A bencsolásról
Zsidó ember étkezés előtt és után áldja az Örökkévalót, aki megadja neki a mindennapit. Az étkezés utáni ima eredete bibliai: Mózes mondja egyik búcsúbeszédében: „ha ettél és beteltél, magasztald az Örökkévalót, Istenedet, köszönd meg Neki a nektek juttatott szép országot” (5Mózes 8:10.). A hagyomány szerint Mózes, Józsué, Dávid és Salamon írták az első három áldást, míg a negyediket a Talmud bölcsei szerkesztették Bétár pusztulása után (Bráchot 48b.). Csak akkor mondják ezt a szöveget, ha kenyeret ettek. A Tóra-magyarázók igen nagy becsben tartották az asztali áldást. Egyesek szerint hangosan kell mondani (Résit Chochmá) és nagy örömmel kell recitálni. A SLÁ a tiszteletre hívja fel a figyelmet, amit többek között azzal adnak meg, hogy megfelelő öltözetben mondják, zakóban és kalapban és nem kipában. A Talmud elmondja egy emlékezetes „bencsolás” történetét. Alexander Jánáj, a nagy hasmoneus király (i. e. 2–1. század fordulója), valami miatt megharagudott Simon ben Sátáchra, a Szánhedrin elnökére – aki egyébként sógora volt –, és ezért a bölcs elbujdosott. Egyszer külföldi vendégek voltak a királynál, aki elhívatta sógorát, megígérve, hogy nem lesz bántódása. Ott ült velük, de enni nem adtak neki, viszont felkérték, hogy mondja el az asztali áldást. Simon így kezdte: „Áldjuk, akiéből Jánáj evett!” A király fölöttébb megdühödött, és azt mondta: sosem hallotta, hogy Jánáj nevét említenék az asztali áldásban. Simon így felelt: „Hát mit mondtam volna? Hogy ettem? Ha egyszer nem ettem…” Erre adtak neki egy pohár bort, ami után szabályszerűen bencsolt (Bráchot 48a.).
„Ne engedd… hogy halandó ember… kölcsönére szoruljunk”
Ínségének idején a radzimini rebbe, reb Jákov Árje rongyokban járt. Elmerült a Tóra-tanulásban és az Örökkévaló szolgálatában, és észre sem vette, milyen nyomorúságos körülmények között él. Az egyik chászid, Jiszáchár Dov Horvitz szép, hozzá illő ruhákat vett neki. – Mire kell ez? – kérdezte Jákov Árje. – Nem való, hogy úgy járjon, mint egy koldus – felelte a chászid. – Mit nem mondasz! – kiáltott fel a rebbe. – Talán szégyelljem a szegénységet, az Örökkévaló adományát, és magamra öltsek egy hús-vér embertől származó adományt? És nem fogadta el a ruhát.
Kölcsön – mint büntetés
Történt egyszer, hogy egy chászid felkereste a rimanovi rebbét, reb Menáchem Mendelt, és arra kérte, imádkozzon azért, hogy egy bizonyos földesúr kegyesen tekintsen rá, és adjon neki kölcsönt. – Nem imádkozhatok azért, hogy egy nem zsidótól kölcsönt kaphassál – mondta a rebbe –, mivel ez az egyik büntető átok, amiről a Tóra szól: „ő [a nem zsidó] majd kölcsön ad neked” (5Mózes 28:44.). Én csak azért imádkozhatok, hogy ne legyen szükséged kölcsönre.
