba megy az az amerikai zsidó fiú, aki nyelvbotlás nélkül, hangosan fel tud olvasni egyoldalnyi héber próféciát. Aki első látásra le tudná fordítani a szöveget, vagy hosszú, kínkeserves gyakorlás nélkül énekelni tudná, egyenesen csodabogárnak számítana. Mégis fennállt a szokás, hogy a fiúnak adják a máftirt. Úgyhogy két nemzedéken át Amerikában számtalan fiú, aki alig ismerte a héber betűket, egy évig vagy még tovább tartó különórák segítségével megtanult furcsa dallammal idegen szavakat szajkózni. Legtöbbjük számára ez a minden tanulságot nélkülöző, kellemetlen eljárás volt a judaizmussal való első találkozás végeredménye. Nagy veszély fenyegetett. A fiúk láthatták mert a bölcseknek tökéletesen igazuk volt abban, hogy a tizenhárom éves fiúk már vállalhatják a vallási felelősséget, hiszen nagyon éles felfogó- és ítélőképességgel rendelkeznek , hogy merő tettetés, amit művelnek. Csúfondáros tekintetüket nem kerülte el az unott korrepetitor, aki a pénzéért egy éven át minden áldott este énekleckékkel noszogatta őket, sem a latin betűk mankójára támaszkodó héber szöveg. Felismerték: arra idomítják őket, hogy jól képzett, ifjú hébertudósoknak adják ki magukat. S mindez mégis elkerülhetetlen volt és maradt! Melyik szülő lenne képes beismerni, hogy a gyerekei nem tudnak héberül, ha a szokás szerint azt a látszatot illik kelteni, hogy tudnak? Miután az emberi természet olyan, amilyen, az alulképzett ifjak szülei a szokásos bár micvá vagy a semmilyen között választhattak. Az amerikai rabbikat egy időre megbénította a szokás nyomatéka. Tehetetlenségüket azzal indokolták: „Inkább ez, mint semmi…” Végül a rossz eredmények túlságosan nyilvánvalókká váltak: nem lehetett többé elmenni mellettük. Most tehát új, régóta esedékes folyamat kezd szárba szökkenni. Az történik, hogy a nevelők meglovagolják a szokást, ahelyett hogy hagynák magukat eltaposni és agyonnyomni tőle. Mivel a szülők és a gyerekek egyaránt egyfajta érettséginek fogják föl a bár micvát, a rabbik elkezdték valóban annak tekinteni. Megkövetelik, akárcsak az érettségin, a tudás kielégítő bizonyítását az oklevél ellenében. Az új vizsgaszabályzat szerint a bemagolt máftir nem elegendő többé. A fiatalembernek komoly vizsgát kell tennie a héber nyelvből, a klasszikusokból, a hit törvényeiből és a zsidóság történelméből. Ha nem tudja letenni a vizsgát, a rabbik nem engedik, hogy a család megrendezze a tartalmatlan ceremóniát a zsinagógában. Ez azt jelenti, hogy legkésőbb nyolc-kilenc éves korban el kell kezdeni a komoly tanulást. A judaizmust nem lehet egy év alatt beletömni a fiúba, mint egy máftirt. Ez a politika bátorságot kíván a rabbitól, és szilárd támogatást követel a közösség vezetőitől. De miután nyilvánvalóan ez a nevelés folyamatos katasztrófahelyzetének alternatívája, évről évre általánosabbá válik. Ha gyökeret ver, akkor van némi esélye, hogy a következő nemzedék már annak fogja megismerni a zsidó hitet még ha csak legegyszerűbb összefüggéseiben is , ami valójában. Vallásunknak megvannak a maga nehéz oldalai, mégis színpompás és erőteljes, s négyezer év óta megtartotta érdekességét. Nem holmi halandzsa, aminek a hiányos tudású fiúk vélhették Ézsaiás legfennköltebb fejezetét… Az utóbbi időben az extravagáns amerikai bár micvá elleni tiltakozásképpen kezdenek elmaradozni a nyilvános ünnepségek, s a rájuk szánt költségeket adományozásra fordítják, vagy megalapozzák velük a fiú későbbi utazását a Szentföldre. Ez a takarékosság dicséretesnek látszik, de nem hinném, hogy bevett szokássá válik. Mindennek megvan a maga ideje. Ősi és erős emberi kívánság az élet fordulópontját nagy ünnepléssel emlékezetessé tenni. Az alkalmi tűzijáték mindig örömöt okoz, akkor is, ha drága pénzért fellobbanó tündöklése egy pillanat elhamvad. Amikor az elcsigázott bár micvá fiú betanult beszédében a valahai tudományos előadás elcsökevényesedett maradványában, ami mostanság kezd kiveszni kimondja a mondatot: „Ma férfi lettem!”, vékonyka termete, rózsaszín arcocskája, csukladozó hangja nyilvánvalóvá teszi, hogy ez csak jelkép. Az esemény által elnyert férfiúság ceremoniális. Az apja nem várja el tőle, hogy mától keresse meg a betevőt, hogy este szólás nélkül lefeküdjön, hogy lelkesen nekiessen a házi feladatnak, vagy járatni kezdje a Wall Street Journalt. A judaizmus egyszerűen úgy tartja: a fiú mostantól elég okos és elég fejlett ahhoz, hogy megkezdhesse zsidó tevékenységét. Túllépett szellemi gyermekkorán. Miután ez megtörtént, vállalnia kell a férfi hagyományos kötelességeit.

