Kisebb ünnepeknek azokat a szertartásokat nevezzük, amelyek nem a Mózes könyveiben szereplő eseményekkel kapcsolatosak, hanem a bibliai idők végén vagy azután történtekkel.
Különös tény, hogy a kánaáni honfoglalás és a perzsiai száműzetés közötti hétszáz eseménydús esztendőből a héber történelem aranykorából, a bírák, a királyok, a próféták, az önálló nemzeti lét, az Első Templom, a nagy háborúk és győzelmek, Sámuel, Dávid, Élijáhu próféta és Salamon kimagasló alakjainak idejéből , a politikát meghatározó események korából, amelyhez minden más nemzet fontos ünnepeket társított volna, a zsidók egyetlen eseményt sem avattak ünneppé. Az ünnepi kalendárium a sivatagi vándorlástól egyenesen Jeruzsálem bukásáig szökken, anélkül hogy a közben eltelt évszázadok történetéből bármiről is megemlékeznék.
A Mózes utáni idők három jeles napja Tisá BeÁv áv hónap 9-e , Purim és Chánuká. Szertartási előírásaik kevésbé szigorúak, mint a nagyünnepiek.
Tisá BeÁv
Ez a zsidóság Pearl Harbor-i vereségének napja. A babilóniaiak i. e. 586. áv 9-én rombolták le Salamon Templomát. 655 évvel később a rómaiak ugyanezen a napon pusztították el a Második Templomot. A zsidóság emlékezetén gyógyíthatatlan sebet ejtett a nemzetet ért két legnagyobb csapás végzetszerű véletlen egybeesése.
Böjttel és a Jom Kippurkor szokásos önmegtagadással emlékeznek meg áv 9-éről, noha ezen a napon szabad dolgozni. Van, aki áv első kilenc napján nem eszik húst. A nagyon vallásosak gyászolnak: támuz 17-étől amikor Nabukodonozor seregei áttörték Jeruzsálem városfalát Tisá BeÁvig három héten át nem borotválkoznak, nem vágnak hajat, nem rendeznek ünnepi eseményeket. Más nemzeti csapásokról is kisebb böjtökkel emlékezik meg az ünnepi naptár, de egyiknek sincs olyan részletes szokás- és imarendje, mint ennek az ünnepnek.
A böjt előtti utolsó étkezésnél az egyik fogást hamuval kell meghinteni: többnyire tojást szokás így enni, a néma fájdalomnak, a sors forgandóságának jelképét. A hívők napnyugta után az elsötétített zsinagógában gyűlnek össze, posztópapucsban csoszogva, fojtott hangon suttogva, mint a halottas háznál. Nem köszönnek, nem fognak kezet, nem mosolyognak. Az esti ima után alacsony zsámolyon vagy a padlón ülve hamuhoz érintik homlokukat, és gyertya vagy zseblámpa fényénél olvassák Jeruzsálem rekviemjét, Jeremiás siralmait. Középkori gyászdalokat, kinotot énekelnek temetési dallammal. Amilyen csöndben érkeztek, úgy is indulnak haza, búcsú nélkül.
A reggeli istentiszteleten a férfiak tfilin és tálit imaszíj és imakendő nélkül imádkoznak, mint azok, akiknek temetetlen halottjuk van. Ez az egyetlen nap, amelyen kivételesen a délutáni imához öltik fel ezeket. Akár a többi kisebb ünnepnapra, áv 9-ére sincsenek tórai munkakorlátozások. A legtöbben dolgoznak is, de a nagyon vallásosak az egész böjt idejét a Jeremiás próféta könyve és Jób könyve fölötti elmélkedéssel töltik.
Vannak, akik szerint Izrael Állam megszületése után anakronizmussá vált Cion bukását gyászolni. Ám a zsidó nemzet emlékezete hosszú. Nem hihető, hogy elfeledné Jeruzsálem elestének, a két Templom pusztulásának rettentő napját.
Purim
A zsidó ünnepek közül a Purim hasonlít legjobban egy karneválhoz. Ez is teleholdünnep, ádár hónap 14-én, ami rendszerint februárra vagy márciusra esik. Eredetét Eszter könyve beszéli el. Arra emlékeztet, hogyan menekedtek meg a perzsiai zsidók az akkori Hitlertől, Hámántól.
