A rejtély
Költők és filozófusok néha megkísérlik dicsőíteni a halált, sőt gyönyörű és meggyőző sorokat tesznek közzé erről a témáról. De megfigyelhetjük, hogy akárcsak mi, többiek, ők is mindent megtesznek, hogy életben maradjanak. A szürke szakállas szerző a huzattól óvó sálba burkolódzva veti papírra, hogy úgy vágyik a halálra, mint egy szeretőre. Aki látott már nagyon öreg vagy nagyon beteg embert, az ismeri a siralmas konokságot, amivel a csuszamlós kötélbe kapaszkodik. Könnyű azt mondani, hogy az életnek a halál adja meg az értékét, hogy ez az élet létezésének feltétele, hogy a földi halhatatlanság rosszabb, mint a halál, hogy a halálban egyenlőek vagyunk a királyokkal és minden földi hatalmasokkal, hogy az ember megtér a természet lágy ölére, s a kövekkel, a sziklákkal és a fákkal együtt lebeg át az örökkévalóságon… Próbáljuk meg ezt elmagyarázni egy távolba meredő, szürke arcú embernek, aki épp végóráját éli a kórházi ágyon!
A héber Biblia a legtöbb klasszikus filozófiai állásponton átvonul, de nem tudnám felidézni egyetlen passzusát sem, amelyik próbálná megszépíteni a halált. Mózes azt mondja: „…előtökbe adtam az életet és a halált … Válaszd hát az életet…” A Zsoltáros életért könyörög. Hálaadása a sírból való megszabadulást zengi. A Prédikátor a lét igazságtalanságainak és hiábavalóságainak sorában a végső igazságtalanságnak látja a halált. Jób, akinek ironikus halálmagasztalása néhány, párját ritkító versben felsorakoztatja az összes ismert, mellette szóló érvet, katasztrófának tekinti, amelynek egyetlen erénye, hogy véget vet minden katasztrófának.
Mindebben nem sok boldog elősejtelem szerepel Paradicsomról, hárfákról, és ugyanígy kevés, rettegéssel teli szó esik pokolbeli kínokról és ördögökről. A halál rossz, mert elvágja a fényt és az életet, és mert áthatolhatatlan rejtély. A józan ész mindig is ezt diktálta az embereknek. Ez nagyjából ugyanaz, mint amit a zsidó Biblia diktál nekik.
A túlvilág
Ez természetesen fölveti a nagy kérdést, hogy ekkora rossz, mint a halál, hogyan létezhet a jóságos Örökkévaló által teremtett világban. Azt hiszem, annyi tinta folyt el a kérdéssel foglalkozó kísérletezések során, amennyi a Kászpi-tenger medrét megtölthetné. Talán meg fogja lepni az olvasót, ha most azt mondom, hogy nincs meg a magam saját elmélete, és nem tudok semmiféle kielégítő választ adni, bár egyébként jó kedélyű ember létemre a kelleténél több könyvet olvastam el erről a témáról.
A kérdést így tehetjük föl: ha van egy jó és igazságos Isten, akkor hogyan lehetséges, hogy az ember életének összegzése olyasmit eredményez, ami egyértelműen megbillenti a tettek és következmények mérlegének egyensúlyát?
Mert itt rejlik a legfőbb rossz a halálban. Megválaszolatlan kérdések, elvégzetlen dolgok, kifizetetlen adósságok, díjazatlan erények, büntetlen bűnök maradnak önkényes nyisszantása nyomán. Ha a halál úgy jelentkeznék, mint az aláhúzás egy szabályos könyvelési mérleg utolsó sora alatt; ha a világ tudná, hogy vége lett valaminek, ám a vég akkor érkezett el, amikor a természet, a logika és az igazság közösen határozatot hozott felőle, akkor a gonoszság problémája vagy megszűnnék, vagy legalább filozófiai talánnyá zsugorodnék a jelenlegi agónia helyett.
Az egyik kézenfekvő válasz amely szinte azonnal forgalomba került, amint az emberek gondolkodni kezdtek, és a mai napig bármi másnál tartósabban uralja a terepet , hogy a születés és a halál közti idő túl rövid a mérlegkészítéshez. A keleti vallások azt mondják, hogy egy élet tartama csak része az életek hosszú sorának. Ennek az életnek minden látszólagos igazságtalanságát kiegyenlíti az előző inkarnációk karmája: a cselekedetek és elrendeltetések sora. Valójában meghosszabbítjuk az elszámolási periódust a születés előtti, ismeretlen múltig, és a hitre bízzuk, hogy igaz mérlegeredményt kapunk-e ebben az életciklusban vagy valamelyik eljövendő szakaszban. Ennek a nézetnek nincs helye a judaizmusban, bár a kabbalisták foglalkoznak a gilgul, a reinkarnáció fogalmával is.
