A szexualitás
A vaskos Talmudnak mintegy negyedét teszi ki a Násim, Nők könyve, amely hét hosszú traktátusban foglalkozik a nemek közötti kapcsolattal és annak minden ágával-bogával. Ha ebben a szerény kötetben kisebb arányban szerepel ez a téma egy rövid fejezetet szánok erre, annak nem az az oka, hogy kevésbé tartom fontosnak a szexualitást, mint a régiek, hanem az, hogy regényíró lévén óvakodom a foglalkozási ártalom tüneteitől. A művelt emberek számára ismertek a zsidóság alapvető eszményei a szexualitásról és a házasságról, mégis érdemes röviden áttekintenünk őket. A Talmud a nemiség témájának szinte végtelen eseti jogi kérdéseit fejtegeti, s ezért áll annyi kötetből a nőkkel foglalkozó könyv.
Jogi szempontból nézve a szexualitás két fél közötti szerződést feltételez: talán a lehető legközösebb megegyezést. A szerződés lehet állandó, mint a házasságban, vagy ideiglenes egyezség, mint a szeretők vagy prostituáltak esetében, sőt lehet akár hallgatólagos megegyezés is, mint az alkalmi kapcsolatokban, amelyekben a felek állati vágyaik kölcsönös kielégítésére kötnek alkut. Amit az állat egyszerűen megtesz, abban az embereknek meg is kell egyezniük. A gyengébbik fél beleegyezése hiányában a törvény erőszakos bűncselekményként értelmezi az esetet. A nemi aktus ritkán kerülheti el a törvény vizsla szemét, noha a virágos lankák, elhagyatott tengerpartok és sötét szállodai szobák elég menedéket látszanak nyújtani. A cselekmény talán soha nem kerül nyílt tárgyalás során történő minősítésre, ám ettől nem válik kevésbé minősítetté. Az emberek mindig a messze múlt naturális gyönyöreit számba vevő, váratlan és kellemetlen törvényszéki vizsgálat során tudják meg ezt. E nélkül a tény nélkül számos regényíró, zsurnaliszta és jogász munkanélküli lenne. A Talmud hét traktátusa ennek a rendkívül változatos jogi területnek kiterjedt tartományait öleli föl.
A nagy szenvedélyt a törvény oldaláról megközelíteni persze eléggé avítt szemléletmódra vall. A judaizmusnak megvannak a maga nagy költői és szerelmesei. A Biblia históriai elbeszélésében realista átéléssel ábrázolja a testi szerelmet, költészetében pedig erőteljesen és szépen. A Biblia főalakjainak időtállóan ragyogó ecsetvonásai, legalább részben, örök emlékezetű szerelmi kalandjaikat ábrázolják. Minden nemzedéknek megvannak a maga Jákobjai, akik a Ráchelokat szeretik, de a Leákat kell elvenniük. Potifár szemérmetlen felesége ma is ott él a gazdagok elegáns házaiban, s ma is csábítja a csinos, fiatal Józsefeket: „Hálj velem!” Nem egy nagy ember züllik most is, mint akkor, hitvány bűnözővé, és zuhan szörnyűséges lelki gyötrelmekbe, mert megpillantotta a fürdőző Bátsevát.
A szenvedély nem fő témája a Bibliának, amelynek sokkal nagyobb szabású dolgokról kell beszámolnia. De ha a szenvedély lángjai világítják be a fontos eseményeket, mégis fürge, biztos vonásokkal rakja föl ezeket a lángokat, nem takarékoskodva a finom részletekkel. Ezek azok a szakaszok, amelyek az én időmben magányos héber betűs tömbökként tarkállottak az iskolai Biblia oldalain, az angol szöveg segítőkész hasábjai helyén árválkodó, szűzies fehér foltok mellett, minek következtében több figyelmet szenteltünk ezeknek a szakaszoknak, és többet tanultunk belőlük, mint száz lefordított versből.