Purim alaphangja a kitörő öröm. A Talmud megengedi a hívőnek, hogy ezen a napon addig igyék, amíg nem tudja többé megkülönböztetni az „áldott Mordechájt” és az „átkozott Hámánt”. A hitetlenek között is vannak, akik, becsületükre legyen mondva, megteszik a magukét ilyenkor. A forma kedvéért még a legjózanabb templomjáró is megiszik egy pohárral. Izraelben leginkább a farsangoláshoz hasonló utcai karnevállal, az ád delo jádával ünnepelnek, amely az ivászatra szólító talmudi parancsról kapta a nevét: „…amíg nem tudja” (mármint „többé megkülönböztetni…”).
A Purim előtti nap Eszter böjtje, napfelkeltétől napnyugtáig tartó koplalás. Este megtelik a zsinagóga. Ez az alkalom abban különbözik a zsidó év egyéb jeles napjaitól, hogy ilyenkor van itt a legtöbb gyerek. Isten házában Purim a gyermekek estje. Mindig is így volt ez: a gyerekek tisztában vannak jogaikkal, és élnek is velük. Zászlókat és kereplőket lengetnek. Az esti ima után ünnepélyesen megkezdődik Eszter könyvének felolvasása: elmondják a szokásos áldást a szent irattekercsre, és különleges, csak ezen az ünnepen használatos dallammal olvasni kezdik a nyitósorokat. A gyerekek csendben várakoznak. Az előimádkozó felolvassa az első, majd a második fejezetet, s végre elérkezik a várva várt mondathoz: „Ezek után nagy méltóságra emelte a király az ágágita Hámánt…” de az utolsó szót már nem lehet hallani. A „Hámán” névre kitör a dobogás, dübörgés, elszabadul a kereplők pokla. A felolvasó türelmesen vár, míg elül a lárma. Folytatja az olvasást, s megint kimondja: „Hámán”. Megint kitör a ricsaj. Ez végig így megy, s miután Hámán az egyik főszereplő, a zajongás meglehetős gyakorisággal bekövetkezik. De a gyerekek nemhogy elfáradnának vagy unnák, egyre jobban belemelegednek. Csalhatatlan ösztönnel csinálják: lapítanak, amíg Hámán neve el nem hangzik. Vannak szakaszok, amelyekben rövid szünetekkel többször is felbukkan a gyűlöletes név. A kitörések úgy kattognak, mint a pisztolylövések. A felolvasó türelme egyre fogy, végül feladja. Lehetetlen így olvasni. Mérgesen megfenyegeti a kereplővihart kavaró kicsiket, és esdeklő pillantásokat vet a rabbira. A gyerekek csak ezt várták. Eljött a kegyelemdöfés pillanata. Ettől kezdve irgalmatlan csata folyik a felolvasó és a gyereksereg között. Megpróbál sutyorogva átsiklani az egyre sűrűbben potyogó „Hámánok” fölött, de mindig rajtakapják, és felcsattan a rekedt sortűz. Elvánszorog az utolsó szakaszig: elcsigázva, legyőzötten őrjöng, miközben az egész zsinagóga dülöngél jókedvében. Talán nem egészen sportszerű a felolvasón kitölteni a Hámánnal szemben érzett haragot, de ezen az estén megközelítőleg ilyesmi történik.
Régifajta Purimot írtam le. Ez a szokás azonban rendkívül időtálló, és a legtöbb gyülekezetben, legyenek bár ortodoxok, neológok, sőt akár reformok is, többnyire ilyennek ismerik. Aki mégsem, az szegényebb egy élménnyel. Minden eleven vallásban vannak hasonló bohócjelenetek. A miénkben ez az: a Purim.
Purim napján folytatódik a vidám mulatság. Nagyon régi hagyomány az alakoskodás ezen a napon. Valaha a lengyel és orosz falvacskákba vándorszínészek vitték el minden évben ugyanazt a kasszadarabot. Manapság a gyerekek szoktak Purim-játékokat előadni az iskolában. A parodikus hangnem elönti a kegyes tanházakat. Az erre a napra rendelt Purimi Tóra zabolátlan humorú halandzsaleckéi abszurd rendeletek indokolását fejtik ki szigorú talmudikus módszerrel. A Talmud szent formuláinak paródiája rendkívül csípős. A modern jesivákban a purimi játék verses-zenés, féktelen komédiává fejlődött. Egyetlen tekintélyes személyiséget, egyetlen intézményt sem kímél. A rebbék és rabbik maguk is részt vesznek a vérre menő vagdalkozásban. A Purim egyfajta biztonsági szelep, amely humorban és hejehujázásban engedi szabadjára az év közben felgyülemlett ingerültséget és feszültséget: csodálatos nap.