A judaizmus, a kereszténység és az iszlám közismert alapállása a halálon túlra, az ismeretlen jövőig hosszabbítja meg az elszámolás időszakát. Van egy túlvilág, másvilág, jövendő világ, és abban a világban egyenlítődnek ki végül a tettek és a következmények. Az igazak elnyerik igazságuk jutalmát. A bűnösök megkapják megérdemelt büntetésüket. Az iszlám valamivel részletesebben körvonalazza ezt a jövőbeli életet, a középkori kereszténység túlvilágáról pedig Dante festett számunkra magasztos képet.
A túlvilágról szóló zsidó elméletet főként a Talmud fejti ki az Írás értelmezése alapján. Mivel ez volt az egyik fő pont a szadduceusok a hagyományos törvénnyel durván szembehelyezkedő korabeli szekta és a bölcsek közti vitában, alapvető helyet foglal el. A judaizmusra jellemző módon nem került meghatározásra, hogy milyen a túlvilág, mit jelent pontosan a halálból való föltámadás, hol és hogyan történnek meg ezek a dolgok, mit kell hinnie az embernek. Az egyes rabbiknak a Talmudban található feltételezései és a középkori szaktekintélyek sejtései rendkívül különbözőek. A judaizmus a cselekményeket illetően szabatos. A gondolat és az elmélet cseppfolyós marad benne. Ezért nem tudom leírni a judaizmus túlvilág- és feltámadásképét. Része a vallásnak, hogy van odaát, hogy Isten megtartja a porban aluvóknak adott szavát. Saját véleményem részletezése híján nem tudok sokkal többet mondani az olvasónak.
A Talmud a túlvilág képzetét csak metaforákban és parabolákban érzékelteti. A „Gyehenna”, a pokol, ahol a bűnösöket sütögetik gonosz tetteikért, a Hinom völgye (Gé Hinom) nevű kis szurdok Jeruzsálemben, ahol a bálványimádók valaha tűzben áldozták föl gyermekeiket Molochnak. Ha ma lenézünk a King David szálloda teraszáról Jeruzsálem óvárosára, alattunk ott a gyehenna. Láthatjuk: túl kicsi ahhoz, hogy akár a mai bűnösök töredékét is befogadja, a múltbeliekről nem is beszélve. A „Paradicsom” perzsa eredetű görög szó, amely „parkot”, „kertet” jelent. A zsidó Gán Éden, az Édenkert, az a titokzatos hely, ahol Ádám életre kelt, a dicső tökély kertje, amelyben nem létezett bűn, nem létezett robot, nem létezett métely, nem létezett kín, nem létezett halál, csak fák, virágok és élő teremtmények eredeti tökéletességükben. Egyszóval ez is parabola, amelyről nem tudjuk, pontosan mire utal, és amelyből nem tudjuk meg, hogy hol van és milyen a Paradicsom.
A rossz magyarázata
Minden vallás gondolkodói mindig is tudatában voltak, hogy a rossz kérdéskörére azért az elszámolási periódusnak a születésen innenre és a halálon túlra való kibővítése az adekvát válasz, mert élő még nem látta a túlnant. Hitünkkel ténynek fogadhatjuk el a túlvilág létezését. Csakhogy a legtöbb ember számára ez nem olyasfajta tény, mint a fű zöldjének létezése. A közkeletű, bántó lekicsinylés „mennyei békének” nevezi a túlvilágot.
Így nem marad más, mint a vallásos filozófia másik fajta gondolatmenete, amely megkísérli a rossz létezéséért a születés és a halál közötti időn belül benyújtani a számlát. Számos érvet hoznak föl emellett, amelyek közül itt nyolcat sorolok föl.
1. A rossz a szabad akarat szükséges feltétele. A lehetséges rossz nélküli világ következésképpen nem az emberek, hanem a felhúzós bábuk világa lenne.
2. Ha a világegyetemben kell egyáltalán léteznie időnek, erőnek és változásnak, akkor a mi világegyetemünk, ezeknek az összetevőknek a legjobb egyensúlya, „a lehető világok legjobbika”.
3. A helyesen értelmezett rossz nem létező dolog, amivel számolni kell, hanem a lehetséges jó hiánya. A rossz megkérdőjelezésével valójában statikusan tökéletes világot szeretnénk elérni, holott világunk mozgásban van a tökéletesség felé.