A testi szerelem és a kápráztató mezítelenség költői felmutatása az Énekek énekében nem egy Talmud-bölcset meglehetős zavarba hozott. Rabbi Ákivá azonban az Isten és Izrael közötti kötelék magasztos metaforájaként, a prófétai képzelőerő csúcsteljesítményeként értelmezte a könyvet, és az ő álláspontja diadalmaskodott. A könyv bekerült a szent kánonba, hogy minden eljövendő nemzedékek kábuldozhassanak grandiózus szóképein és héberségének érzéki zenéjén, amelyek valamilyen irodalmi csoda folytán némileg a fordításokban is felismerhetők. A szenvedélytől átfűtött költemény rejtélyes és körvonalazhatatlan képeinek csillámló kaleidoszkópja föl-fölrezzen a zsidó imarendben, és gyakorta felbukkan a midrási és kabbalista írásokban is.
Az olvasó hajlamos lehet úgy vélni, hogy Ákivá értelmezése nem más, mint a szerelmi költészet izzó parazsához való teológiai piszkavas. Még ha így volna, a világ akkor is mérhetetlen hálával tartoznék Ákivának, amiért kifundálta a módját, hogy az Énekek éneke helyet kaphasson a Biblia biztos örökkévalóságában. De az Ének kicsit is alapos tanulmányozása során azonnal felvillan az allegória csillogó telérje, vagy legalább egy rejtélyes utalásé, amely a rabbik kifejezésével értelmezés után kiált. Nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a költemény nem más, mint számos jelentésréteggel bíró rapszódia. Ezeknek a jelentéseknek a feltárására vállalkoztak az idők során a kommentátorok, és munkájuk kétségkívül nem ért még véget.
A nagy zsidó próféták a testiség képvilágát tökéletesen más módon használták fel, visszájára fordítva Ákivá metaforáját: rettenetes villámcsapásként, éjfekete halálként ábrázolták. Úton-útfélen megcsalt férjként festették le Istent, Izraelt pedig üresfejű, kikapós asszonyként, aki minden bokor alatt összedörgölődzik szeretőivel. Ez a botrányos képzet annyira elárasztja Hóseást, Jeremiást és Ezékielt, hogy szinte elkerülhetetlenül kihívja maga ellen Ákivá elméletének költői kontrasztját. Nem ismerek világi költészetet, amelyben a szenvedély szörnyűséges másik arca vérfagyasztóbb hatást keltve jelenne meg. A próféták a szexuális féltékenységet, hangulathullámzást és haragot hatalmas és félelmetes tételüknek, a bukásra ítélt nagy nép és az eljövendő Megváltó víziójának illusztrálására használták. Nem voltak tisztában vele, mi a különbség az égre törő, élvezetes nyelvi tűzijáték és az öncélú, sötét gyönyörűségű költészet alkotása között. Ékesszólásuk teljességgel haszonelvű volt: az a cél vezette őket, hogy jobbá tegyék a népet. Bár huszonöt évszázada elfeledett sírjaikban nyugosznak, rettentő költészetük ma is él, és érintésére megpendül az emberi szenvedély vágyainak húrja. Egyáltalán nem állja meg a helyét az a felfogás, hogy a zsidó hitbuzgalom csakis szenteskedő nyájassággal kezelheti a testiséget: elég egy futó pillantást vetni az Írásokra.
Ami a Talmudot illeti, a szexet tárgyilagos, néha csúfondáros tisztánlátással tárgyalja, nem hunyva szemet a görögök, rómaiak és egyiptomiak által oly kedvelt, túlfinomult változatok fölött sem, amelyek mostanság kezdenek divatba szállingózni. A Talmud szexuális szemlélete magát Proustot is elgondolkoztatta volna, ha rászánja magát, hogy alaposabban szemügyre vegye a maga zsidó hátterét…
A házasság
Ha figyelembe vesszük a különös mintákat, amelyeket az emberi találékonyság formált a szexualitás bíbor fonalából, akkor a róla alkotott zsidó eszmény valószínűleg naivnak vagy divatos szóval kockafejűnek tűnik. A judaizmus a szeretők egész életre szóló az erők, az örömök, a könnyebbségek és a gyermeknevelés megosztására létrejött egyesülésének kötelékeként fogja föl a testiséget.
