A nagy változás
A Római Birodalom bukása utáni korban megszületett a „bolygó zsidó”, és ezzel megszűnt a szokásjog elemzésére és restaurálására szolgáló tanház évezredes intézménye. Attól kezdve a zsidóknak könyvekből kellett kibogarászniuk a jogerős törvényeket, a szétszórt csoportok számára a túlélést jelentő közösségi kultúrát, hiszen a szavak tartották életben a népet, amelynek a történelem szabályai szerint el kellett volna pusztulnia.
A Róma omladékain felemelkedett kereszténység és iszlám egymással vívott háborúinak szelében a zsidók falevélként sodródtak ide-oda. Hódoltatásban és békében, jóságos uralkodókban és zsarnokokban, toleranciában és a kitérést megtagadók halállal fenyegetésében, átmeneti biztonságban és vakrémületben, fosztogatók dúlásában, tömeges menekülésben, száműzetésben egyaránt részük volt. Aligha élhették volna túl a mérhetetlen megpróbáltatásokat, ha a Talmud nem ad nekik azonosságtudatot, fegyelmet és lelkierőt.
Ebben a zavaros korszakban két új jogászréteg alakult ki.
A szávoráim, az „éleseszűek” csoportjához tartoznak a Talmud utolsó szerkesztői. Ők tették rendbe a kommentátorok hagyatékát, inkább a Talmud szövegét tekintve forrásnak, mint a gondolkodási iskolák közötti vitákat. A zűrzavaros idők kikezdték a szájhagyomány megbízhatóságát, ám szerencsére ott volt a Talmud. Nem létezett nála autentikusabb zsidó jogtudomány Mózestól a hanyatló babilóniai tanházakig, és írásban állt rendelkezésre. A szávoritáknak nem volt más dolguk, mint megőrizni a hagyatékot.
A gáonim, vagyis a gáonok, jesivávezetők voltak, a két legnagyobb babilóniai jesiváakadémia főnökei. A zsidók soha nem ismerték a pápaságot. Történelmünkben a Talmud lezárásától 1000 körülig tartó gaonátus áll a legközelebb ehhez az erkölcsi hatalmi intézményhez. A gáonok döntései, amelyek megmagyarázták és tisztázták a talmudi törvényeket, egész Európában és Ázsiában meghatározták a zsidó települések életét. A babilóniai közösséget ért csapások a gaonátus végét is jelentették. Majd háromezer év után Ábrahám hite elhagyta közel-keleti szülőföldjét, hogy a mi korunkig vissza se térjen oda. Tanításunk alapjai az utolsó nagy jogtudósokkal nyugatra, Spanyolországba és Franciaországba kerültek.
A „gáon” szó a megbecsülés kifejezéseként fennmaradt a zsidó tudósok körében. Gyakran hallottam, hogy más rabbik „gáonnak” szólították a nagyapámat, noha ő nem tartott igényt erre. A hívők mintegy az udvariasság jeleként tisztelik így az idős, tanult embereket. Az egykori legmagasabb cím az évszázadok folyamán olyan változásokon ment keresztül, mint a „doktor” titulus: ma egyre többen viselik, de a tisztessége már nem a régi.
Az „elsők” és Maimonides
Elérkeztünk a zsidó történelem közelmúltjához.
Kissé túlzásnak tűnhet, hogy a modern korhoz tartozónak tekintünk egy olyan időszakot, amely hatszáz évvel megelőzi Shakespeare-t, ötszáz évvel Amerika fölfedezését, és két- vagy háromszáz évvel korábbi, mint a nyelv, amelyen most ezt a könyvet írom. Vegyük figyelembe, hogy az Egyesült Államok nemrég múlt kétszáz éves. Azt hiszem, teljesen indokolt az 1914 óta eltelt időt közelmúltnak neveznünk. E szerint az arány szerint a zsidó történelem közelmúltja 1000 körül kezdődik, amikor a törvénymagyarázat színpadára lépnek az „elsők”, héber nevükön a risonim.