Enni és jóllakni
A zsidóságban található más nézetekkel szemben, a chászid felfogás ellenzi az önsanyargatást, az önkéntes böjtöket. Reb Báruch, a nezibusi rebbe szerint, ha egy zsidó ahelyett, hogy helyes irányba terelné cselekedeteit, fékezné indulatait, inkább böjtökkel sanyargatja testét, az olyan, mint a paraszt, aki a kocsmában leissza magát, miközben hagyja, hogy a lova éhezzen…
A vurkai cádikot, reb Jichákot, meglátogatta egy igen gazdag híve. Amilyen jómódú volt, legalább annyira volt fösvény, zsugori, aki maga is szegényes, komisz-kenyéren és sós heringen élt. Szinte minden falatot sajnált, amit szájába vett. A beszélgetés során a rebbe nagyon megmosta a fejét, szidta, hogy akinek az Isten jómódot ad, az köteles is e szerint élni., jól táplálkozni. Húst, halat enni, és bort is inni. A hívek módfelett csodálkoztak, mit érdekli a rebbéjüket, hogy a chászid eszik-e naponta húst vagy sem. A rebbe kénytelen volt megmagyarázni nekik: – Egy percig se gondoljátok, hogy engem a gazdag napi étkezése érdekel. Engem a szegények sorsa aggaszt. Ha a gazdag naponta fogyaszt húst, halat, bort, akkor van valami esélye, hogy a szegényeknek legalább kenyeret és sós heringet juttat. De ha maga is csak azt eszi – mit lehet remélni egy ilyen embertől?
Ki vagy te?
Történt egyszer, hogy egy rabbi fia tette tiszteletét a zvolini Smuél Élijáhu rabbinál. – Ki vagy? – tudakolta a rebbe. – Én X. Y. rabbi fia vagyok. – De ki vagy te? – kérdezte a rebbe… – Hiszen így mondjuk: „»Istenünk és atyáink Istene!…« Az ember személyes tulajdonságai előbbre valók, mint származása.”
Az osztrovcai Jechiél Méir rabbi egy egyszerű, ám istenfélő pék fiaként született. Tehetsége, kitartó szorgalma, szent életvitele és imái révén nemzedékének egyik legkiemelkedőbb rabbijává vált. Történt egyszer, hogy egy másik rabbi társaságában időzött, aki minduntalan előkelő származásával büszkélkedett. – Az én apám egyszerű pék volt – mondta az osztrovcai rebbe. – Egy dolgot azonban megtanultam tőle: a friss zsömle jobb, mint a régi…
„Az Irgalmas gondoskodjon megélhetésünkről”
A híres csernobili reb Náchum mindenét a szegényeknek adta, s ezért sokat nélkülözött. Fiát, a csernobili Mordecháj rabbit pompa és fényűzés vette körül. Amikor reb Náchum értesült fia életviteléről, kérdőre vonta. – A Talmud (Ktubot 104a.) elmeséli – magyarázta reb Mordecháj – hogy rabbi Jehudá a Fejedelem nagyon gazdag volt. Ám mikor halálos ágyán feküdt, felemelte mind a kezét és azt mondta, hogy még a kisujja sem élvezte a világi örömök egyikét sem. Ha ez így volt, akkor ez bizony arra tanít, hogy ez a Teremtő szolgálatának egyik lehetséges módja. Amikor Náchum rabbi megbetegedett, hívei el akarták vinni Kijevbe, hogy ott egy nagyhírű orvos megvizsgálja. Az út azonban hosszú és fáradságos lett volna, reb Náchum pedig igen gyenge volt. Olyan kocsit kerestek, amellyel kényelmesebbé tehetik a hosszú utat. Reb Mordechájnak volt egy pompás, puha prémekkel kárpitozott hintója, amelyet azonban gondosan elrejtett egyszerűen élő apja elől. A szükség azonban úgy kívánta, hogy mégis elkérjék. Amikor a hintó reb Náchum háza elé gördült, a hívei azt mondták a rebbének, hogy egy nemesembertől bérelték. Reb Náchum beszállt, elhelyezkedett, majd így szólt: „Ez nem egy nemes hintója. Miért titkoljátok előlem az igazat?” A chászidok bevallották, hogy a hintó valójában a fiáé. „Rögtön éreztem, hogy ez csakis egy cádik hintója lehet. Belátom, hogy valóban lehet szent életet élni a bőség és gazdagság közepette is.”