Ezen a vidámságon kívül négy vallási kötelességgel jár: meg kell hallgatni a Megilát, vagyis Eszter könyvét, adományozni kell a szegényeknek, ünnepi lakomát kell rendezni, s ajándékot kell cserélni a szomszédokkal, barátokkal. A legutóbbi előírás a sálách mánot, az „ajándékküldés”: enni- vagy innivalót szokás küldeni, ami még aznap elfogyasztható.
Őseink nagy gonddal küldözgették a letakart tálakat házról házra. A gyerekek az utcákat járták a sláchmonesszal, és édességben vagy borban szedték be a kézbesítési díjat. A háziasszonyok számára eléggé szorongató feladat volt ez, mert ha nem elegendő vagy nem megfelelő ajándékot küldtek egy sértődős rokonnak, máris kész volt a baj. A purimi lakoma, a sz’udá délben kezdődött, és egész nap tartott. A családok a népes vendégsereggel együtt hatalmas pusztítást vittek véghez az ételben, s amint megérkezett a sláchmonesz, annak is nekiláttak. Minden ház ajtaja nyitva állt ilyenkor. A vendégek egyik ünnepi asztalról a másikra jártak. Nem létezett olyan szegény zsidó, akit valahol ne fogadtak volna szívesen, nem volt gazdag vagy nagy hatalmú zsidó, aki zárva tartotta volna házát. A vallásosok között ma is él ez a szokás. Amerikában talán már sohasem éled fel teljesen: kár érte. New York keleti részétől messzire esnek a divatos kertvárosok. Nincs már meg a közösségi érzés sem, amely a gettó falai között élőket összetartotta. Nem vagyunk rezervátumba kényszerített, alsóbbrendű állampolgárok, s ezért csak hálásak lehetünk az égnek. Ám valamelyest veszítettünk az egy ketrecbe zártak testvériségéből.
Chánuká, a fény ünnepe
Ezt a könyvet egy Chánuká alkalmából odavetett kérdés ürügyén írom. Nincs abban semmi meglepő, hogy a mai Amerikában a zsidóság iránt érdeklődő első kérdése Chánukára vonatkozik, az utolsó és legkisebb „kisünnepre”: keletkezési idejét tekintve az utolsóra, és az előírások mennyisége szempontjából a legkisebbre.
Ez az egyetlen ünnep, amely nem a Biblia elbeszéléséből ered, az egyetlen, amely hadi eseményt örökít meg: egyszóval az az ünnep, amely leginkább hídnak tekinthető az ősi zsidóság és modern világunk között, és a legmesszebbre esik a mózesi kinyilatkoztatástól. Ha elindulunk az időben a Sínai felé, a naptár mérföldkövei közül elsőként a Chánukába botlunk. Nemcsak időben áll a legközelebb hozzánk: a válsághelyzet is ismerős, amely világra segítette.
Chánuká azt ünnepli, hogy a zsidók a Második Templom idején sikeres lázadást robbantottak ki a Nagy Sándor összeomlott birodalma helyébe lépett egyik utódállamocska, a szíriai görög Szeleukosz-házi királyság uralma ellen. Antiókhosz Epiphanész, a nyolcadik szeleukida király, erővel el akarta görögösíteni Júdeát, abból az örökzöld elméletből kiindulva, hogy a vallásos nonkonformisták veszélyeztetik az államot. I. e. 168-ban katonáinak sikerült egy istenbálványt felállítaniuk a jeruzsálemi Templomban, és hitehagyott zsidó papoknak disznót kellett áldozniuk a görög isten számára Salamon Szentélyének udvarán.
Antiókhosz fejvesztés terhe mellett egész Júdea területén megtiltotta a Biblia tanítását és a fiúk körülmetélését. Hadserege az országot járta, bálványokat állított és kitért papokat helyezett el minden faluban, amit a lakosság eleinte a döbbenettől és félelemtől bénultan, ellenállás nélkül fogadott. Az áttörés akkor következett be, amikor a papi Hásmoneus-családból származó, idős Mátitjáhu Modiinban megtagadta a fétis előtt való áldozást, és saját kezével ölte meg azt az embert, aki vállalkozott helyette a disznó leölésére. Öt fia elmenekítette a megtorló sereg elől: a hegyekben lázadást szerveztek, amely három év alatt kisöpörte a görögöket egész Júdeából. Így fordította visszájára egyetlen elszánt öregember az események gonosz irányát. A judaizmus egész jövendője Mátitjáhu lecsapó ökle alatt fordult meg.