Miért nevezik „elsőknek” ezeket az embereket, akik a Talmud, az „éleseszűek” és az iskolavezetők után jelentek meg? Nem tudom, ki találta ki ezt a különös titulust, de a köznyelv szókincsébe tartozik. Azt hiszem, azért maradt fenn, mert élénken kifejezi, hogy mai korunk ezekkel az emberekkel kezdődik. A rabbinikus tudomány csillagai ők. Még egy könyvet teleírhatnék, hogy sorjában részletesen bemutassam őket. A legkiemelkedőbb köztük a Rámbám néven ismert spanyol zsidó,* akit a világ Maimonidesnak hív.
A könyvespolcomon ott áll a córdobai Mose ben Májmun nagy kódexe: az öt vastag, sötétvörös kötet amelyeknek sora nem olyan széles, de majdnem olyan magas, mint a mellette álló Talmud , a 12. század végefelé írt Erős kéz, más néven Misné Torá, „a törvény számbavétele”.
Evvel a művel elhagytuk a Keletet. Eltávolodtunk a Szentföldtől és az életteli vitastílustól, amellyel az ősrégi nép még saját földjén vagy a szomszédos Babilóniában őrizte ősei életmódjának és törvényeinek emlékezetét, a sémita országok szokásaiban, beszédében és szellemében élő nemzeti lét utolsó fellobbanásainak fényénél. Európában vagyunk. A racionális hangvétel, az elvont elvek kutatása görög. A módszeresség, a szellemi struktúra kerete római. Az egykor a judaizmus ősellenségeinek számító, azóta a zsidó szellemmel társult antik kultúrák teremtette modern világ a zsidó törvényt is befolyásolta.
Maimonides nem a legelső volt az „elsők” közül, akik kétszáz évvel őelőtte kezdték munkálkodásukat, de az ő műve tükrözte szemmel láthatóan ezt a nagy változást. A marokkói Álfázi egy vakmerően szerkesztett Talmudot állított össze, amelyből kidobta a nagy múltú tudomány összes elbeszélését és elvont vitáinak felét. Rási már megírta mesteri kommentárjait. Megjelentek a szokásjogi kodifikációk és kivonatok. Minden „első” ugyanazt a célt tűzte ki maga elé: hogy a nyugati gondolkodás szigorú mércéje szerint rendet teremtsen a halomba hányt zsidó tradícióban. Maimonides egyértelműen elvégezte ezt a feladatot. Művében Európa nem mint Júdea meghódítója, hanem mint a szellemi méterrúd átalakítója egyszer s mindenkorra csatlakozik hagyományunkhoz.
A Misné Torá az egyik legambiciózusabb irodalmi vállalkozás, amit csak ismerek. Előszavában feltárja a tudás alacsony szintjét, az összeköttetés megszűntét és a fejetlenséget, ami mind a Talmud nehézkességéből, a gaonikus magyarázatok kuszaságából ered, majd így összegzi a szerző feladatát:
„Ezért tehát én, a spanyolországi Mose ben Májmun, nekigyürkőztem, és a Sziklában bizakodva áldassék áttanulmányoztam mindeme munkákat. És elhatároztam, hogy írok egy könyvet, megvilágítandó, mit tilos és mit szabad, mi tisztátalan és mi tiszta, mi a Tóra többi törvénye: mindezt érthető nyelvezettel és tömör stílusban. Így a szóbeli törvény mindenki ajkán élhet, kétség és vita nélkül, anélkül hogy az egyik tekintély ezt mondaná, a másik meg amazt: sokkal inkább hétköznapi és pontos, tiszta szavakkal, olyan álláspontokkal, amelyek a Jehudá fejedelem idejétől mostanáig született írásokból és magyarázatokból következnek.”
Maimonides pontosan így tett. Összegyűjtötte a több mint ezer év alatt bölcsek százai által kidolgozott enciklopédikus tudást, és összefoglalta egyetlen könyvbe, semmi fontosat nem hagyva ki belőle. Eközben orvosi praxist is folytatott mint az akkori arab világ egyik legkeresettebb és legjobb doktora, Szaladin szultán udvari gyógyásza.
