A szokásjog a nép szokásainak, a bírák döntéseinek és az ősök gyakorlatának az idők folyamán egy tudós testület irányításával kialakított rendszere. Blackstone lex non scriptának, „íratlan törvénynek” nevezi, a judaizmus pedig majdnem ugyanígy, Szóbeli Tannak hívja. Az „íratlan törvényt” idővel természetesen szabályok, rendelkezések és eseti döntvények írott formáiba öntik. Anyaga folyamatosan átszivárog a kodifikációkba és törvénytárakba, amelyek évről évre vastagodnak az új esetek új döntéseivel.
A szokásjog lényege az eseti törvénykezés. A precedens fűzi össze az egy társadalomban, különböző időkben született embereket.
Néha előfordul mint a zsidóságnál vagy korszakokkal később az Egyesült Államok polgárainál , hogy egy új nép viszonylag rövid, írásbeli alapító dokumentummal jön létre. A szokásjog ilyenkor ennek a dokumentumnak az értelmében alakítja ki a mindennapi dolgokat.
A törvénymódosítás kérdése
Az amerikai és a zsidó jogrendszer között azonban csupán felszíni hasonlóság van. Alapjában véve ég és föld a különbség közöttük. Az Egyesült Államok joga ember alkotta rendszer, amelyet az emberek átalakíthatnak vagy megszüntethetnek. A judaizmus úgy jelenik meg, mint Isten cselekedete az emberi történelemben, hiszen végül is senki sem követné a Tórát, ha nem sugározna belőle az örökkévalóság fénye.
Sokan megkérdőjelezik a zsidó törvény erejét, mondván, hogy az amerikai alkotmány módosítható, míg a zsidó törvény, amely isteni sugallattól származtatja magát, természeténél fogva változtathatatlan. Remélem, sikerül megmagyaráznom, hogy ez nem így van, de nem kerülöm meg a valóban fennálló, radikális különbségeket sem.
A zsidó törvény jelentős változásokon ment keresztül a századok folyamán. A Tóra például elismeri a rabszolgaságot, a zsidó jog már nem. A Tóra tiltja Izraelben a föld adásvételét: csak a legföljebb ötven évre szóló bérbeadást engedélyezi. A mai Izraelben magától értetődően van ingatlankereskedelem. A Tóra megengedi a többnejűséget, jelenlegi törvényünk pedig tiltja. A Tóra szerint a fivér köteles feleségül venni gyermektelenül elhunyt testvérének özvegyét. Ma a törvény szerint tilos ilyen házasságot kötni. (Ámbár a keleti zsidók egy kis csoportja sohasem fogadta el, és nem is tartja be a házassági jognak ezt a két törvénymódosítását.) A Tóra előírja, hogy az adósságokat hétévenként el kell törölni, mai törvényünk nem ragaszkodik ehhez. A hasonló változások tucatjai az új időknek megfelelő, új szokásokat honosítottak meg a zsidóság családi életében és gazdasági struktúrájában.
A módosítást megengedő záradék Mózes ötödik könyvének egyik szakasza, amely arra inti Izraelt, hogy tartsa be a Tórát, ahogyan bölcsei tanítják neki. Ezért aztán a Tóra akár Isten adományának tekintjük, akár nem maga hatalmazza föl az emberi jogtudományt, hogy a törvényeket az idők változásával átértelmezze. A törvénymódosítást a judaizmusban tákánának vagy gezérának, a bölcsek rendelkezéseinek vagy ítéleteinek hívják. Ezt is szabály korlátozza: „Gezérát bevezetni csak a többség egyetértésével szabad.” Gezérát és tákánát általában akkor dolgoznak ki, amikor az irántuk való igény fölmérhetően biztosítja a többség támogatását. Ha a gezérá olyan megterhelést jelentett a nép számára, hogy nem volt képes támogatni, idővel visszavonták a döntést.
Van tehát egy rendszerünk, amely „a bölcsek” hatalmába adja a törvénymódosítást, és a törvénytisztelő közösség egésze alá rendeli, amely folyamatos és hatékony informális népszavazás során ratifikálja vagy elveti.
Nyomban fölmerül a kérdés: kik ezek a „bölcsek”, és milyen hatalommal rendelkeznek?