I. e. 165-ben, kiszlév hónap 25-én a hűségesek Judá Mákábi, Mátitjáhu harcos fia vezetésével visszafoglalták a Templomot, s ezzel megkezdődött a nyolc napon át tartó megtisztítási és újjáavatási ceremónia. A Chánuká „felavatást” jelent. Az ünnep a nyolc nap emlékét őrzi, amelyen a Templomot visszaállították az Örökkévaló imádatának szolgálatába. Ezután több mint két évszázadig folytatódott a szolgálat, amíg a rómaiak 70-ben el nem foglalták Jeruzsálemet, s le nem rombolták az Örökkévaló Házát, amely azonban egyszer még újjá fog épülni.
A mai Chánuká
Azért foglaltam össze a Chánuká eseménytörténetét, mert ez, a Biblia elbeszéléseivel ellentétben, nem része a közismert keresztény kultúrának.
Nemzeti létük Szentföldön töltött ezer éve alatt a zsidók újra meg újra elkergették elnyomóikat, és visszanyerték függetlenségüket, mégis egyedül a Mákábeusok háborúja, a vallási szabadságért folytatott küzdelem került be hitünk rítusai közé. Ekkor találták először szembe magukat a zsidók az elkövetkező kétezer év minduntalan visszatérő kérdésével, nevezetesen hogy képes-e egy kis nép a győzedelmes többségi kultúrán belül önazonosságát megtartva élni, vagy kénytelen-e hasonulni a többség népéhez, átvenni életmódját. Korunk két nagy világa, az ősi katonai diktatúrához oly hasonlatos kommunista birodalom és a türelmes, szkeptikus szabad Nyugat egyaránt nekik szegezi ezt a kérdést.
A kommunizmus álláspontja a zsidókról nagyjából az, ami Antiókhoszé volt, bár kevésbé durva. Vallásunkat a szovjetek barbár relikviának tartják, amely jóval alatta marad a marxizmus bölcsességének és mélységének. A józan ész és az állam érdekei ellen való a gyerekeket ebben a sémita babonaságban nevelni. Így aztán a hatóság hol indirekt módon, hol erőszakkal kifejezésre juttatja nemtetszését az ilyesfajta tanításokkal szemben. Ha a marxizmus helyébe a görögök vallását képzeljük, az orosz zsidókat pedig i. e. 168-ban élt őseik helyébe, nemigen találunk különbséget a görögség és a kommunizmus diktatúrájának rokon vonásai között.
A Nyugat kihívása másmilyen, de éppily súlyos. Az ismert lehetőséget kínálja: a zsidók találkoznak egy kellemesebb életmóddal, ám cserébe föl kellene adniuk vallásukat. A késztetés, hogy ezt az utat kövessék, nem kényszerítő erejű, tehát nem vált ki ösztönös ellenállást. A mi kormányunk álláspontja az, s erről a legtöbb amerikai vezető mélységesen meg is van győződve, hogy a zsidók közösségének joga van ragaszkodni atyái hitéhez, és helyesen jár el, amikor ezt teszi. Ez ellentmondásban van azzal az elsöprő erővel, amelyet Tocqueville a szemléletes „a többség zsarnoksága” kifejezéssel már régen a demokráciák gyenge pontjaként jelölt meg. A nyomás, hogy utolérjük szomszédainkat, a késztetés, hogy alkalmazkodjunk a közvéleményhez és az átlagéletmódhoz, a másságtól való páni félelem a mai szabad világ antiókhoszi kényszerítő erői. Ahol a fegyverek ereje valaha kudarcot vallott, ott ma a hipnózis hatalma sokkal eredményesebben működik.
Jó lenne abban a hitben ringatni magunkat, hogy a Chánuká tartalmi azonossága keltette fel az iránta való érdeklődést. Ám ennek más, tökéletesen kézenfekvő oka van. Az időszámítás vak véletlene folytán a mi kis ünnepünk a naptárban igen közel esik a kereszténység egyik nagy ünnepéhez. Ez az egybeesés teremtette újjá a Chánukát.