 

Mint az alkalomadtán kisebb, járulékos szélviharokat támasztó hurrikánok, az amerikai bár micvá légmozgása is mellékhullámot kavart: ez a lányok bát micvája. Az indokolása az, hogy akárcsak a fiúkra, a lányokra is kamaszkoruk elejétől kezdve érvényesek a vallási kötelezettségek, és semmi értelmes ok nem zárja ki, hogy ugyanakkora felhajtást csináljanak az esemény alkalmából, mint a fiúk esetében. Könnyű megérteni, hogy évezredeken át miért nem volt semmiféle „bát micvá”, és miért alakul ki most. A lányok hagyományosan fel vannak mentve a magasabb zsidó tanulmányok alól, mert a legtöbb zsidó rituálé nem kötelező számukra. Vallásunk a férfiakra hárítja a szabályrendszer fenntartását, hogy a nők kötelmek nélkül elláthassák családi feladataikat: valószínűleg ez volt az egyetlen módja a rendszer zavartalan működésének. A bár micvá a maga idejében kisebb zsinagógai formalitás volt, nem pedig családi karnevál. A lányoknak nem ment el az eszük, hogy olyasmit forgassanak a fejükben, mint a kötelező tudóskodás, ami fivéreiket ötéves koruk óta terhelte e miatt a formalitás miatt, és a szülők is bolondok lettek volna ilyesmire kényszeríteni őket. De miután a fiúk intenzív nevelése elsorvadt, és a bár micvá hatalmas fesztivállá duzzadt; miután némi mechanikus kiképzéssel járt csupán, amit egy lány éppúgy megkaphatott, mint egy fiú; miután nem járt semmiféle látványos megterheléssel vagy következménnyel; miután a fiú, túlesvén a mókán, fütyült a héber tanulmányokra és az előírások többségére, a lányok és a szülők végképp semmi okát nem látták, hogy ne rendezzenek „bát micvát”. Nehézséget jelentett persze megfelelő ünnepélyességet biztosítani a zsinagógában, hiszen a lányoknak a judaizmus kezdete óta semmi szerepük nem volt ott. Mivel nincs kialakult szokás, ki kellett találni valamit. A bát micvá gyakorta egyfajta vallásoktatási érettségi vagy legalábbis osztályvizsga. A hagyományos zsinagógákban ilyesmi nem létezik. Egyebek közt a bár micvá pompájával sem sikerült versenyre kelnie. A dolgok állása szerint nem is igen fog.

 

A bát micvá csak egyike a zsinagógai életben történt változásoknak, amelyekkel a két főbb szakadár mozgalom, a konzervatív és reformjudaizmus templomaiban találkozhatunk. Egyéb újításaik közé tartozik az orgonaszó, a férfiak és nők együvé ülése és az imarend terjedelmes részét kitevő lefordított szövegek használata. A reform változtatásai voltak a radikálisabbak: lemondtak a kalapról és a tálitról, és nem sok erőfeszítést tesznek az istenszolgálat régi formáinak megőrzéséért sem.* Azt hiszem, minden normális amerikai szívesebben ül együtt a feleségével nyilvános helyen és rendszerint a feleség is ezt szereti jobban , mint elkülönítve. Márpedig nálunk nem ez a szokás. Már az is nagy szó, ha egy férfi nyilvánosan együtt mutatkozik a feleségével. Az ellenzéki mozgalmak Amerikában nagy népszerűségre tettek szert azzal, hogy a régi zsinagógai előírások megváltoztatásával teret adtak az amerikai módinak. A többi újítás is nagyon vonzó volt. A héberben járatlanok nem szívesen ülnek végig csöndben egy istentiszteletet. A katolikusok edzetten asszisztálnak a pap latin nyelvű imájához, de a zsidó szokás szerint mindenkinek egyszerre, egyformán kell imádkoznia. A nagy gyülekezetek, amelyekben nem tudnak héberül, igényelték és ki is alakították az imarendet, amelyet ők is követni tudnak. Az orgona, ez a zengzetes és bájos hangszer, visszhangzó dallamaival betöltvén a templomot, a lélek elmélkedését segíti. Ami azt illeti, tiszta sor, hogy ha az ember négy-öt háztömbnyi távolságra lakik a zsinagógától, muszáj kocsival mennie a szombati istentiszteletre, hiszen olyan kellemetlen gyalogolni, különösen ha esik vagy havazik… Mindezek tudatában nem szorul különösebb magyarázatra a szakadár mozgalmak térhódítása. Inkább arra kell magyarázatot keresni, hogyan lehetséges, hogy egyáltalán vannak még ortodoxok. Az ortodoxia erős maradt, sőt az utóbbi időben egyre erősödik. Nyilván akkora meggyőző erővel rendelkezik, hogy felül tud kerekedni a nehézségeken. Az ortodoxok kifogásolják a változtatásokat általában, s ezenkívül törvényekre és szokásokra való