„…emelt fővel vigyen be hazánkba…”
Rabbi Mózes Teitelbaum, a sátoraljaújhelyi rabbi hite a messiás azonnali eljövetelében egyenesen csodálatraméltó volt. Egész biztosra vette, hogy az ő életében jön el a Messiás. Egyszerű, szegényes lakásban élt. Amikor hű hívei egy új, tágasabb lakást akartak vásárolni neki, a rebbe nem engedte. Nemsokára eljő a Messiás, mondta, és neki biztosítva van a helye a Szentföldön, Izrael valamennyi fiával egyetemben. Minden este gondosan kikészítette ünneplő ruháját és sétapálcáját, hogy egyetlen percet se veszítsen, és azonmód köszönthesse a Messiást. Sámeszának meghagyta, azonnal keltse föl, ha megjött a Messiás, nehogy akár egyetlen másodperc is kárba vesszen. Közvetlen halála előtt megszólalt és mondá: „Világok Ura! Ha Majse, Cháne fia (így hívták) tudta volna, hogy meg fog őszülni és a Messiás még sem jön el, egész biztosan nem bírta volna elviselni ezt a nagy fájdalmat… De Te, Világok Ura, napról-napra csalogattad őt, amíg egyszerre megőszült szegény… Nohát bizony, nem nagy művészet volt, egy ilyen öreg embert megcsalni… De most megtört szívvel esedezem Hozzád: jöjjön el már a Messiás… Nem én miattam kérem, de a Te érdekedben, hogy általa Neved megszenteltessék a nagy nyilvánosság előtt… És ezzel átadom magamat: testem és lelkem a Te oltalmadra bízom…” Ezek voltak utolsó szavai, mely után lelke örökre itt hagyta földi hüvelyét…
Magasugrás – Széder este
Bölcseink mondják: “Amit Isten Maga tesz, megparancsolja a zsidóknak, hogy tegyék”. A szokás, hogy Peszách este kinyitjuk az ajtókat, azt jelzi, hogy az egekben is kinyitják az „ajtókat”. Minden zsidónak, függetlenül viselkedésétől az év folyamán, megvan a potenciális lehetősége a legmagasabb szint elérésére. Ugorhat – a Peszách szó jelentése – a jelenlegi spirituális szintjét messze meghaladó magasságokba (a lubavicsi Rebbe). Rebbe Rásáb (az ötödik lubavicsi rebbe) egyszer azt mondta fiának, az előző lubavicsi rebbének: „Joszéf Jichák! A széder alatt, amikor az ajtókat kinyitják, különösen azon kell gondolkodnunk, hogy rendbe legyünk és Isten majd segít. Ne kívánj anyagi dolgokat, kérj szellemieket”.
Kis különbség…
A berdicsevi reb Lévi Jichák apósa nagyon ellenezte a chaszidizmust. A veje egyszer felkereste a nikolsburgi reb Smelkét, és több hónapig nála lakott. Amikor hazatért, apósa így szólt: – Nem feddlek meg azért, hogy csatlakoztál a chászidokhoz, és azért sem, mert oly sokáig távol voltál. Ami történt, megtörtént. Csak egyetlen dologra vagyok kíváncsi: ugyan mit tanultál ez idő alatt? Hiszen már elutazásod előtt is roppant tanult ember voltál, és odaadóan szolgáltad az Örökkévalót. – Megtanítottak arra, hogy van Isten az égben – felelte reb Lévi Jichák. Apósa elmosolyodott, és magához hívatta a szolgálólányt. – Felelj nekem igaz szívedre! Tudod-e, hogy van Isten az égben? – Természetesen! – felelte a lány. – A különbség kettőnk között csak az – felelte Lévi Jichák rabbi –, hogy ő csak mondja, hogy tudja, én viszont tényleg tudom!
Miért kérdezzék a népek: „Hol van hát a ti Istenetek?”
Rabbi Chájim Méir, a visói rebbe azt szokta mondani: Auschwitzban szemünk előtt táncolt a halál. Éheztünk, szenvedtünk, rabmunkára fogtak, ütöttek-vertek bennünket, mígnem utolsó csepp erőnk is elhagyott. Mindez nem érintette meg lelkem legbensejét. De amikor az egyik német szitkozódva rám kiáltott, „Dolgozzatok, ti nyomorult, Isten által is elhagyott zsidók!”, lelkem feljajdult és felötlött előttem a zsoltár verse: „Könnyem lett nekem kenyerem nappal és éjjel, mikor így szóltak hozzám egész nap: hol az Istened?” (Zsoltárok 42:4.)