4. Az élet változást jelent, és ténylegesen változás is, egyik állapotból a másikba. Az általunk jónak és rossznak nevezett közötti ellentétet a korábbi és későbbi állapotok összehasonlítása okozza. De a változás hiánya a halált vagy a nemlétet jelentené.
5. A világegyetem és mindaz, amit tartalmaz, sem nem rossz, sem nem jó. A rosszat az teremti meg, amit az ember szabad választásával művel a világegyetemben. A vasból egyaránt lehet ekét vagy kardot kovácsolni.
6. A jó ember a létezés koronája, és a nehézségek nélküli világban semmi keresnivalója a jó embernek.
7. A rossz csak az, amit az ember rosszá tesz, a vágyak lenyomata. Ha nincs a halandóság, mulandóság, elérhetetlenség utáni kívánkozás, eltűnik a rossz.
8. Minden gonosz ember tett valami jót is. Minden jó ember követett el bűnt. Ebben a világban mindenkinél a mérleg alacsonyabbik értéke számít. A túlvilágon egyenlítődik ki a számla a gonoszság megbüntetésével, az erény megjutalmazásával.
Nem próbáltam a teljesség igényével kifejteni ezeket az érveket, csak néhány fő vonásukat jeleztem. A teológusok és filozófusok a judaizmusban és azon kívül is olyan meggyőző erővel fejtették ki ezeket a gondolatmeneteket, amilyenre nekem sem adottságom, sem helyem nincs. Talán a válaszok sokfélesége érzékeltetni tudja, hogy nincs egyetlen válasz, amelyet a világ véglegesen elfogadhatna. Megelégszem rabbi Jánnáj igazságával Az atyák bölcs tanításaiban: „A gonoszok jóléte és az igazak szenvedése nem a mi kezünkben van.”
Ott van aztán az epikureusok régi következtetése is. Az emberi élet pontosan az, aminek látszik: a jó és a rossz irracionális zűrzavara. Semmi sincs a születés előtt és a halál után. Nincs Isten, akihez igazságért vagy indokolásért fordulhatnánk. A világegyetem tervszerűségének látszata az emberi érzékelés felépítéséből adódik. A gonosz problémája eltűnik: nem azért, mert nincs gonosz, hanem mert nincs jóságos Gondviselés, akinek meg kellene magyaráznia magát. „Isten egyetlen mentsége mondta Stendhal , hogy nem létezik.” Csak a Földön zöldellő kurta élet furcsa véletlene van. A többi fekete, hideg káosz. Gyermeteg dolog kérdéseket sikoltani a sötétségbe.
És végül ott van Jób könyve, amely döbbenetes erővel leírja az emberi végzet élő rosszaságát, szembeállítja ezzel az Örökkévaló Isten nyilvánvaló jelenlétének és hatalmának még döbbenetesebb ténymegállapítását, és punktum. A megkínzott kétkedő szilárdabb hittel végzi, mint bigott barátai. A szélviharból zengő isteni Hang azokat marasztalja el, akik elfogultan nyúltak a gonosz problémájához. A létezés talány maradt, s a talányon túl, az emberi szív mélyén ott rejtőzik az érzés, hogy él a Megváltó.
A modern értelem hajlandó együtt élni ezekkel a dilemmákkal, és nem vesztegeti energiáját a helyes megoldás kiválasztására. A középkori gondolkodás nem nyugodott, míg csak egyetlen látszólagos ellentmondás is maradt tantételeiben. Az összes nehézséget nyakon csípte, és megadta a mégoly erőltetett magyarázatot is. Ennek következtében a magyarázat olykor gyermeteg gügyögéssé fajult. Benjamin Franklin elmeséli, hogyan lett deista a szószékről oly gyakran hangoztatott cáfolatok hatására. Száádjá gáon vagy ezer éve figyelmeztetett, hogy a vallástalanság egyik fő oka a hit védelmében felsorakoztatott érven gyengesége és nevetségessége. Mindazonáltal az örök paradoxonokon a gonosz létezésén, a szabad akarat kontra Isten mindenhatóságán és a többin való rágódás egészen a legutóbbi időkig folytatódott.