Szemléletének meghatározó vonása amit a keresztény kultúrán nevelkedett tudat nem egykönnyen vesz tudomásul a szexualitás elfogadása. Ábrahámon és Mózeson kezdve a zsidó próféták, szent és egyszerű emberek házasságaiban nyomát sem lelni, hogy a testiség a hús állítólagos gyarlóságának és bűnösségének tett engedmény lenne. A judaizmus a Mózes első könyvében leírt „Szaporodjatok és sokasodjatok!” parancsát alaptörvénye részének tekinti. Ez a Tóra legelső törvénye, ezért különlegesen kiemelkedőnek számít. A Talmud szerint a jövendő világban először ezt a három kérdést teszik föl az embernek: „Tisztességesen kereskedtél? Elég időt szántál a tanulásra? Alapítottál családot?” A mi hitünk szerint a magányos élet szerencsétlenség, a gyermektelen házasság csapás, a jó asszony pedig a legnagyobb boldogság, amiben csak egy férfinak része lehet.
A judaizmus gyökerestül elhajítja a kereszténység untalan sugalmazását, hogy a nemi kapcsolat valamiféle rossz lenne. Ez a képzet az eltiport pogányság szelleme, amely a valaha lerombolt Vénusz-templomok márványzúzaléka alól dugja ki fejét a helyükben kisarjadt korai kereszténység falai között. A görögség és Róma eszményein fölnőtt nyugati kultúra akár a testiség bálványozására is hajlamos lett volna, ha a kereszténység el nem nyomja ezt a hajlandóságát. Ami megmaradt belőle, az a majd kétezer éves, nyomasztó bűntudat. A zsidó szemlélet a kettő között áll: a zsidók nem bálványozták a testet, és nem is tagadták meg. Ami más kultúrák szemében szégyenletes cselekedet, komédia, orgia, fizikai szükséglet vagy a lovagi költészet magaslata volt, az a judaizmus számára az egyik legfontosabb dolog, amit Isten akaratából cselekedhet az ember. Hogy ráadásul ez a legédesebb öröm is az életben, nem okoz meglepetést annak a népnek, amely rendíthetetlenül biztos benne, hogy Isten jó.
A testiséggel kapcsolatos bűn a zsidó szemlélet szerint csakis a törvényszegés bűne lehet. Aki áthágja a szabályokat, az olyan, mint a tolvaj. Lelkiismerete ha van ezért furdalja. De a bűnt kizárólag ezáltal követi el, nem a szexualitás által. Persze már a régi dalnokok is felismerték, hogy maga a szerelmeskedés különösképpen csábít a törvényszegésre. Az egészséges emberi lény párzási ösztöne éppoly erős és állandó, mint a majmoké. A cselekmény titokban, látványos bűnjelek hátrahagyása nélkül valósítható meg: sehol egy üres páncélszekrény, betört ablak, eltűnt erszény. Ezenkívül az alkalmi közösülés a románcok szerzői szerint éppen törvényenkívülisége által sokkal izgalmasabb, és a sorjázó szexuális partnerek több újdonságot tartogatnak, mint egyetlen szerető. Talán tényleg vidámabb lenne a világ, ha a hűséges házastársak időnként eljátszogatnának a barátokkal, szomszédokkal, bájos idegenekkel is. Az emberi tapasztalatok azonban ellentmondanak ennek. Egyidős velük a vita is, hogy melyik utat érdemes választani. Stendhal csodálattal számol be arról, hogy a haldokló atya utolsó szavaival arra inti fiát: „Feküdj le minden csinos nővel, akivel csak lehet: négyszázalékos haszon már megéri…” Ha a fiú megfogadta a tanácsot, talán örömteli és kimerítő életet élt, s gazdagon halt meg, de emellett nem igazán élhetett házasságban.