„A tudás könyvével” kezdi művét, a középkori tudomány áttekintésével. Első oldalain logikus vázlatban foglalja össze az Örökkévaló tulajdonságait, s azonnal látjuk, hogy olyan Talmud-tudóssal állunk szemben, aki egyaránt jártas az Írásban és Arisztotelészban. A csillagászatot Ptolemaiosztól tanulja, az orvostudományt Galenustól és Hippokratésztól, saját empirikus bölcsességével kiegészítve. Módszere az, hogy a kifejtésre érdemes döntő pontot a kerettel indítja, amelyben az adott kérdést szükségesnek vélte elhelyezni kódexén belül, ahogyan a Talmud is azzal a kérdéssel kezdődik, hogy „Mikor kell este mondani a Smát?”.
A Rámbám tizennégy könyvön át építi föl szimmetrikus, szabályos, nyitott, teljes, új Talmudjának szerkezetét a régiből. Aprólékos tartalomjegyzék teszi kezelhetővé művét: az olvasó egy pillantással megtalálja a választ a judaizmus bármelyik törvényével vagy szokásával kapcsolatos kérdésre. Előtte mindez fáradságos kutatásba került a Talmud-fóliánsok erdejében, és további keresgélést is igényelt a gaonikus könyvekben a legutoljára elhangzott kompetens szó után. Maimonides az írott és szóbeli törvény minden egyes pontocskája körül elvégezte ezt a kimerítő munkát.
Teljesíti az előszóban tett ígéretet is: a stílus tiszta és tömör. A kicsiny márványtömbökké csiszolt misnaikus héber csillogó simaságú felületei pontosan illeszkednek egymáshoz. Elemi hébertudás elegendő kódexének olvasásához. Mélységei persze egy életen át tartó tanulást kívánnak. De bárhol nyissa fel akár a laikus is: minden oldala állandó fényt sugároz.
Maimonides ellenzői
A Misné Torá úgy vette be a zsidó világot, mint ezer évvel korábban rabbi Jehudá Misnája. Azonnal feltámadt a tudósok tiltakozásának vihara is: Valami jöttment durva kezével hozzá mert nyúlni a Talmudhoz! Döntést merészelt hozni a legnehezebb elméleti és gyakorlati kérdésekben, amelyekben a nagy gáonok nem értettek egyet! Volt mersze a judaizmus törvényét úgy leírni, hogy nem hivatkozott tekintélyekre, s határtalan önhittségében elvárja Izrael házától, hogy bízzék hitelességében és megfellebbezhetetlenségében! A nép egyedüli lelkiismeretévé és tanácsadójává tolta föl magát! A bálvanyimádás eszméit és módszereit vezette be a zsidó törvény szent helyeire! És így tovább: a kor legkiválóbb emberei süvöltözték ezeket a vádakat.
Bizonyos mértékig igazuk is volt. Egyetlen ember, egyetlen írásmű sem lehet tökéletes. A rágalom mindig a valódi gyöngék gyilkos felnagyításával és az erények elhallgatásával operál. Maimonides utóbb sajnálatát fejezte ki, hogy nem hivatkozott pontról pontra a forrásokra. Célja az volt, hogy a kisebbségi vélemény és a bomlasztó érvek elhagyásával csökkentse a viták terjedelmét. Abból indult ki, hogy a Misné Torát saját teljessége és világossága fogja igazolni. Művének minden oldalát az önnön szellemi erejébe vetett nyugodt önbizalom hatja át, árad belőle Rámbám biztonságérzete, aki tudja, hogy képes elvégezni a hatalmas feladatot.
Ellenségei elérték, hogy Maimonides ne foglalhassa el méltó helyét a judaizmusban. Pontosabban úgy lehetne fogalmazni, hogy saját különleges disztinkciói és korlátai tették tönkre, amelyeket bősz ellenségei ellene fordítottak. Kitűzött célja az volt, hogy törvénycikkekbe foglalt Talmudot adjon a zsidóknak, a zsidó jogot összefoglaló kézikönyvet, de műve nem tölthette be ezt a szerepet. A zsidó történelem iróniája, hogy ismét nem a mester, hanem a tanítvány léphetett be az Ígéret Földjére.