„…csak Te szabadítasz és mentesz meg minket…”
Amikor a vurkai reb Jichák megbetegedett, chászidjai fölkeresték a híres moglenicai rebbét, a Tüzes Angyalt, és arra kérték, imádkozzon érte. A rebbe utasította híveit, hogy mondjanak zsoltárokat. A rebbe egyik tanítványát, a volbrozi Jiszáchár Ber rabbit roppantul aggasztotta a vurkai rebbe betegsége. Kitartóan imádkozott és így fohászkodott: „Világmindenség Ura, a cádikra az emberiségnek nagy szüksége van, de én miért is élek? Jusson el Hozzád könyörgésem, és hadd lépjek helyébe, bármi legyen is sorsa!” Másnap hírnök érkezett Moglenicába és elújságolta, hogy a vurkai rebbe állapota jelentősen javult, míg Jiszáchár Ber rabbi egészsége ugyanolyan mértékben romlott. A rabbi ebből tudhatta, hogy imája meghallgatást nyert, és élete veszélyben forog. Saját rebbéjéhez sietett hát, és elbeszélte neki gyengesége okát. – Imáinkban így szólunk: „…csak Te szabadítasz és mentesz meg minket…” – mondta a rebbe. – Az imában nem ismétlődnek a szavak. Ez esetben ez azt jelenti, hogy az Örökkévaló megszabadítja az embert, ha sorstársa közbenjár érte, majd rögvest megmenti társát is, akinek imája megmenekítette az elsőt. És valóban: Jiszáchár Ber rabbi visszanyerte életerejét és hosszú életet élt.
„…súlyos betegségektől megóvtál bennünket…”
Történt egyszer, hogy egy nagyon beteg chászid kereste föl a nischizi Mordecháj rabbit. Számtalan orvosnál járt már, de egyik sem tudott segíteni rajta. Sokféle gyógyszerrel, gyógymóddal próbálkozott, de eredménytelenül. Végső elkeseredésében a rebbéhez fordult. – Keresd fel az Anipoli-beli specialistát, ő majd meggyógyít – tanácsolta a rebbe. A chászid azonnal elindult Anipoliba. Akkoriban még nem épült ki a vasút, és hosszadalmas és fáradságos volt az út. Amikor megérkezett, azonnal kérdezősködni kezdett, merre találja a specialistát. – Nem lakik itt semmiféle specialista – válaszolták a megkérdezettek. – Talán a helybéli orvos? – próbálkozott a chászid. – Nem lakik itt semmiféle orvos. – Talán a patikus? – Itt még patikus sincs. – Nem él ebben a városban specialista, egy orvos, de még egy árva patikus sem? – értetlenkedett a chászid. – Mit csináltok, ha valaki megbetegedik? – Imádkozunk az Örökkévalóhoz, és könyörgünk az életünkért. Mi mást is tehetnénk? A chászid ekkor megértette, melyik specialistához küldte a rebbe. És a Specialista, aki megkönyörült Anipoli lakosain, rajta is segített.
„…ha szemünk forró hálánktól úgy izzana, mint a nap…”
Egy téli szombaton, még napkelte előtt, amikor alig-alig pislákolt némi fény, a bialei Jechiél Jehosuá rabbi megkérte egyik unokáját, hozzon egy imakönyvet, hogy elmondhassa az Áldásokat a Tórára és a Smá-imát. Unokája nem lelte a keresett oldalt az imakönyvben, ezért a szoba sarkában égő gyertyához lépett, és annak fényénél könnyen fellapozta a megfelelő oldalt. Megkérdezte nagyapját, nem akar-e a gyertya fényéhez ülni, de a rebbe tagadólag intett. Kezébe vette az imakönyvet, elmondta az áldást, majd a Tizenhárom Hitágazat oldalára lapozott, s végül a Smá-imához. Unokája álmélkodva figyelte, mivel a rebbe a jobb szemére vak volt, és a bal szemével is csak nehezen látott. Hogyan is látta hát a betűket a félhomályban, amikor unokája is csak a gyertya lángjánál tudott olvasni? A rebbe szeretetteljesen megfogta unokája kezét és így szólt: „Hát nem érted? Ha az évek során őrizzük szemünk világát, csak azt látjuk meg, ami helyénvaló, a szent átragyog rajtuk!”