A sikeres házassághoz nemcsak szerencse kell, hanem hit is. A Talmud azt mondja, hogy két összeillő embert találni a Mindenhatónak ugyanakkora fáradságába kerül, mint amekkorát a Sás-tenger kettéválasztásába fektetett. De még a zsidók ellenségei is régen felfigyeltek a zsidó családi élet szilárdságára. Meggyőződésem szerint ez részben annak a ténynek köszönhető, hogy a testi örömök nem a házasságon kívüli epizódok tartozékai, hanem a házasélet belterületének szerves részei.
A házassági szabályzat
Vannak vallások, amelyeknek fő elve a nemiség teljes megtagadása. Gandhi brahmaharjának nevezi ezt, és dicsőíti szellemet nemesítő erejét. A római katolikus és a görögkeleti egyház, akárcsak egyes távol-keleti vallások, cölibátust kívánnak meg bizonyos szent rendek tagjaitól. Az ilyen kegyetlenség nem méltó a judaizmushoz. A szelíd szabályozás azonban, amely az élet minden területére, köztük erre is kiterjed, kivétel nélkül a hit minden tagjára vonatkozik.
A zsidó házaspárok az önmegtartóztatás és az élvezet váltakozására épülő régi szabály szerint élnek. A menstruáció kezdetétől számított tizenkét napig vagy a megszűnése utáni hetedik nap végéig, de mindenképpen a hosszabbik időszakon át a férj és a feleség külön alszik. Ezért van, hogy a zsidó otthonokban az ikerágy használata olyan régi, mint maga a vallás. Ennek legfőbb eredménye az, hogy akkor egyesülhetnek újra, amikor a feleség a legfogamzóképesebb. Ez pontosan a születésszabályozás naptármódszerének ellentéte. A szerető párok számára az elkülönítettség nehézséget jelent: talán ez az egyetlen valódi nehézség a zsidó rendszabályok között. Vannak orvosok, akik szerint ez a változatosság jót tesz a feleség és a férj egészségének is. Egy házassági kézikönyv szerzője szerint ez az „egyetlen lehetőség” a házastársi szeretet állandó újdonságának megőrzésére. Akármelyik vélekedésnek van is igaza, a testiségben gyakorolt önuralom a zsidó hitben mindig is hozzátartozott a házasságoz.
A feleség az önmegtartóztatás végetértét a tenger, a folyó, a tó vagy az ősi előírások szerint épült fürdő vizében való megmerítkezéssel jelöli meg. Ez a fürdő amelyet héberül mikvének neveznek számos évszázada áll ennek a rítusnak a szolgálatában. A Talmud annyira alapvető fontosságúnak tartotta ezt a szertartást, hogy azt tanácsolta, a szegény közösség inkább adja el a zsinagógát vagy akár az utolsó Tóra-tekercsét is, de ne mondjon le a fürdőről.
Amerikában a mikve intézményének csaknem teljes elhalása és fokozatos újjászületése szinte az amerikai zsidóság egész történetének miniatűr változata. Amikor a nagy bevándorlási hullám az 1900-as években a zsidók tömegeit partra sodorta, még egyáltalán nem volt rituális fürdő. A jámborok összerakosgatott fillérjeiből nagy hirtelen elkészült mikvék szükségszerűen lehangoló, szegényes látványt nyújtottak. Ugyanakkor a legnyomorúságosabb prolilakásokban is vezetékes víz folyt, ami ismeretlen volt az európai tapasztalat számára, sőt az ókori Róma gazdagjai kivételével nem találkoztak vele a történelem folyamán a világ többi részében sem. Furcsának tűnt a megtisztulás érdekében megmerítkezni a távoli mikve nyomasztó szennyvizében, amikor odahaza csak ki kellett nyitni a csapot a privát fényűzés, a fehér kád fölött.