A testület tagjává az válhat, aki a tanult jogászi és orvosi szakmai testületek felvételi procedúrájához hasonlóan kiállja a kiváló szakemberek szigorú vizsgáztatását. A tudományos fokozat adományozási eljárása a szmichá, a „fölavatás”. A szmichá Mózessal kezdődik, aki fölavatta Józsuét, a papokat és az öregeket, hogy továbbvigyék a Tóra tanításait és magyarázatát. Teljes bizonyossággal eljuthatunk a mai nagy jesivávezetők nyomán a középkori szaktekintélyekig, akik a Talmud-jogászoktól örökölték felhatalmazásukat.
Ez a séma elvontabb, mint a valóságos helyzet amely megragadhatatlan, mint hitünkben oly sok minden , de egy tény kiderül belőle. A törvény őreinek közössége nem más, mint a judaizmus nem hivatalos legfelső törvényszéke. Ők döntik el, szavazócédulák és választási procedúra nélkül, hogy kik lehetnek a legmagasabb szaktekintélyek, és milyen gezérá felel meg a Tóra szellemének. Minden nemzedékben gyakorolják abszolút vallási hatósági jogukat néhány emberrel szemben, szigorú vizsgálatnak vetve alá őket, és eldöntve, hogy jóváhagyják-e határozataikat. A hit őreinek törvényszéke volt már nagy, volt már kicsi, volt már hatalmas, volt már gyenge, volt megbecsült, volt lenézett. Ám a Tóra csak az ő életük által élt tovább, így hát mindig ők hozhatták meg a végső döntést a módosításokról.
A hit őrzőinek ez a döntéshozatali hatalom jár. Más előjog nem létezik számukra. A vallástalan korokban, mint a mostaniban is, nem a vallástalanság a legrosszabb, hiszen az Isten és ember magánügye. Az a baj, hogy olykor a legnagyobb szellemeket nélkülöznie kell a törvényszéknek, amikor pedig minden erőre szüksége lenne, hogy átkeljen a történelem zuhatagán.
A nyugati mérce szerint ez a rendszer lazának tűnhet. De ma is létezik, s nem sokban különbözik attól, amilyen 200-ban volt. Talán éppen a megfoghatatlanság miatt maradt fenn ilyen sokáig. Hallunk olyan kifogásokat, hogy a zsidó hagyomány a változtathatatlan gyakorlat acélburkolata. Valójában a judaizmus a századok folyamán szinte amőbaként úgy változott a különböző hatások nyomán. És, akár az amőba, mindig ugyanaz az élőlény maradt, ugyanabból a halhatatlan, cseppfolyós anyagból gyúrva.
A néma vétó
A Tóra fő irányvonalainak sértetlenségét nem őrzi fegyveres hadsereg. Még csak egyházi szervezet sincs, amely szidalmazná az eretnekséget. Csak a hit őreinek nem hivatalos közössége létezik.
Tehát a törvénymódosítás egyetlen gátja a társadalom korábban említett néma vétója: egyfajta hosszú távú óvás. Sok döntést hoztak a bölcsek, ami nem ment át a gyakorlatba. Sok talmudikus tanulmány foglalkozik elutasított jogszabályokkal és elutasításuk okával. Voltak mozgalmak a judaizmusban például a szadduceus vagy a karaita irányzatok , amelyek, a helyzetnek megfelelően, liberalizáló vagy éppen szigorító módosítási javaslatok egész sorozatával dacosan új ösvények kitaposására vállalkoztak. Mentek a maguk útján, némi szitkozódás és keresetlen szó árán meghozták a maguk módosító döntéseit, és kész. Egy ideig virágoztak a radikálisan módosított judaizmus alapján álló közösségeik, azután jött az észrevétlen vétó. Ahol a módosítások miatt a közösség kívül rekedt a Tóra életkeretén, ott elhalványult az identitástudat, gyengült az életerő: a módosított Tóra és vele a közösség is egyre jobban sorvadt. Ez a judaizmus egyetlen hathatós óvási lehetősége. A megbélyegzés és a kárhoztatás semmit sem ér. Az én szavam is ér annyit, mint a tiétek, mondják a törvénymásítók, és széles mosollyal viszontbélyegeznek és -kárhoztatnak mindenkit.
Nyilvánvalóan egyetlen módosítással sem lehet kijelenteni, hogy nem létezik a szombat, vagy hogy a Tóra szerint minden ehető dolgot meg szabad enni. Ez szemfényvesztés volna. Ott állnak a szavak. A radikális módosítás hagyományosan vagy a szokásjogot utasítja el, vagy azt állítja, hogy a Tóra előírásai csak meghatározott korra vonatkoznak.