Azt hiszem, az intelligens emberek újfajta alázatát a természettudomány tanai kelthették föl. A természettudományos kutatásnak szinte minden területe bővelkedik paradoxonokban. Kétszáz éve az ember még hihette, hogy a világ gépezet, és hogy az emberi értelem tökéletes műszerekkel képes föltárni ezt a gépezetet, kikutathatja működését a legkisebb csavar legutolsó menetéig. Az iskolázott ember számára nyilvánvaló: ma már nem lehet azt hinni, hogy a világ egy óriási teknősbéka hátán nyugszik. Néhány területen a kutatás elért a lehető legtávolabbra. Új határok tűnnek föl, és az eszközök tökéletesedésével egyre inkább ez történik. A tudás gyarapodásával egyre több és egyre mélyebb dilemma merül föl. Ha a tudomány az összes paradoxont és ellentmondást megpróbálná feloldani, holtpontra jutna. Princípiumok, munkahipotézisek, „legjobb vélelmezések” alkotják mai bázisát.
A halál utáni élet olyan ellentmondásokat és nehézségeket vet föl, amelyek az évszázadok során mindig is a vaskos teológiai szócsaták és közönséges társasági viták kimeríthetetlen témái voltak. A középkori filozófia legpatetikusabb passzusai azoknak a jámbor szerzőknek a kísérletei, akik megpróbálnak átevickélni a kifogásokon, boncolgatván, hogyan fog kinézni a feltámadott test, megmagyarázván, hogy ha az ember három házasságot kötött, mwelyik feleséggel fog élni a jövendő világban és így tovább. A judaizmus irodalma nem győz figyelmeztetni, hogy az ilyenfajta gondolkodás kárbaveszett ostobaság.
A racionalisták szerint az emberi személyiség vagy „lélek” a test nevű kémiai szerkezet kipufogócsöve. Ha a gép leáll, megszűnik a kipufogás. Ennyi az egész.
A judaizmus alapelve, hogy a halott az Örökkévaló számára nem halott, s a szerkezet mindig több, mint szerkezet. Akkor is marad belőle valami, ha leáll. Nagyapám sokszor emlegette a zsidó mese költői túlvilágát, az igazak örök szombatját, amelyen halként a Leviátánt szolgálják föl, húsként a legendás sivatagi ökröt, s a bor az Éden szőlejéből erjedt, nevezetes rejtett nedű. Ha anyám megpróbálta volna rábeszélni, hogy egyen egy kis marhahúst vagy bárányt, nevetve azt mondta volna: „Majd ott eszem meg az adagomat a Leviátánból és az ökörből…” Egyszer azt mondta:
Persze sohasem lehetünk biztosak a túlvilágban. De talán… ne feledd: talán…
Vajon a nagyapám eszi-e a Leviátánt, issza-e a titkos hordó borát odaát? Bárki bármit mondjon is, igen. Azt hiszem, ez sokkal valószínűbb, mint az, hogy szelleme meghalt az Örökkévaló számára…
A Káddis
A halottak tiszteletének zsidó eszméje a lehető leggyorsabb eltemetést kívánja meg, minél egyszerűbb formában: egy lepelben és igénytelen fakoporsóban, port a porral. Parancsolat írja elő, hogy a halottakat el kell kísérni utolsó nyugvóhelyükre. A halált követő időre kiszabott periódusok során a gyász intenzitása egyre csökken. Az első, hétnapos időszak, a sivá, átsegíti a gyászolókat a dermesztő sokkon. Otthon maradnak, alacsony zsámolyon ülve fogadják az egyfolytában érkező részvétlátogatókat. Bármily nehéz ez, lefoglalja a gondolataikat, leköti a figyelmüket. Ezután következik a slosim, a harmincnapos gyászidő. A hátramaradottak folytatják rendes tevékenységeiket, de nem járnak szórakozni, és továbbra is bizonyos előírásoknak megfelelően kell élniük és imádkozniuk. A harminc nap leteltével véget ér a gyász, kivéve, ha az anyáért vagy az apáért viselik, mert ilyenkor egy egész évig tart.
A Káddis a zsinagógai imarendhez tartozó szöveg, amely nem tartalmaz nyílt utalást a halálra vagy a gyászra. Ősi, arámi nyelvű prózavers, amely Isten Nevét magasztalja, és királyságának hamaros eljöveteléért könyörög. A Templom lerombolása után keletkezett, s az imakönyvbe Jób szavaival került be „Ha megöl is, én benne bízom…” , aki a legmélyebb katrasztrófában is dicsőíti Istent. A gyülekezet az istentisztelet minden szakaszának végén együtt mondja az előimádkozóval.
Néhány évszázada kapott lábra az a szokás, hogy az újonnan gyászoló mondja az istentiszteleten az utolsó Káddist, kifejezve a csapás ellenére csüggedetlen hitét az Örökkévalóban. Mivel gyakran több gyászoló is volt a templomban, felmerült a kérdés, kit illessen a Káddis-mondás joga. A rabbinikus szaktekintélyek bonyolult eseti jogi szabályozást dolgoztak ki, de ez csődöt mondott. Végül az lett a szokás, hogy az összes gyászoló kórusban mondja az utolsó Káddist. A precedenstörvény nyomait őrzi, hogy az előimádkozót a gyászolók közül szokták kiválasztani.