A mikve előírásának elhanyagolására kitalált magyarázat hamarosan hasonló népszerűségre tett szert, mint az étkezési szabályok elleni érvelés, miszerint azok csak a régi idők forró égövi országaira vonatkoztak: a mikve eszerint arra a célra szolgált, hogy az ősi országban a nők havonta egyszeri tisztálkodását biztosítsa. Ez az érv hatástalan lehetett volna, ha valós ismeretekkel rendelkeznek a vallásról, de a vallásos tudás szintje lesüllyedt. A fürdéstől való tartózkodás a judaizmusban a gyász jele. A normális életvitel a gyakori, lehetőleg mindennapi mosakodás. A rituális fürdés, amely mindössze néhány másodpercig tart, teljességgel jelképes. Az alámerülés minden nagy vallásban a tisztaság és az újjászületés szimbóluma. A fogalom értelme eléggé nyilvánvaló, nem kíván további magyarázatot.
Ám a változó idők fütyülnek a szemantikára! A lefordított Bibliában az elkülönített asszonyt „tisztátalannak” nevezik. Ebben az értelemben egész Izrael „tisztátalan”, hiszen a pusztulás óta külön élünk a Templomtól. Csakhogy ezekre a fogalmakra az Újvilágnak nem voltak szavai. A fiatal amerikai nők sértőnek érezték a kifejezést, s ez a mikvék szegényességével együtt fokozta az ősi szokással szembeni ellenérzésüket. A rabbik hiába mondták, hogy azok a nők, akik elkerülik a mikvét, csakis fattyakat szülhetnek, ez cseppet sem befolyásolta lázadó lelküket. A fürdőkád egyre több házaspár számára helyettesítette az alámerülésre szolgáló medencét. Miután majdnem minden nő amúgy is naponta fürdött, a tevékenység elveszítette szertartásos jellegét, és semmi köze sem volt többé a zsidó törvényhez. Az elkülönítettség egész szabályrendszere, amelynek élő rítusa a mellékhelyiségbe vonult vissza, sorvadásnak indult, és az esetek többségében végül a szemétre került.
Hogy visszatért, az csak azoknak okozhat meglepetést, akik nem ismerik a zsidó történelmet, és nem tudják, hogy a judaizmus folyama képes hegynek fölfelé hömpölyögni. Az Egyesült Államok számos városában az utóbbi időben új rituális fürdők épültek föl vagy vannak épülőben, szépen csempézett belsejükben szépségszalont rejtő előcsarnokkal. A mikvébe járó nők száma meg sem közelíti azokét, akik nem járnak. De elmúltak azok az idők, amikor a mikve az időnként felbukkanó külföldi hölgyek hóbortjául szolgált. Az oda járó nők többsége fiatal amerikai.
A judaizmus általános újjáéledése ami félreismerhetetlenül megmutatkozik a reformer és konzervatív istentiszteleteken bevezetett héber szövegekben és a gomba módra szaporodó templomokban és zsinagógákban , úgy vélem, ráirányítja a figyelmet a házassági előírásokra is. Talán a mikve is elkezd kevésbé ellenszevesnek tűnni, amint az emberek felismerik, hogy a kereszténység merítkezési és keresztelési szertartásai egyértelműen az ősi zsidó rítusból erednek. Ez az analógia hídként szolgálhat a keresztény kultúrán nevelkedett gondolkodás számára. Mindenesetre a bevándorló nemzedék idegenkedése elhalványult. A helyette tapasztalható közömbösség rendszerint a tájékozatlanságnak köszönhető. Az információkhoz ugyanis furcsa módon nem könnyű hozzájutni. A szexualitás az amerikai humor fő témája, s azt is megszoktuk, hogy szemrebbenés nélkül lenyeljük a mechanizmusát boncolgató, illusztrált fejtegetéseket, még a népszerű magazinokban is. De ott még nem tartunk, hogy természetes hangon tudjunk beszélni róla…
A válás
A Gitin, Válás címet viseli a Talmud egyik traktátusa. A judaizmus katasztrófának tekinti a válást, ami bizonyos, tévedések alapján kötött házasságok esetén elkerülhetetlen. Törvényünk inkább lehetővé teszi a közösség felbontását, mintsem egy életre összeláncolja az össze nem illő, gyűlöletben élő társakat.
