Reb Chájim, a prágai Ó-újzsinagóga samesza minden évben kosárnyi sémotot, használattól elrongyolódott imakönyvet cipelt fel a régi zsinagóga padlására. Kinyitott egy oldalajtót a a zsinagóga előterében, felkapaszkodott a kopott lépcsőkön, és beillesztette a hatalmas kulcsot az ódon vasajtó zárjába. Félve, remegő szívvel lépett be a padláskamrába, amelybe a tető alatt megbúvó két kis ablak éppen hogy beengedett valami fényt, és óvatosan megközelítette a Gólemet, amelynek maradványai a halomnyi sémot, a használt könyvek, a foszladozó tálitok, a tfilinszíjak és hasonló holmik vaslánccal elkerített, évszázados dombja alatt nyugodtak. Kosarát a poros, málladozó halom tetejére ürítette, és tiszteletteljesen kihátrált a padlásról. Ezt a szokást a messze földön híres Löw rabbi, a szent emlékű prágai Máhárál vezette be, aki megalkotta a Gólemet, és később, mintegy 350 évvel ezelőtt, ott jelölte ki a nyugvóhelyét. A számtalan kosárnyi sémotnak, amely az évszázadok alatt sírdombbá halmozódott a Gólem fölött, már réges-rég el kellett volna árasztania a padlást, de a halom furcsa módon nem növekedett tovább, és ez minden alkalommal ámulattal töltötte el reb Chájimot, valahányszor a Máhárál utasítása szerint szent feladatát teljesítette. Utoljára 1939-ben kaptatott fel a kosárnyi sémottal a padlásra, nem sokkal azelőtt, hogy a németek megszállták Csehszlovákiát. A második világháború szörnyűséges évei alatt reb Chájim több koncentrációs tábort is megjárt. A kevés zsidó közé tartozott, aki csodával határos módon túlélte a holokausztumot. Amikor a szövetségesek győzelme után felszámolták a tábort, amelyben raboskodott, reb Chájim visszatért Prágába. Első útja az _városba vezetett, ahol a középkorban a gettó állt, és ahol a 13. században az első zsinagóga épült. Megállt az _-újzsinagóga előtt. Az épületen semmi változás nem látszott. Hála Istennek, gondolta, a nácik nem merték lerombolni Európa legöregebb zsinagógáját… Reménykedett, hogy a pusztítók a templom belsejét is megkímélték. Bekopogtatott a sztruzs ajtaján. Az öreg cseh gondnok még megvolt. Alig ismerte meg a sameszt, aki jócskán megöregedett, csak magas termete volt a régi: reb Chájim mindig fejjel kimagasodott a többi hívô közül. Most hajlottan járt, széles válla meggörnyedt, arca beesett: csak árnyéka volt hajdani önmagának, de visszatért a halál közeléből, és a gondnok örvendezve fogadta. A sztruzs szó nélkül kinyitotta az öreg zsinagóga ajtaját, és tapintatosan az előcsarnokban maradt. Reb Chájim belépett az ismerős terembe: körülnézett, de semmit sem látott a szemébe toluló könnyektől. Ajkai imát suttogtak: hálát adott az Örökkévalónak, amiért megőrizte az életét, és megengedte, hogy újra láthassa a szent helyet… Lassacskán felszáradtak a könnyei, és aggodalmasan elkezdte számba venni a látványt. Két változás tűnt fel neki: a csillárokban a gyertyák helyét villanykörték foglalták el, és lába alatt cementpadló hűvöslött. Minden egyéb a régi volt az ódon zsinagógában. Megkérdezte a gondnokot a változások oka felől. Az elmondta, hogy a megszállás első napjaiban a náci propagandagépezet meg akarta mutatni a világnak, hogy a németek, minden híreszteléssel ellentétben, nem barbárok. Ezért „hozták rendbe” a zsinagógát, majd megtöltötték a koncentrációs táborok foglyaival, akikre ráparancsoltak, hogy