A régi Chánuká sötét, tél közepi félünnep volt, korán beálló esték, későn kezdődő reggelek idején, havas, latyakos napokon, amelyeknek kékesszürke homályán alig tört át a hunyorgó utcalámpák sárgás fénye. Azt sem igen lehetett tudni, hogy egyáltalán ünnep van. A papák reggelente munkába mentek, a gyerekek mindennap elkutyagoltak az iskolába, és esténként odakaparták a házi feladatot. Nem tartottak ünnepi istentiszteletet a zsinagógában, nem olvastak erre az alkalomra szóló tekercset, nem voltak színpompás ünnepi szokások, nem volt bibliai történet. Nyolc napon át az apa munka után elénekelte a csak erre az alkalomra szóló dalt az egybegyűlt családdal a dallamot, amely azóta is a téli félhomály szomorúságát, kifújt kezünkön a hideg szél nedves csípését, a radiátor sistergését, a hulló hó illatát juttatja eszünkbe , s gyertyát gyújtott a nyolcágú menórában az ablakpárkányon: az első estén egyet, a másodikon kettőt, s mindennap eggyel többet, mígnem az utolsó napon nyolc gyertya lobogott egymás mellett. A gyertyák, akár az ünnep maga, gyengécskék és igénytelenek voltak, sápatag narancsszín lángjuk alatt hamar elgörbültek, lekókadtak, és gyorsan leégtek, nem úgy, mint a komoly szombati gyertyák, amelyek fél éjszaka kitartottak.
A Chánuká első estéje volt a legmozgalmasabb, mert a gyerekek ilyenkor Chánuká-pénzt kaptak a nagyszülőktől, negyed vagy fél dollárt, ami valóságos vagyonnak számított, hacsak a gondos mama máris elő nem kapta a fémperselyt, hogy a pénzdarabokat rögtön elnyelje a szörnyűséges fekete hasadék, a gyermekkor örömeinek örök megrontója. Ezen az estén volt új étel a látkesz, a krumplifánk, amit csak az örökké éhes gyerek tud igazán élvezni és hálásan fogadni.
A zsidó iskolában volt némi Purim-szerű hangulat, talán attól, hogy a „görögök” és a „zsidók” papírsisakban, kartonból készült pajzsokkal és kardokkal felfegyverkezve megvívtak egymással. A tanárok elmondták a Mákábeusok történetét és a lámpás legendáját, amelyben csodálatos módon nyolc napon át égett az olaj a Templomban. Nemigen volt jelentősége az egésznek, mert nem szerepelt a Bibliában, és a zsinagógában sem történt semmi különös, leszámítva a néhány külön imádságot. A gyerekek néha diót, mazsolát, cukorkát kaptak, és egy fura kis pörgettyűt, a drájdlt: e forgó dobókocka segítségével meg lehetett duplázni vagy el lehetett veszíteni az édességet. Többé-kevésbé ilyen volt a régi Chánuká: meglehetősen vidám és jelentős ünnep, de gyengécske a Szukothoz és Peszáchhoz vagy a szombatokhoz képest. A karácsonyi nagyáruház mindenkori forgataga persze szökőárként sodorta el.
Egész nemzedéknyi zsidó gyerek nőtt föl, aki minden decemberben úgy érezte, hogy a sötét utcán lődörög egy ház előtt, s odabent vidám mulatság folyik, míg ő sóvárogva leskelődik befelé. Hogy a judaizmusnak megvan a maga gazdagsága és mint láthattuk vidámsága, az nem sokat nyomott a latban. A legtöbb második generációs amerikai zsidó keveset tudott saját hitéről: csak azt látták, hogy a keresztényeknek van egy ragyogó téli ünnepük, nekik meg nincs. Voltak családok, amelyek a legegyszerűbb módon oldották meg a problémát: karácsonyfát állítottak, bevezették a karácsonyi ajándékozást és a karácsonyi dalokat, hogy a gyerekek ne érezzék kirekesztve magukat, és különben is, úgymond, a karácsonyfa mindössze szép téli dekoráció, minden vallásos tartalom nélkül.