Számos elfogadható válóok létezik, s maga az eljárás egyszerű. A rabbikat a legszigorúbb előírás kötelezi, hogy a válást, amennyire csak lehet, elutasítsák, késleltessék és megelőzzék. A törvény közvetítést, gondolkodási időt és kitartó békítési kísérleteket ír elő. Ha mindez csődöt mond, a férj a rabbinikus bíróság előtt átadja feleségének az ősi okiratot, a válólevelet, és a házasság véget ér.
A polgári válás nem helyettesítheti ezt a szertartást. A zsidó házaspár a vallási törvény értelmében mindaddig összetartozik, amíg a férj a mi szokásainknak megfelelően föl nem szabadítja feleségét. A rabbinikus bíróság kényszerítheti is erre, ha rosszhiszeműségből nehézségeket támaszt. Hasonlóképpen a feleség is kényszeríthető, hogy elfogadja a válólevelet. De ezek a szomorú, bonyolult eljárások ritkán fordulnak elő. A gyakorlatban a zsidó válásnak közös megegyezéssel kell megtörténnie, és többnyire így is történik.
A „némely változatok”
Nem lenne teljes a „szerelem és házasság a judaizmusban” fölmérhetetlenül nagy témájának vázlata, ha egy szóval sem térnék ki a Tóra legszembetűnőbb szexuális jogszabályaira, a tiltott kapcsolatok jegyzékére.
Az olvasó talán emlékszik az évekkel ezelőtt megjelent Kinsey-jelentésre. Az Egyesült Államokban dívó szexuális szokásokról szóló, tiszteletre méltóan homályos stílusú tudományos tanulmánykötet bestseller lett, nagy meglepetést okozva a komoly, tudományos kiadónak, amelynek vaskos orvosi kötetei kis példányszámban szoktak elkelni. Az emberek megostromolták a könyvesboltokat, az összes létező törvényes fizetőeszköz erdeit lobogtatva kezükben. A kiadó legnagyobb bánatára nem tehetett mást, mint hogy kazalnyi halmazokat nyomatott a jelentésből, eladta őket, azután betette a pénzt a bankba. Azt hiszem, ezer közül egy vásárló nem olvasta végig a jelentést, de még a felét, sőt a tizedét sem. Reménykedve belefúrták orrukat a tömény tudományos szövegbe, a rejtélyes ábrákba, grafikonokba és táblázatokba, többnyire hiábavalóan szimatolva egy-egy kicsiny tény illatos szarvasgombája után. Amit elsősorban megtudtak belőle, az volt, hogy a tudomány a szexet is érdektelenné teheti.
De az újságok arattak. A tapasztalt olvasószerkesztők kitúrták a föld alól a gombákat, és a sütőből kivéve azonnal tálalták. Mert a jelentés stílusának hét fátyla mögött bizony zavarba ejtő dolgok tárultak föl. Széltében-hosszában elterjedt házasságon kívüli kapcsolatokról, házasságtörésről, szodómiáról, vérfertőzésről, állatokkal való közösülésről adott hírt, számos mélyinterjú nyomán készült statisztikákból idézve. Az utóbbi évek keresetlen szavú regényeinek és színdarabjainak áradata után a közönség edzetten fogadta a híreket, miszerint az országban nem minden eladó lány szűz, és hogy némely házas férfiak és nők időnként, mint a riport írta, tulajdon hitvesük helyett „zsilipeket” keresnek közösülési energiáik levezetésére. Ám úgy vélem, az átlagos amerikaiakat őszintén megdöbbenthette a perverzitás és bestialitás feltárása.
Mialatt az őrület folyt, nagyjából minden pap és rabbi támadta a jelentést mint az emberi faj és különösen az amerikai nép erkölcsei elleni förmedvényt. Nem egészen világos számomra, miért nem vették észre, hogy fegyver pottyant a kezükbe. A jelentés amennyire csak modern tudományos dokumentációtól telik bebizonyította, hogy a Biblia szexuális törvényei az emberi természet tényein alapulnak: hogy a férfinak férfival, fivérnek nővérrel, embereknek disznókkal és birkákkal való összefekvésére vonatkozó tilalmak nem a bronzkorszaki romlottságok ósdi visszhangjai, hanem olyan bűncselekmények ellen hozott rendszabályok, amelyeknek, akár a rablásnak és gyújtogatásnak, újra meg újra elő kellett fordulniuk az idők folyamán.