vegyék föl a tálitot, és imádkozzanak, majd fényképeket készítettek róluk. A németek fenn akarták tartani a látszatot, hogy kultúr-emberek, és értékelni tudják a történelmi zsinagógákat, sőt azt is lehetôvé teszik, hogy a zsidók szabadon imádkozzanak… Reb Chájim boldogan vette tudomásul, hogy a megszállók nem vezettek be egyéb „újításokat”. Egyszerre azonban olyan érzése támadt, mintha az öreg zsinagóga kissé mélyebben süppedne a földbe, mint régen. No és odafent? – kérdezte, a padlás felé bökve. Gyere, megmutatom! – felelte a gondnok. Kinyitotta a padláslépcsőhöz vezető ajtót, és felmentek. Reb Chájim remegő szívvel lépett a lánccal elkerített dombocskához, majd lassan körülsétálta. Hirtelen a szívverése is elállt, és elborzadva meredt a különös tárgyra a Gólem nyughelyét borító sémotrakás közepén: egy szurony nyele állt ki a halomból. Hát ez meg micsoda?… – suttogta rekedten. Ó, ez hosszú történet! – mondta a gondnok, akit egyáltalán nem lepett meg a látvány, és belekezdett a titokzatos elbeszélésbe. Amikor a németek elfoglalták Prágát, mindjárt másnap reggel egy fegyveres osztag kíséretében megjelent a zsinagógában két tábornok. Az idősebbik azt kérdezte tőlem: Igaz, hogy ennek a zsinagógának a padlásán van a legendás Gólem nyugvóhelye? Megmondtam neki, hogy a Gólem története nem legenda, és maradványai valóban a zsinagóga padlásán nyugszanak. Azonnal vezess oda! – parancsolta. Megpróbáltam lebeszélni, de egykettőre véget vetett az akadékoskodásnak. Így hát felvittem őket a padlásra. Hol van a Gólem? – dörrent rám a tábornok. Rámutattam a nyugvóhelyre. Mindketten odaléptek a lánchoz, de csalódott képpel nézelődtek. Hiszen ez egy kupac szemét! – kiáltott fel mérgesen a fiatalabbik. Isten ments! Nem szemét ez, uram, hanem csupa használatban megkopott kegytárgy! – magyaráztam. – Itt, alattuk nyugszanak a Gólem maradványai… Azonnal takarítsd el ezt a limlomot! – rivallt rám. Nem tehetem, uram – feleltem. – A szent rabbi, aki a Gólemet alkotta, és itt jelölte ki a sírját, szigorúan megtiltotta, hogy bárki is hozzáérjen… Badarság! – mordult rám a fiatal tábornok, és pisztolyt szegezett rám. – Eltakarítani! Nem mozdultam. Nem lehet… nem tehetem… – dadogtam. Hagyd békén! – csitította társát az idősebbik tábornok, majd megparancsolta az egyik katonának, hogy takarítsa el a halmot. A katona előrántotta a szuronyát, és beledöfte a sémotba. Abban a pillanatban velőtrázó üvöltés tört ki belőle. Elengedte a szuronyt, megtántorodott, majd hanyatt zuhant, és görcsösen rángatódzni kezdett, végül pedig élettelenül terült el. A tábornokok, akárcsak a jelenet többi tanúja, megrettenve léptek hátra. Az osztag másik két tagja felnyalábolta az élettelen testet, és sietve távoztak. Ettől fogva egyetlen német katona sem merte betenni a lábát a padlásra… – fejezte be a gondnok a hihetetlen történetet. Reb Chájim nem maradt Prágában. Semmi dolga nem volt már ott, hiszen a régi világ, a hajdan virágzó prágai zsidó közösség romba dőlt. Idővel Amerikában kötött ki, megtörve és magányosan: csak tragikus emlékeit vitte magával. Ám emlékezetében kitörölhetetlenül ott őrizte a képet: a német szurony, a náci hatalom jelképe, alulmaradt a szent sémot ellen vívott küzdelemben, és legyőzötten, erejét vesztve hever a Gólem nyughelyén, a prágai Ó-újzsinagóga padlásán…