„…Ínségben tápláltál, bőségben jóltartottál…”
Történt egyszer, hogy jómódú gabonakereskedők keresték föl a tolnai Dávid rabbit, és áldását kérték. Az előző évben ugyanis nagy szárazság volt, és a gabona ára magasra szökött. A kereskedők úgy vélték, hogy abban az évben is így lesz majd, és ezért még nem értékesítették gabonájukat abban reménykedve, hogy az árak még magasabbra emelkednek. Ám csalódniuk kellett, mivel bőséges eső hullott, a gabona ára pedig egyre lejjebb esett. Úgy tűnt, hatalmas veszteséggel zárják az évet. A rebbe így szólt: „Aki táplálja a szegényeket az ínségben, bizonyára jól tartja a gazdagokat is a bőség évében.”
Minden csontom és tagom…
A beregszászi rabbi, a Kol Árje szerzője, látott egyszer egy férfit, aki hajlongás nélkül, közönyösen imádkozott. – Mesterem, a pozsonyi Chátám Szofér is hajlongás nélkül mondta imáit – mesélte. – Arcára pillantottam, s láttam, hogy sugárzik, és úgy világít, mint egy égő fáklya. Hirtelen elsápadt, mintha el akarna ájulni. Kiáltani akartam, mert azt hittem, lelke épp most száll el testéből. Aki így tud imádkozni, aki imái közben ilyen közel jut az Örökkévalóhoz, megengedheti magának, hogy hajlongás nélkül imádkozzon. De nekünk, kevésbé kiváltságos halandóknak, hajlongva kell elmondanunk az imát, ahogy írva van: „Minden csontom és tagom azt kérdezi, ki hasonlatos Hozzád, Örökkévaló?”
„…Dávid király minden dalával és hálaénekével…”
Dávid zsoltárainak recitálása igen fontos, de különbség lehet a zsoltárok elmondásai között. A Báál Sém Tov idején történt a következő eset. Egy egyszerű zsidó a Tóra tanulmányozása közben rálelt egy olyan írásra, mely szerint ha valaki negyven napig tartózkodik az üres fecsegéstől, rászáll a Ruách Hákodes. A férfi így tett, de a negyven nap elmúltával sem érzékelte a Ruách Hákodes jelenlétét. Felkereste hát a Báál Sém Tovot és megkérdezte, mi történt. – Gondosan ügyeltél minden szóra, ami elhagyta ajkaid? – kérdezte a Báál Sém Tov. – Igen, rebbe – felelte a férfi. – Egyetlen szót sem szóltam. – Elmondtad a zsoltárokat? – Hogyne! Könnyedén! – Nos – mondta a Báál Sém Tov – megoldódott a rejtély. Esetedben ez volt az üres fecsegés!…
Hasonló esettel kereste fel egyszer egy másik zsidó férfi a ruzsini Jiszráél rabbit, és magyarázatát kérte. A ruzsini rebbének fényűző udvartartása volt. A férfit elkápráztatta az udvar fénye és pompája. Nem tudott betelni az udvarház ragyogásával és a rebbe fejedelmi modorával. „Bizony – gondolta – egészen egyedülálló módja ez az Örökkévaló szolgálatának.” A rebbe egyszer csak elhagyta az udvarházat, és az istállóba ment. Ott állt a hintója és négy pompás mén. A rebbe odalépett az egyikhez, és megsimogatta. A férfi, aki követte a rebbét, nem bírta szó nélkül hagyni. – Megbocsáss rebbe, de mennyiben szolgálja az Örökkévalót, ha megsimogatunk egy lovat? – kérdezte. – Tudd meg – válaszolta a rebbe, – hogy e ló ajkait negyven napja egyetlen felesleges szó sem hagyta el!… A férfi ekkor megértette, hogy nem elég hallgatni – azt is tudni kell, miképpen hallgassunk.