Moses Maimonides ott maradt a maga Nébo-hegyén. Senki nem vonhatja kétségbe, hogy ő vezette át a gázlón a zsidókat a modern világba. Az utána következő kodifikátorok, bármily erőszakosan szembeszegültek is modernizmusával, nem tudták kivonni magukat formuláinak, szerkesztvényeinek és döntéseinek hatása alól. Maimonides után nem volt többé visszaút a rendezetlenebb gáoni időkhöz. Az ő törvénytára ma törvényünk elsődleges alapja és a Talmud-oktatás legfőbb eszköze. Kétségkívül ő volt a judaizmus a legnagyobb egyszemélyes jogi autoritása a Talmudtól napjainkig.
Nagyapám a megilletődött csodálat és az óvatos ellenkezés keverékével fordult a Rámbám felé. Jól ismerte a Misné Torát, folyton idézte is, de figyelmeztetett, hogy vannak kérdéses szakaszai. Azt mondta, hogy a Tévelygők útmutatóját, Maimonides metafizikus főművét csak rendkívüli jámborsággal és lelkierővel rendelkező embereknek szabadna olvasniuk. Azt hiszem, minden régi vágású hívő nagyjából így gondolkodott Maimonides felől.
Hogy igazuk volt-e ebben? Mindenesetre tény, hogy ezt gondolták. Ha a Rámbám az őt megillető helyre kerül, a judaizmus már a középkortól fogva nyitottabb gondolkodású lehetett volna, bár lehetséges, hogy a tudomány és a filozófia újabb merev változatait alakította volna ki, amelyek néhány évszázadon belül elavulásra lettek volna ítélve. A zsidó gondolkodók nagy többségének nem kellett elismernie és megtagadnia Maimonides tudományát, hiszen sosem foglaltak állást vele kapcsolatban.
Úgy vélem, hétszáz évvel megelőzte korát. Krédója egyszerű volt: az emberi tudás egyetlen része sem tartozik a judaizmuson kívüli tartományba, és nem is maradhat ki belőle. Ha a Tóra Isten szava, akkor minden mondatával a természet világához kapcsolódik, és minthogy a világról szerzett ismeretek bővülnek, a Tórát is alaposabban kell tanulmányozni. Ellenfelei féltették kényelmes nézeteiket a tudományos felfedezések sokkjától. Tudták: a fiatal tudósok ugrásra készen várják, hogy deklarálhassák teljes győzelmüket, amint a régi tudomány tévedései nyilvánvalókká válnak. 1300 és 1800 között több-kevesebb sikerrel elszigetelték Maimonides „radikális” modernizmusát. Végül azonban az egész zsidóságot megrázó szellemi forradalommal fizettek ezért. Ma minden komoly zsidó tudományt Maimonides krédója irányít.
A Sulchán Áruch
Azt hiszem, senki sem sejtette annak idején, hogy a sok közül ez az egyetlen törvénytár fogja Sínai villámfényeit a 20. századra átvinni. Ma sem vetekedhet vele más, ötszáz évvel azután, hogy Joszéf Káro megírta. Íróasztalommal szemben, a Rámbám mellett, ott áll nyolc magas kötetben a négyrészes Sulchán Áruch, a Terített Asztal.
Káro mintegy kétszázötven évvel a Rámbám után született, és szerény fegyverhordozóinak egyike volt: magyarázataiban védelmezi Maimonidest az ellenfelek nyilaitól. Védelmébe vette a másik nagy kodifikátort, a Turt is, akinek népszerű összefoglalója a szigorú hagyomány válasza volt a Misné Torá modernizmusára. Kárónak a Tur törvénykönyvéhez írt kommentárja a zsidó jogtudomány hatalmas panorámája: sokan irodalmunk leghatásosabb művének tartják a József házát, amely sokkal terjedelmesebb, mint maga a Tur-féle kódex.