A tények előadásával nemigen lehet elmagyarázni a Káddis-mondás szokásának hipnotikus erejét. Először is ott van maga az ima, az erőteljes ritmusú, izzó hangú, gyönyörű ditirambus. Hiszen már szavainak muzsikája is csodálatos, s ha öt gyászoló közül csak egy érti is jelentésüket, a hangzás maga megrendítő. Ott van az érzelmi élmény, hogy együtt mondjuk másokkal, akiknek a családját ugyanaz a csapás érte. Ott van a halál tiszteletének hatalmas érzése, amely a hosszú idők folyamán beleivódott a szövegbe. A gyászoló ösztönösen megvigasztalódik és felszabadul a cselekmény által: úgy érzi, hogy halottja felé nyújtja megnövekedett karját, és megfogja a kezét. Nem állítom, hogy valóságosan érzékeli ezt, de nagyon erős kapcsolat érzése alakul ki.
Azt hiszem, a Káddis kivételes hatalma mindezen fölül a jelenlegi nemzedéknek az előző, kihalóban lévő nemzedékkel való viszonyában rejlik, amelynek uralkodó érzése a bűntudat. Az élők általában is bűntudatot éreznek a holtakkal szemben, de bennünk különleges intenzitással működik ez a hajlam.
Az amerikai zsidó gyerekek többsége, legalábbis az egészen közeli múltig, hitetlenebb volt, mint a szülei. A vallás nem egykönnyen pusztul ki a szívből, még ha a viselkedésről hamar lekopik is. A zsidó azonosságtudat, úgy gondolom, kitörölhetetlenül bele van vésődve a szívbe. Amíg a szülők élnek, a vallást nem tartó fiatalok olyasmit éreznek, hogy a vallás az öregek ügye, és viszonylag békés gondolatokkal élik világi életüket. Azután lecsap a halál. A gyerek a nemzedékeket összekötő lánc végén fityegő, elpattant szemre bámul. Nem szép látvány. A szertartásos Káddis-mondás, amely közvetlenül az elveszített szülőkhöz kötődik, az ősi lánc jelképes összeillesztése.
A Káddis-mondás betartása gyakran a zsidósághoz való részleges, esetleg teljes visszatéréssel jár együtt. A szokás, amely elviszi a gyászolót a zsinagógába, újjáéledt érdeklődést támaszthat benne a héber nyelv, az imádságok iránt, s minden napjából lefoglal egy kis részt az elmélkedés számára. Hallottam olyan bírálatokat, hogy a Káddis-mondás szokása által hitünk a halál vallásává válhat. Úgy tűnik, éppen ellenkező a helyzet: ha a halottak halálukkal bármily kis mértékben is újjáépíthetik ősi hitünket az élők számára, akkor nemhiába haltak meg. Az élők az egyik legkegyesebb és legértékesebb cselekedetet hajtják végre, amikor naponta elzarándokolnak a zsinagógába Káddist mondani.
Az emberek időnként kifogásolják, hogy a Káddis-mondáshoz is szükséges a minján, a tíz emberből álló testület. Az előző leírás ennek szükségességére is rávilágít. A Káddis közösségi ima. Szavainak a gyülekezet előtt kell elhangzaniuk. Teljesen elfogadható a magányos imádkozás, és alkalmasint sok, igen vallásos ember gyakorolja is, de ilyenkor elmaradnak a közösségi imák, amelyek közé a Káddis is tartozik.
A halál évfordulóján, járcejtján az utódok életük minden évében Káddist mondanak. Velük megszűnik ez a kötelezettség: a gyászolás feladata nem hárul át a következő nemzedékre.
A judaizmus szigorúan megszabja a gyász időszakait és megtartásának szokásait. A túlzásba vitt gyászolást az Örökkévalóba vetett bizalom hiányának tekinti. Hitünk szerint természetes és szükséges is egyben, hogy a halál dúlásának nyomai idővel elsimuljanak. Noha az ember a szeretett hozzátartozó halála után soha többé nem lesz ugyanaz, aki előtte volt, a gyász után mégis tovább kell élnie, az élet folytatása érdekében el kell fojtania a fájdalmat. A jámbor gyászoló megszaggatott ruháját összevarrják, hogy ismét viselhesse. A jel megmarad, de az élet folytatódik…