„Jövőre Jeruzsálemben”!
Rabbi Mose-Mordecháj, a kobrini rebbe egyszer, amikor a Hágádában idáig ért – olyan lelkesen kiáltotta ezt, hogy elájult. Amikor magához tért, azt mondta: – Szégyelltem magam a nemzsidó kapuőr előtt, aki évente hallja, amint elmondom „Jövőre Jeruzsálemben”, és biztos kinevet engem gondolván: tavaly is ezt mondtad, és hol vagy most? Talán Jeruzsálemben? Évről évre mondjuk ezt, és még mindig itt vagyunk… De meddig?
Egyszer rabbi Ávráhám Jáákov, a szadegorai rebbe, megkérdezett egy nála vendégeskedő jeruzsálemi zsidót, vajon a Szent Városban is mondják-e a széder estén hogy „Jövőre Jeruzsálemben”? Igenlő válaszára ez mondta: Ebből nyilvánvaló, hogy élhet valaki Erecben és ugyanakkor lehet olyan szellemiségű, mintha gálutban élne. Egy ilyennek ugyanúgy kell törekednie a (szellemi) megváltásra, mint nekünk, akik a fizikai gálutban élünk.
Ha egyszer chászid…
A Hágádá végén lévő énekben (Ádir hu), ahol az Örökkévalót ábécé sorrendbe szedett szavakkal dicsérjük – az egyik jelző a chászid (ott ez hűségest jelent, de költői fordításunkban ez nem jut kifejezésre), ami a köznyelven ma mást jelent mint annak idején: mai jelentése a chászidizmus híve, aki a chászid rítus szerint imádkozik. Az éles eszű Naftali, aki később a ropsitzi rebbe néven vált ismerté – gyerekkorában azt mondta édesapjának: ha egyszer az Örökkévaló chászid – ahogy a Hágádában mondjuk – akkor miért nem mondja a vöjácmách purkáné-t!? (A chászid rítus a Kádisban hozzáteszi a vöjácmách purkáné vijkárév Mösiché betoldást, ami azt jelenti, hogy „sarjasszon megváltást és közelítse a Messiást”).
Mikor kérkedünk a vagyonunkkal?
A belzi reb Jiszáchár Dov feltette a kérdést: Miért éppen a Széder-esten énekeljük el a „Ki tudja, mi az egy?” kezdetű dalt? Hiszen olyan dolog ez, amivel nap mint nap foglalkozunk! Egy példával lehet ezt megvilágítani. A gazdag nem hozza a világ tudomására, hogy mekkora vagyona van. De ha néhány pohárkával többet hajt föl a kelleténél, akkor bizony „a bor bemegy, a titkok pedig előosonnak” (Éruvin 65a.), és hosszan kérkedik vagyonával. Így vagyunk ezzel mi is. A Széder-est végén, miután kiürítettük a négy pohár bort, mi is számba vesszük kincseiket: „Egy a mi Istenünk, Kettő a frigy két táblája, Három az ősapák…”.
Egy gödölye – 30 kopejkáért
1818-ban vagy 1826-ban kinyomtattak a szedlikovi (Fehéroroszország) nyomdában egy új Hágádát. Az akkori idők szokásai szerint a nyomást megelőzően be kellett nyújtani a kéziratot a cári cenzúra-hivatalhoz. A cenzor, aki „tanult”, intelligens ember volt, igencsak gyűlölte a lengyeleket. Amikor odaért, hogy „apám vett egy gödölyét két zuzért” – a zuz alatt a lengyel zlotyit (aranyat) értette, és letiltotta a Hágádá nyomását mondván, hogy kizárólag orosz pénznem van érvényben… A végén, kompromisszumos megoldás született: a cenzor a kihúzott „két zuz” helyett odaírta, hogy „apám vett egy gödölyét 30 kopejkáért”. A ma ritkaságnak számító Hágádában ez a 30 kopejka a gödölye „hivatalos” ára..