A Tóra és szokásjoga számos, meglehetősen életrevalónak látszó társadalmat túlélt. Megadja az életmód- és szokásrendmintát, amely által Izrael életben tudott maradni, de a gyors és nagy változások idején még ennek a néhány törvénynek a folyamatos fenntartása is nehézségekbe ütközik. Izrael új államában például az élet ilyen kérdéseket vet föl: mi a helyzet a vasúttal, a postával, az erőművekkel a szombat szempontjából? A harcoló katonák mennyire lazíthatnak az előírásokon? Szenvedélyek kavarognak az uszoda, a nők katonai szolgálata, a zsidó származás jogi meghatározása körül. Ez az erjedés, azt hiszem, nagyon hasznos a legújabb kori zsidó törvényalkotás számára, bár ma nem könnyű a jogászok dolga. Egyre erősödik az óriási kihívással szembenézni képes, új Szánhedrin iránti igény. Csakhogy azok a kerekek berozsdásodtak Vespasianus ideje óta: nehezen lendülnek újra forgásba.
Az idők során bevezetett főbb módosítások az élet megváltozott területeit a gazdaságot, a politikát, az érintkezési szokásokat, a társadalmi struktúrát érintik. Hitünk meghatározó jelképei és rítusai nemigen változtak a Templom-szolgálat ideje óta. A jelkép a változó dolgoknak engedelmeskedik. A születés, a szerelem, a munka, a pihenés, a fény, a sötétség, az évszakok, a kenyér és Isten iránti igény nem változott. A pálmaág és az etrog, a sófár és a macesz, a szombat és az étrend, a reggeli és esti ima ősi tartalma sohasem veszett ki.
Az utolsó másfél században rendkívül nehéz korszakát élte a zsidó törvény. A zsidó élet stabil társadalmi formái repedtek meg, és töredeztek egyre kisebb darabokra, érvényes szokások tűntek el, évtizedenként egyre gyorsabban. A vezető rabbik nemcsak a Tórát, hanem a biztonsági tényezők legapróbb részleteit is kétségbeesett elszántsággal védelmezték, hogy a törvényt el ne elsodorja a változás áradata. Bírálóik azzal érveltek, hogy ez a merev szemlélet végzetes makacsságra vall, s hogy ennek volt köszönhető a szakadár mozgalmak létrejötte és a kitérés elterjedése. A támogatók azzal vágtak vissza, hogy az elhajlás és a kitérés elkerülhetetlen a kétkedés korában, és hogy a rabbik ellenállása nélkül a vallás elveszett volna. Ez a vita napjainkban érte el csúcsát.
Mindenki egyetért abban, hogy a hit élhetőségének fenntartása a legfontosabb. Mózes azt mondta: „Ezekkel a törvényekkel éljetek!” A Talmud ebből arra következtet: a törvénynek sosem szabad annyira szigorúnak lennie, hogy a nép képtelen legyen betartani. Ahhoz viszont, hogy élhető legyen, mindenekelőtt életben kell maradnia. A zsidó törvénykezés mai válságának kritikus pontja éppen az, hogy el kell döntenie, hol húzódik a határ ezekben a kérdésekben.
A Talmud módszere
A talmudisták nem rendelkeztek írásos formában az Ábrahám korabeli ősi sémita szokásjoggal, amelynek fennállását a Tóra alapján vélelmezni lehet. Akkor már a föld mélyében pihentek azok a törvénytáblák és -oszlopok, amelyeket manapság hoznak napvilágra a kutatók. A bölcsek a Dávid korában hozott döntéseket sem tudták levenni a polcról. Sőt, a szinte kortárs Hillél iskolájának döntvénytárai és jegyzetei sem voltak meg. Abban az időben, amikor Mózes a sivatagban vándorolt, a bírák, a királyok, a próféták korában, a Második Templom korabeli Szánhedrin fennállása alatt, a szokásjog már bőséges, részletes múlttal rendelkezett, de nem írták le. A törvénykezés módja ősidők óta a szóbeli közvetítés volt.
A szokásjog írásbeli rögzítéséhez a Talmud-tudósoknak három fő forrásból kellett meríteniük. Az egyik maga a Tóra volt, a másik Izrael nagy napjainak krónikája az Írások további könyveiben, s ezen a két kanonikus forráson kívül rendelkezésükre állt a mérhetetlen tömegű szokásjogi memoriter is.