Idős korában Káro úgy látta, hogy a József házának rövid kivonata hasznos kézikönyvként szolgálhatna a laikusok számára. Összeállított egy könyvet, amely, mint mondta, oly rövid, egyszerű és világos, hogy az átlagos laikus akár havonta áttanulmányozhatja, s ezáltal frissen tarthatja zsidó ismereteit. Ez lett a Sulchán Áruch, amely ma minden komoly zsidó tudóst tizenöt éves korától sírjáig kísér, amely minden rabbinikus képzés gerince, amely kommentárjaival és a legkésőbbi kompetens bírói döntvényekkel a jelen kor zsidó törvényét alkotja, és amelyre a rabbi hivatkozik, amikor eligazító szóért fordulnak hozzá.
Persze az a vastag kötet, amit a rabbi levesz a polcról, már nem Káro kézikönyve. Maga a Terített Asztal oldalanként csak néhány sort foglal el, a többi a kommentárok sora, amely az új kiadásokban a mai időkig terjed. Nemegyszer sikerült elnéző mosolyt csalnom egy-egy tudós arcára, amikor az érvelés során Káro szövegét idéztem, hisz elárultam, hogy nem vagyok járatos a kisbetűs részben, amely általában a végső döntést tartalmazza. Mindazonáltal a dicsőség Kárót illeti. Az ő törvénytára a mai zsidó igazságszolgáltatás mértani pontja és zsinórmértéke.
Miként érhette el Káro kézikönyve ezt a nagy megbecsülést, amit Jehudá fejedelem Misnája óta a judaizmus egyetlen írásműve sem érdemelt ki? Senki nem hasonlítja Maimonideshoz Kárót mint személyiséget vagy gondolkodót. Valójában félig-meddig furcsa anonimitásban maradt. Magam is láttam olyan Terített Asztal-kiadást, amelynek címlapján nem volt föltüntetve Káro neve. A Sulchán Áruch önálló életre kelt, mint a Talmud: ennél nagyobb sikert szerző nem érhet el.
A Sulchán Áruch megdöbbentően szerény. Ahol Maimonides törvénytára a teológia legsúlyosabb kérdéseire adható válaszokkal nyit, ott Káro visszatér a Talmud szemléletéhez, és azzal kezdi, hogy mit kell tennie a jámbor zsidónak, amikor reggel fölkel. És így halad pontról pontra, két mestere, a Rámbám és a Tur nyomdokain, nemegyszer szóhasználatukat is követve, de kihagyva a cselekvést nem érintő filozofálgatást. A szerkezetet a Turtól veszi át. A Terített Asztal stílusa nem bravúros, mint a Misné Toráé, hanem kurta, szaggatott, csontsovány és száraz, ámde egyszerű és érthető, amennyire csak írás lehet, érzékeltetve a téma fölötti teljes uralmat.
Káro Spanyolországban született az 1492-es kiűzetés előtt. Némi európai kóborlás után az észak-izraeli Cfátban kötött ki, s ott írt, tanított és tanult nyolcvanhét éves koráig. Misztikus szemlélettel azt lehetne mondani, a Sulchán Áruchnak Palesztina földjén kellett megszületnie, hogy beteljesedjék az Írás: „Cionból jön a törvény…” A Talmud megállapítása szerint a Szentföld levegője bölccsé teszi az embert. A Sulchán Áruchban valóban van valami a mozdulatlan, sziklás hegyekből, a szél csiszolta, tiszta tájból, Cfát kristályos levegőjéből. Ahogyan Káro visszatért a Szentföldre, úgy tért vissza kézikönyve a Misná és Tóra világos törvényéhez. A József házában, amelyet Európában vázolt föl, és nagyrészt ott is írt, az analitikus ismereteknek a száműzetésben mutatott hatalmas fejlődését tekintette át. Cfáton mindezt belesűrítette a Terített Asztalba, és belépett különös, szinte névtelen halhatatlanságába.