Ugyanakkor azokban az iskolákban, amelyekbe sok zsidó gyerek járt, két ünnepet tartottak, karácsonyt és Chánukát, a kölcsönös udvariasság és tolerancia jegyében. Ez azután újra fölkeltette a zsidók érdeklődését a Chánuká iránt. Még azok is elkezdték helyénvalónak érezni, hogy villanymenórát tegyenek az ablakba, sőt talán azt is, hogy gyertyát gyújtsanak, akik a Mennyből az angyalt énekelték karácsonykor. Így megoldódott a probléma azzal, hogy a gyerekek mindkét világból megkapják a legjobbat.
Persze a rabbik, még a legszélsőségesebb reformerek is, kárhoztatták ezt az intézményesített kotyvalékot, mert nem vezet célra, csak összezavarja a gyerekeket. De ezekben a dolgokban az emelvényről minden szó a pusztában hangzik el. Ismertem egy tehetséges, liberális gondolkodású reformrabbit, aki „kiprédikálta” a karácsonyfát állító zsidókat. A hitközség vezetősége behívatta: szigorúan figyelmeztették, hogy foglalkozzék a maga dolgával, és ne avatkozzék az emberek magánéletébe…
Mindebből csupán annyit érdemes leszűrni: a többség befolyása képes az emberekben kialakítani a meggyőződést, hogy a tömegízlésnek való megfelelés vágya saját, önkéntes kívánságuk. Annak a zsidónak, aki úgy érzi, az örökség töredékei egyre messzebb távolodnak tőle, és azon veszi észre magát, hogy egyre inkább a többségi tömeghez méltóan viselkedik, igencsak érdemes megbizonyosodnia afelől, igazán maga akarja-e így, avagy kénytelen-kelletlen került be a présbe, amely csereszabatos pótalkatrésszé fogja sajtolni.
A Chánuká akaratlan megnövekedése önmagában szerencse. Az egész judaizmus nyer avval, ha egy részterülete bármi okból reflektorfénybe kerül. Nem valószínű, hogy hitetlen barátom fiának érdeklődése megreked a Chánukánál. A mai zsidók decemberben érzik leginkább a világos és megfelelő vallási azonosság hiányát. Ezért vált ki a karácsonyfa látszólag jelentéktelen kérdése olyan kérlelhetetlen ellenszenvet és sértődést: csupasz idegvégződésekhez ér. Még jó is, hogy kézügyben van a Chánuká. Hogy a Chánuká-pénz régi szokása Chánuká-ajándékká vált, az nem túl nagy baj. A fény ünnepének a mi időnkben nagyon is aktuális története igen színpompás. A legnagyobb haszna, hogy a fiatalság azonnal birtokába jut általa a zsidó történelem egy darabjának. Az ajándék felkelti az érdeklődést, a kis gyertyák kérdéseket ébresztenek. Az ünnep, úgy tűnik, jól szolgálja önmagunk felfedezését.
Chánuká lángjainak a törvény szerint az ablakban kell égniük, hogy a járókelők lássák őket. A bölcsek ezt úgy nevezték: „a csoda hirdetése”. A legenda szerint ugyanis a Mákábeusok a visszafoglalt Templomban csupán egyetlen korsó olajat találtak, amelyen épségben volt a főpap pecsétje, így használatra alkalmas maradt. Ez azonban csak egy napra volt elegendő. Tudták, hogy legalább nyolc napba telik, amíg új, tiszta olajat tudnak készíteni, mégis teletöltötték vele a Templom nagy menóráját, és meggyújtották lángjait. Az olaj a legenda szerint nyolc napon át égett.
Ez a midrás a zsidók történetének kicsinyített mása. Egész történelmünk az egynapi olaj nyolcnapos kitartásának fantasztikus legendája, a soha ki nem hunyó lánggal égő csipkebokoré, egy nemzet életéé, amelynek az események logikája szerint már régen pislákolva ki kellett volna aludnia, ám még mindig lobog. Ezt mondjuk el gyermekeinknek a hosszú decemberi estéken, amikor meggyújtjuk a pici fényeket, míg körülcsilingelnek bennünket a nagy keresztény ünnep felékszerezett fái és hívogató dallamai.
A két ünnep egyetlen ponton érintkezik egymással. Ha Antiókhosznak sikerült volna kiirtania a zsidóságot másfél évszázaddal Jézus születése előtt, akkor nem léteznék semmiféle karácsony. A születés ünnepe a Chánuká diadalának köszönhető.