A szóbeli törvény nagy mesterei, mint Jehudá fejedelem, rabbi Jochánán ben Zákkáj, Hillél és tanítványai, lenyűgöző szellemi és erkölcsi tekintélyt vívtak ki. A Talmud a Szóbeli Tan témáival foglalkozó vitáiban rendszerint ezeknek a személyiségeknek az adott kérdésről alkotott véleménye szerint határozza meg a háláchát.
Ezért foglalkozik a Talmud annyit azzal, hogy melyik tekintély hozott meg bizonyos döntéseket. Minden résztvevő zárt logikával próbálta bizonyítani, hogy álláspontja egyik vagy másik megdönthetetlen szaktekintélytől ered. Ha ezt el tudta fogadtatni, akkor az ő döntését vezették be a háláchába. A törvény minden egyes vonalkájának gondos kikovácsolása óvta meg a száműzetésben élő nemzetet a széteséstől az egymásnak ütköző szokásjogi hagyományok zűrzavarában.
Természetesen minden kétséges ponttal szemben tucatnyi olyan volt, amelyik vitán fölük állt. Ezekre az emberek gyakorlati életében működő témákra csak mellékesen utal a Talmud, miután mint minden jogászi szemléletű mű a korlátozások meghatározásával és a problémák megoldásával foglalkozik. Első látásra úgy tűnik, a Talmud a témától távol álló helyzetek, valószínűtlen feltételezések, aprólékos részletdöntések felé kanyarodik el. Csakhogy épp e szélsőséges esetekből ismerhetjük meg az elterjedt szokásokat, és kaphatunk teljes képet a judaizmusról, amely a próféták ideje óta ugyanazt a lényeget hordozza.
Nehézségek a Talmudban
Az a tan, amely ennyire régi, különleges terhet visel. Elvei egy elsüllyedt kultúra kifejezéseivel szólalnak meg. Néhány dolognak még a megnevezése is kétségessé vált. Az arámi nyelv egyszerűen megszűnt számunkra. A Templom szellemvilágában a legnagyobb tudós is megszédülhet, és elveszítheti egyensúlyát: a papok és a léviták rendje, a különböző áldozatok, a bor, a kenyér, a hal, a víz, a fém, az üveg, a fa, az agyag, a bőr, a textília különféle tisztasági szabályai, a megtisztulás ideje, a megmerítkezés módozatai olyan nyakatekert és aprólékos jogszabályrendszert alkotnak, mint az adótörvény, s mindez egy i. sz. 70-ben elpusztult intézményre és személyzetére vonatkozik.
Az olvasó azt gondolhatná, hogy ezeket a részeket nyugodtan el lehetne hagyni, de jobban teszi, ha sürgősen lemond erről a kézenfekvő megoldásról. A Szóbeli Tan úgy folydogál a különböző dolgok körül, mint a víz. A régi zsidóság „a Talmud tengerének” nevezte szokásjogát. A Templom életének legeldugottabb részletkéje hozzásegíthet egy mai jogelv megértéséhez.
Ezenkívül: a Talmud-tudósok nem egyszerűen azzal foglalkoznak, hogy a mai élettel kapcsolatos döntések után kotorásznak a könyvekben, hanem azzal, hogy lankadatlanul törekednek a Talmud gerincét alkotó szentség elérésére. A Templom intézménye évszázadokon át a zsidó vallás városközpontja volt. A komoly zsidó tudomány igyekszik minden fennmaradt részletet alaposan megismerni a Templom életéből.
No és ott van a Talmud logikája. A nagyobbról a kisebbre, az általánosról a különösre következtető formális logikát szilárdan és egzaktul alkalmazza. Néhány jogi indokolás azonban, különösen amelyik az eseti döntést írásbeli szabályzathoz utalja, meglepetést okozhat az ifjú kutatónak. Volt néhány heves vitám nagyapámmal a Tóra-szövegelemzések részletei fölött. Akkor még nem sokat tudtam a jogi gondolkodásról, és nem fogtam föl a szövegértelmezés szerepét a jogalkotásban.