hivatkozásokat állítanak szembe velük. Az általános kifogás az, hogy a hívőket vonzó változásokért túl nagy árat kell fizetni: elsorvad a törvénytartás. A reformizmust képtelenségnek tekintik, mert elmélete elutasítja a mózesi törvényt, és azt tartják, hogy a konzervativizmus a reformizmushoz vezet. A hangszerek, köztük az orgona tilalma a Templom pusztulása fölötti gyász szokásához kötődik. A Templomban használtak hangszereket, de a babilóniai száműzetésben a fákra aggattuk lantjainkat, hogy addig ne imádkozzunk hangjuk mellett, míg újra Isten tróntermében nem pengethetjük húrjaikat az újjáépült Szentélyben… Ez a döntés alapozta meg a zsidó vokális zene erőteljes fejlődését. A nemek elkülönítésének szokása is a Templom idejére nyúlik vissza. A Talmud beszél arról, hogy az ünnepélyesség fokozására intézményesítették ezt a szokást. Ezek szerint már majdnem kétezer éve így van. Szinte elképzelni sem lehet zsinagógát anélkül, hogy épületszerkezete tükrözné a szétválasztást. A legkülönbözőbb érvek sokaságát hozták föl mellette és ellene, s ez az érzékeny pont szinte szégyellem leírni, de hát ez az igazság ma az amerikai zsidóság legfontosabb vallási ügye: ha úgy tetszik, az amerikai stílus és a zsidó formák frontális ütközési felülete. Az ortodoxok azzal szoktak érvelni, hogy azért nem lehet a nők közelében imádkozni, mert a szexualitás elvonja a figyelmet az elmélyült imától. Az ellenzék azzal vág vissza, hogy az ortodoxok csökönyösen ragaszkodnak a nők méltánytalan elnyomásához. A nyilvános vitatémák szokása szerint ezek a kijelentések a fő téma mellett pufognak el. Semmi kétségem nincs afelől, hogy a férfiak teljes ünnepélyességgel képesek feleségük mellett imádkozni, ha rendelkeznek vallásos indítékkal. Volt alkalmam megfigyelni rendkívül figyelmetlen imádságot a férfiak számára elkülönített padokban is. Az egyenlőtlenség érve sem vezet sehová. Bárki, aki olvasta a Bibliát, tudja, hogy a Tóra előtt a sémita szokásjog vagyontárgyaknak tekintette a nőket, és Mózes ruházta fel őket tulajdonjogokkal és függetlenséggel. A talmudi jog és az utána következő idők szokásjogi döntvényei tették lehetővé anyáink és nagyanyáink társadalmi felemelkedését, ami gyakorlatilag egyenjogúságot, ha nem mindjárt uralkodói szerepet biztosított számukra. Az istentisztelet kérdésében a nők privilegizált helyzetben vannak, amit számos ifjú szeminarista fel is panaszol reggelente az imaházba menet: fel vannak mentve. Szokástörvényeink felszabadítják a nőket minden parancsolat teljesítése alól, amit meghatározott időben kell elvégezni. Nem követelik meg, hogy az anya rakja le a csecsemőt, és tegyen föl tfilint, sem azt, hogy az ünnepi vacsorát készítő asszony hagyja ott a munkáját, és teljesítse vallási kötelességét. Ha van alkalmazottja, vagy mint anyáink be tud iktatni egy kis szabad időt, imádkozik. De abban a hitben, amely annyira komolyan veszi az áhítatot, s annyira megrakja a napokat és éveket az istentisztelet teendőivel, természetesnek látszik, hogy a nőknek nem kell betartaniuk az imák órarendjét. Nem tudom elképzelni, hogy egy újfajta szabályozás valaha is megterhelné őket ezzel. Az ortodoxok és az ellenzékiek két malomban őrölnek, és ez továbbra is így lesz, főként azért, mert a legtöbb másként gondolkodó lecsökkentette vagy megszüntette a kötelező imádkozás szertartásrendjét. A férfiak és a nők egyaránt hetente egyszer szeretnek istentiszteletre járni: a judaizmus jelképrendszerének kacskaringóit nagyrészt kihagyják az életükből. A nők ütemterv alóli felmentése irreleváns számukra, és nem tartják szükségesnek szabályként elismerni, hiszen köztük többé-kevésbé mindenki fel van mentve. Ám amint egy család elhatározza, hogy visszatér a hagyománytartáshoz, azonnal megoldandó kérdéssé válik a nők mentessége, és a hitélet klasszikus formái egy csapásra visszanyerik értelmüket. Így lehetséges, hogy az új, „modern ortodox” zsinagógákban az avantgárd architektúra ellenére természetesnek számít az elkülönülés.LÁBJEGYZET *1958 óta a bát micvá szokását helyenként ortodox körökben is elfogadták. A szakadárok kezdenek újra bevezetni bizonyos hagyományos szokásokat. H. W. (1985)