A hittudósokat, azt hiszem, az a konstrukció téveszthette meg, amelyet az agnoszticizmus késedelem nélkül a jelentésre aggatott. Azt állították, hogy a jelentés egyszer s mindenkorra bebizonyítja, miszerint az Ótestamentum nemi erkölcse s ezáltal mind a kereszténységé, mind a judaizmusé természetellenes, és ki kellene söpörni a köz tudatából és jogából. Dr. Kinsey bizonygatta, hogy ő és munkatársai kizárólag a tényekről tudósítottak, és szigorúan tartózkodtak az erkölcsi ítéletalkotástól, de állítását úgy utasították el, mint az érzelmeikben durván megsértett jehuk kiengeszteléséül odavetett koncot. Az állampolgárok jelentős kisebbsége hódol a pederasztiának, mondták. Ha diszkréten csinálják a dolgot, mi baj történhet? A házasság előtti nemi kapcsolat mindennapos, a házasságtörés hasonlóképpen. Vajon ezekben a nyilvánvalóan természetes cselekedetekben rejlik-e valójában a romlás és a veszély, vagy pedig a bűntudatban, amely a Biblia merev erkölcsiségéből táplálkozik? És így tovább. A témával foglalkozó ékesszólás a mennydörgéssel vetekedett. Ugyanilyen mennydörgést produkáltak a másik oldal szószékein, főként Kinsey denunciálására és statisztikájának megkérdőjelezésére szorítkozva.
Azt hiszem, akik rohanvást üdvözölték a jelentést mint a mózesi törvények leleplezését, a régi, téves következtetésre jutottak, amely semmivel sem volt bölcsebb vagy mélyebb, mint a romantika eszménye, miszerint minden dolgok végső fellebbviteli bírósága a természet, és minden, ami természetes indítékból történik, tisztességes, ezért jó. Csakhogy sok természetes indíték igen visszataszító. Hogy csak egyet említsek: egyes lélekgyógyászok szerint majdnem mindenkiben természetes vágy él, hogy megölje apját és anyját. Bizonyára természetes dolog lustának, tunyának, koszosnak, önzőnek, gorombának, kegyetlennek lenni. Aki nem ezt gondolja, az nem figyelte meg eléggé a játszó gyerekeket vagy a primitív emberek természetes viselkedését. A nevelés nagy része, a civilizáció még nagyobb része és a műveltség egésze nem más, mint a természettel való szembefordulás. Ez teszi ki a vallás nagy részét, sőt, ami azt illeti, az agnosztikus humanizmusét is.
Aligha léteznék bármiféle törvénykönyv, ha sok emberben nem lenne meg a természetes hajlam, hogy a bennük foglalt törvényekkel ellentétes módon viselkedjék. Azért vannak közlekedési szabályaink, mert természetesen szinte mindenki szeretne a sebességhatárnál gyorsabban haladni, és elsöpörni az útból az átkozódva szökdécselő gyalogosokat. Azért vannak törvényeink a rablás ellen, mert természetes vágyból fakad elvenni a pénzt és az értékes holmit, ha egyszer úgyis ott van, ahelyett hogy fáradságos munkával keresnénk meg a rávalót. Lehet, hogy untatom az olvasót ennek a teljesen nyilvánvaló kérdésnek a végletekbe menő részletezésével, de úgy tűnik, a Kinsey-jelentés körüli tülekedésben minderről szinte tökéletesen megfeledkeztek.