A mai törvény
Nagyapám mintegy négyszáz kötetes törvénykönyvtárat hagyott maga után, amiről a hozzáértők azt mondják, hogy a klasszikusok gyűjteményeinek ékköve. Értékes ritkaságai közé tartoznak a legújabb zsidó jogtudósok, az áchronim, vagyis „későbbiek” döntései és állásfoglalásai.
Ezek a 17 19. századi szerzők a vilnai gáon, Chájim Volozsin, Ákivá Eiger, Cházon Is, Cháfec Chájim s a többi nagyságok írták a Sulchán Áruch számos kommentárját. Nem egy fontos törvénykötetet adtak ki maguk is. A „későbbiek” művei kis példányszámú kiadásokban jelentek meg, s hamarosan eltűntek a jesivák törvénykönyvtáraiban vagy a nagyapáméhoz hasonló gyűjteményekben. Ezekhez a könyvekhez fordulhat ma a rabbi, ha döntenie kell. Persze a „későbbiek” művei feltételezik a főbb törvénykönyvek és a Talmud ismeretét. De példázataik érvénye a jelenig tart, és sokoldalúságukkal a zsidó élet valamennyi kérdését érintik.
Nagyapám magával hurcolta a könyveit Szovjet-Oroszországból az Egyesült Államokba, aztán Izraelbe, ahol nyugovóra tért. Nem egyszerűen a büszkesége volt ez a könyvtár: ez volt az élete. Híres volt jogi jártasságáról. Gyakran hívták rabbinikus bíróságokba, s a fiatalabb rabbik rendszeresen kikérték véleményét a nehéz ügyekben.
Amikor a nagyapám döntést hozott, a polcokon sorjázó összes könyv nevében beszélt, az 1950-es évekbeli kiadványtól magáig a háromezer évvel ezelőtt leírt Tóráig. Egzakt gondossággal hozta meg a döntést, a könyvekbe temetkezve, amelyeket egymás után szedegetett elő, mígnem magas toronyba gyűltek asztalán. Kutató szeme az élő mesterek véleményeitől a későbbi lengyelországi, németországi és palesztinai jogtudósok döntésein és törvénycikkein át, néha az öt tíz évszázada halott itáliai, franciaországi, marokkói, egyiptomi „elsők” műveit is beleértve, a Talmudnak és kortársainak tudományát is figyelembe vette. Ha mégis kétely fogta el, magához hasonló, bölcs, öreg tudósokhoz fordult.
Nagyapám mékélnek, liberális jogásznak számított. Ha egy mód volt rá, az engedékenységet, a felmentést választotta. Sok válni készülő párt kibékített: csak néhány, megkeseredett, zsákutcába jutott házasságban mondta ki a bontást. Liberális döntéseinek és humánus ítéleteinek hírét végletes személyes szigorúsággal egészítette ki. Másokat hagyott a kétes könnyebbik oldalon járni, de a maga számára a törvény nehezebbik oldalát írta elő. Nem önzésből vagy magamutogatásból cselekedett így, hanem azért, mert a rabbi teljes felelősséggel tartozik Istennek az emberekért, akik a tanácsai szerint élnek. De kedvesen és az emberi természet határainak pontos ismeretében ítélkezett. Lehet, hogy ez nem öregbíti a család dicsőségét, de okkal mondhatom: a legjobb zsidó jogtudósi hagyományt testesítette meg, azt az emberfajtát, amely oly hosszú korokon át életben tartotta a mózesi törvényt.
Összefoglalás
Itt be kell fejeznem a zsidó jogról szóló vázlatot, amelyet a téma ismerői bizonyára véznácskának találtak. Elegendő hely híján nem tehettem többet, mint hogy egyetlen tényt próbáljak világossá tenni: a judaizmus nem pusztán elbűvölő néphit, hanem működő jogrendszer.