Például a Talmud szerint a „szemet szemért” elvi állásfoglalás, elméleti kötelezettség felőli rendelkezés. Amikor a Talmudnak ezt az oldalát tanultuk, nagyon felbőszültem. Abban az időben állandó keresztes hadjáratot folytattam a zsidó törvények ellen, hiszen miattuk nem mehettem szombaton moziba, és egyébként is gúzsba kötöttek. A „szemet szemért” barbarizmusát a mózesi törvény avíttságának bizonyítékaként értékeltem. Ha elég ilyen példát tudok összeszedni, fel tudom robbantani a rendszert, gondoltam magamban. Ellenben jött a Talmud, és kivesézte a jogsértő fogalmat. Megmutatta, hogy lehetetlen egyenlő mércével mérni az elveszített keresőképességet és az elveszített munkát, a kezelési költségeket és a fájdalmat. Rávilágított, hogy a szabadjára engedett indulat okozta sebek veszélyesek, akár a fertőzés vagy a halál. Mindezt a sérelmes fogalom akadémikus elutasításának indokolása során lehetett megtudni, amely méghozzá az anyagi kártérítéssel foglalkozott, mivel ezek a Mózes idejéből származó, egyszerű szokásjogi szabály alá tartoznak.
Nem tudom feltételezni, hogy értelmes ember elfogadhatja a Tízparancsolatba foglalt felebaráti szeretetből kiinduló jog alapján a kezek és lábak levagdosását, a szemek kivájását. A „szemet szemért” elve akárcsak az amerikai haditengerészet előírása, hogy aki őrségben elalszik, azt agyon kell lőni kétségkívül a szélsőséges kötelességmulasztókkal szembeni kíméletlen rendelkezés. Sok tengerészt láttam őrségben aludni, de soha egyiküket sem lőtték agyon, pedig a szabályzat kimondja ezt.
A lex talionis vagy talio-elv, ahogyan a tudomány a „szemet szemért” elvet nevezi, az ókori bíróság félelmetes elméleti eszköze volt a kártérítés behajtására. Az összeg azt a kársérelmet fejezte ki, amit a gonosztevő szándékosan okozott felebarátjának. A Talmud rábukkant a szentírási szövegrészletekre, amelyeknek alapjára fölépíthette ezt a szabályt. Ha nem így számolna be Izrael ősi szokásjogáról, hanem ténylegesen előadná egy ember szemének kinyomásához a szükséges törvényes lépéseket, akkor a judaizmus ellenfelei és az amúgy is lázongó kamaszok, azt hiszem, jogosan kifogásolnák a talmudikus törvényt.
A Tóra bővelkedik a halálbüntetés lehetőségeiben. Amikor aztán a szokásjoghoz fordulunk, azt látjuk, hogy a legsúlyosabb büntetést a halálos ítélet kimondásának megakadályozásával valójában eltörölték. „Azt a Szánhedrint, amely hetven év alatt egyetlen embert halálra ítélt, Vérbíró Szánhedrinnak nevezték” mondja a Talmud. A főbenjáró esetben tanúk seregének meghallgatását, a törvény ismeretének és az előre megfontoltságnak a bizonyítását előíró merev szabályok, a bíróság különleges szavazási procedúrái együttesen arra voltak jók, hogy a halálbüntetés elvi ítéletté váljék, amelyhez szinte soha nem jutottak el. Ezek a gátak, ismétlem, a távoli ókor szokásjogának hagyományaiból eredtek.
A Sínai-sivatagban, a bizonytalan katonai helyzetben, a frissen felszabadult rabszolgák tömegének társadalmában a lehetséges halálbüntetés drákói cikkelye a túlélés első számú feltétele volt. Minden nemzetnek vannak ilyen törvényei ostromállapot, háború vagy katasztrófahelyzet esetére. A törvénnyel együtt a zsidó szokásjog azt is biztosította, hogy az országot ne lepjék be a megégetett, megfojtott, feldarabolt bűnözők tetemei, ahogyan az ókori Görögországot, a Római Birodalmat, sőt százötven évvel ezelőttig Európa legcivilizáltabb államait is. A Júdea országútjai mentén Pontius Pilatus idejében keresztre feszített áldozatok a leigázott provinciában érvénybe lépett római hadijog szenvedő alanyai voltak. A zsidó törvény szerint lehetetlen a keresztrefeszítés. De a rómaiak akkor már jó ideje szétverték a zsidó állami jogot, és helyébe a maguk halálbüntetését és ítélet-végrehajtóikat ültették.
Egyszóval ahogyan az ember nem tudja maga elé képzelni a mai Egyesült Államokat, amint az amerikai alkotmányban búvárkodik, ugyanúgy elgondolhatatlan, hogy a zsidó igazságszolgáltatás Mózes öt könyvét tanulmányozza. Mindkét esetben a szokásjog köti össze az alapokmányt a jelennel.
A Talmud után a szokásjog természetesen még nagyon hosszú emberöltőkön át megtartotta helyét.