Előfordulhatnak ostoba kísérletek a viselkedés törvényi szabályozására. Ha a Biblia erkölcsi kódexe nyilvánvaló ostobaság lenne, a józan emberi gondolkodás egy nemzedéken belül kihajította volna. A civilizált emberek azonban a történelem folyamán nagyobbrészt a mózesi erkölcsöt tekintették az életvitel helyes módjának, ami egészen mást jelent, mint a természetes viselkedés.
A Kinsey-jelentés által föltárt szexuális gyakorlatot időnként egy másik arcvonalon is védelmezni szokták, amely éppoly régi, de nem nélkülözi annyira a logikát. Ennek az a summája, hogy amiről az ember nem tud, az nem is fájhat neki. Eszerint a titokban maradt házasságtörés mindkét fél számára örömteli epizód, ami nem sérti a hitves jogait. Ismertem egy nagyon intelligens embert, sikeres író kollégát, aki úgy hitt ebben, mint egy euklidészi axiómában. Ezenfelül abban is biztos volt, hogy a világon mindenki ezt hiszi. Azzal érvelt, hogy nincs élő férfi, aki ne feküdne le legjobb barátja feleségével, ha tökéletesen biztos benne, hogy nem bukik le. (Amióta ezt a vitát lefolytattuk, többször is megházasodott és elvált: nem tudom, vajon még fenntartja-e nézeteit.) Ezt a szabályt alkalmazta a homoszexualitásra is: a két homoszexuális közötti homoszexualitás csak rájuk tartozik, nem pedig a rendőrségre. Ez a barátom hitetlen volt. Lehetséges, hogy ez a nézet támadhatatlan, hacsak az ember nem hisz abban, hogy van egy Isten, aki ezeket a dolgokat akár nyilvánosak, akár titkosak megtiltotta.
Ha olvasóm helyesli a diszkrét házasságtörést és homoszexualitást, akkor annyiban is hagyhatjuk a témát. Ha visszaretten ezektől, akkor viszont kénytelen vagyok megkérdezni, vajon milyen értelmes kifogást tud felhozni ellenük.
Érvelhet azzal, hogy a házasságtörés veszélyezteti a jellemet, hogy a házasságtörők soha nem lehetnek biztosak a dolgukban, hogy a napvilágra került házasságtörés szükségszerűen zátonyra futtatja a családot. Mindez igaz lehet, de ha a házasságtörők kockáztatni akarnak, vajon miért ne tehetnék? Mondhatja továbbá azt is, hogy a homoszexualitás a szaporodásra szolgáló folyamat terméketlen eltékozlása. De ha a homoszexuálisokat nem zavarja a tékozlás, miért izgatna bárki mást? Ráadásul hűvös nyugalommal tagadják, hogy bármi romlottság lenne abban, amit tesznek, sőt úgy tartják, hogy ez a szerelem legmagasabb formája. Minden, a homoszexualitást helytelenítő álláspontot tűrhetetlenül avíttnak, esztelennek és fellengzősnek tekintenek, s ebből az alapállásból harcolnak ki bizonyos társadalmi toleranciát, ha nem egyenesen megértést, a maguk számára.
A görögség és Róma a szodómia zsidó tilalmát és a házassági kötelék szigorú zsidó szemléletét az abszurditásig bornírt előítéletnek tartotta. Ha nem esünk vissza vagy fejlődünk föl, nézőponttól függően a birodalmi Róma szintjére; ha az olvasó ösztönösen úgy érzi, hogy a zsidó és keresztény praxis közelebb áll az egészséges civilizáció valóságához, akkor arra kell kérnem, ugyan mutassa föl a keresztény erkölcsiség más bázisát, mint Isten szemét, azaz a Bibliát és az arra épülő hitet! A Nyugat erkölcse vagy az emberiség rémálmaiból eredő szüntelen félreértés, mint Nietzsche mondta, vagy pedig a judaizmus nagy ajándékainak egyike az emberi faj számára. Ha nincs a vallás alapelve, hogy a szexualitásban megvalósított bűncselekmény önmagában rossz, milyen korlát akadályozhatja meg nyugatiságunk folytonos erózióját, hogy ki ne bukkanjon alóla a rómaiság és bizantinizmus?