Ennek a jognak mai nagy professzorai többnyire az Egyesült Államok és Izrael rabbinikus iskoláinak vezetői. Kartársaikkal együtt évente számos fiatalembert avatnak rabbivá. A jelöltek egy bizottság előtt elképesztően hosszadalmas és szigorú vizsgát tesznek a zsidó jogból ez a szmichá , amelyen a Talmud és a mindenkori fontos törvénycikkek, döntések ismeretét kell bizonyítaniuk.
A jelölt a képzés első évétől kezdve intenzíven készül a szmichára, miközben felsőfokú tanulmányokat is végez, hiszen ma már elengedhetetlen a szolgálathoz a szociológiai, retorikai, szociális munkási és hasonló képzettség. Ilyen fiatalembereket tanítottam angol fogalmazásra. Úgy hiszem, ezek a világ legnehezebben kezelhető növendékei: meg kell mondanom, hogy néhányuk teljesen alkalmatlan a kettős képzésre, de vannak köztük ragyogó képességűek is.
A vizsgálatot követően a fiatalemberek nemcsak rabbik lesznek, hanem a vallási jog doktorai is. A legrégibb élő törvénykezés szabályzatainak, szokásjogának, törvény- és esetjogi tárainak nemzedékek százai óta töretlen folyamatosságát öröklik.
A hosszú fennmaradás önmagában nem tükrözi a jog mai alkalmazhatóságát: ezt inkább páratlan életképessége és az emberi természettel való, a gyakorlatban sokszor bebizonyosodott összhangja támasztja alá. Lehet, hogy a római jog a polgári igazságszolgáltatás magaslata a bíráskodás, a végrehajtás és a törvény előtti egyenlőség tekintetében, de akkor kezdett kialakulni, amikor a mózesi törvény már régen működött, és több mint ezer évvel az amerikai jog kezdetei előtt meg is szűnt. A mózesi jog mindkettőnek kortársa volt.
Három kérdésre keresünk választ a zsidó joggal kapcsolatban: hogy mi az, honnan ered, és milyen erő szükséges hozzá.
A nagyapámhoz hasonló mesterek és és a régi idők tudóstestületeiben élt doktorok joggyakorlata ez, amelyet nemzedékek hosszú láncolata ad tovább mindig az új tudósoknak. Mózestól, a világméretű törvényhozótól ered, aki az ősi sémita jog elemeit és az Isten alá tartozó erkölcsi világrend ihletett látomását egy páratlan vallási nemzetcsalád alkotmányává szerkesztette. Ez az alkotmány a Tóra, amelynek ezer év alatt kialakult szokásjoga a Talmudban kapott helyet, majd több mint ezerötszáz év törvénycikkelyeivel és bírósági eljárásaival kibővítve és módosítva elérkezett hozzánk. Ez a vallási útmutatója azoknak az embereknek, akik az általa meghatározott azonosság szerint élnek, és Mózest tekintik az életük törvényei fölötti zsidó hatóságnak.
A zsidó állam i. sz. 70-ben elbukott, és a mózesi polgári és büntetőjog saját mestereinek utasítása alapján átadta helyét a zsidók számára otthont adó országok mindenkori polgári és büntetőjogának. Ezek a törvények a Talmud rendelkezése szerint ugyanolyan erővel bírnak, mint a vallási törvény, kivéve, ha megfosztanak jogunktól, hogy a magunk módja szerint imádjuk Istent. Az Örökkévaló szolgálatát ma is Mózes törvényei írják elő számunkra. Nincs szankció, amely betartásukra kényszerítene. Mózes törvénye abban is egyedülálló, hogy ma is, akárcsak hosszú évszázadokkal ezelőtt, kizárólag erkölcsi hatalommal bír.
Ez a hatalom mert valóban az őrizte meg életét és azonosságát annak a nemzetnek, amelyet zsidóságnak hívnak, és ma tizenegymillió lelket számlál, miután legutóbb, Hitler 20. századi mészárlásában, népességének harmada odaveszett.
LÁBJEGYZET
*Rábi Mose ben Májmun, mint a poszttalmudikus tekintélyek legtöbbje, nevének kezdőbetűiből összeállított rövidített nevet abbreviatúrát használt.
