A Jobbik tapolcai győzelme minden korábbinál fontosabbá tette az elmúlt két évben felmerült dilemmát: valóban mérsékelt párt lett-e a Jobbik, mert szakított a pár évvel ezelőtt még teljes mellszélességgel képviselt radikalizmus irányvonalával? Ha igen, akkor ennek megfelelően is kezelendő? A Jobbik politikusainak (köztük magának Vona Gábornak) a korábbi mondatai a szélsőjobboldal kormányzati szerepével kapcsolatos nemzetközi tapasztalatok egyaránt arra utalnak, hogy ez a feltételezés csak illúzió.
Miközben egyre általánosabbá válik az a nézet, hogy a Jobbik az utóbbi hónapokban valóban mérsékelt párt lett, a Political Capital elemzői (a Bodnár Dániel által nemrég itt a zsidó.com-on mondottakkal összhangban) több fórumon is amellett érveltek, hogy a Jobbik eddigi változása leginkább csak a felszínnek szól. Tapolca óta több cikk is foglalkozott már azzal a kérdéssel, mit csinálna a Jobbik kormányon, extrapolálva a Jobbik által az elmúlt évben mondott „szakpolitikai” javaslatokat. És persze nem is lehet kérdés: ha a Jobbik elmúlt négy év során felhalmozott legextrémebb „javaslatait”, a kasztrálástól az átnevelő táborokon és a kereskedelmi televíziók székházainak lerombolásán át a pénzügyi közvetítőcégek betiltásáig összegyúrjuk, ijesztő egyveleget kapunk. De valójában nem ez az igazi kérdés.
Vona Gábor ugyanis az utóbbi időben beszédeiben és interjúiban gyakorlatilag arra utal, hogy a jelenlegi Jobbik nem vállal folytonosságot korábbi saját magával. A kérdés így tehát nem az, hogy a Jobbik korábban rasszista, antiszemita, cigányellenes gondolatokat és ezekre alapuló diszkriminatív intézkedéseket javasolt-e, hanem inkább hogy elhisszük-e Vona Gábornak, hogy egy párt két év távlatában (!) teljesen meg tud változni, és a párt politikájára ezek a jövőben már nem lesznek hatással. Bár 2018 nagyon messze van, és addig a Jobbik népszerűsége is akadhat, talán érdemes elgondolkodni azon, mit lehetne várni a Jobbiktól kormányon.
Nincs okunk kételkedni abban, hogy Puzsér Róbertnek igaza van akkor, amikor arra utal: Vona Gábor rövid távon szeretne unalmas középpártot faragni pártjából, hiszen úgy látja, ezzel válna biztosítottá pártja számára a politikai és anyagi hatalom. Jó okunk van ugyanakkor feltételezni, hogy ezt az átalakulást nem lehet majd következetesen és mélyrehatóan végbevinni.
Hallgat a felszín, fecseg a mély
Ez első és legfontosabb ellenérvet ezzel szemben éppen a Jobbik által a közelmúltban közhatalmi pozícióba delegált politikusok jelentik. A mezőtúri önkormányzati képviselő cigánykérdést pisztollyal megoldani kívánó posztjai, a tapolcai körzet új képviselőjének SS jelszavakra rímelő tetoválásai és a szélsőjobboldal legrosszabb antiszemita összeesküvés-elméleteinek felemlegetése nehezen illeszthetőek a mérséklődési stratégiába. Lehet erre persze azt mondani, hogy ez a párt alsó szintje, melyet majd a vezetés megreguláz, dorgálással, zsidó/cigány/más kisebbségi díszpárttaggal való összeköltöztetéssel, kényszerű virágkoszorúztatással. Vegyük itt azonnal észre: a Jobbik eleddig senkit sem zárt ki a tagjai közül kifejezetten szélsőséges nézetei miatt.
A legszélsőségesebb gondolatok ugyanakkor a pártvezetésben jelenleg is jelen vannak. Novák Előd , a párt alelnöke, a visszafogott hangneméről ismert kuruc.info orgánum vélelmezhető szerkesztője az új évben egy újszülöttel szembeni rasszista kijelentéseivel (Rikárdó-ügy), illetve holokausztrelativizáló parlamenti felszólalásával („holokausztipar”) vetette észre magát. Pártja felsorakozott mögötte. A párt által delegált parlamenti alelnök, a romák ellen erőszakosan fellépő Skinhead-vezér, Sneider Tamás pedig az erőszakot és azt a gyakorlatban is alkalmazó szervezeteket (Betyársereg) magasztaló mondatok és antiszemita kiszólások közepette fejtette ki a nézeteit arról, hogy a „cukiságkampány” csak felszín, a nyilvánosság megvezetése, és a párt mit sem vesztett radikalizmusából.
Akinek mindez nem elég meggyőző, ott vannak Vona Gábor mondatai is. 2012-ben Vona Gábor még úgy fogalmazott pártjára utalva: „nem vagyunk demokraták”. Mikor 2012 novemberében Gyöngyösi Márton zsidólistázó kijelentései elhangzottak, Vona védelmébe vette a politikust, sőt országos turnéra indultak a sztárrá avanzsált antiszemita politikussal. Nem sokkal ezt megelőzően a miskolci Avas lakótelepen Vona úgy fogalmazott: „véget vetünk a cigánymercik korszakának. Meg fogjuk tőlük kérdezni, hogy kispofám, honnan van a fukszod és a luxusautód. Aki nem tud elszámolni vele, attól el fogjuk kobozni”. Ugyanezen év október 23-i beszédében azt fejtette ki: „minden piszkos kezet, amely a magyar föld után nyúl, el fogunk törni”. 2013 májusában pedig, a „cionizmus és a bolsevizmus áldozatai” emlékére tartott tüntetésen nem túlzottan leplezett antiszemitizmussal úgy fogalmazott: „Tudják, mi a közös a zsidó világkongresszusban és a trafikbotrányban? Hogy a Fidesz mind a két esetben besétált a Dohány utcába”.
Az antiszemitizmus és a Holokauszt-relativizálás hagyományait ápolva 2013 első felében a Jobbik demonstráció-sorozatot tartott Magyar Élet Menete címmel. 2012 elejétől 2013 közepe-végéig a Jobbik kifejezetten a radikális keménymag igényeit szolgálta ki, mivel félt összezsugorodott táborának elvesztésétől. A „cukiságkampány” alig több mint másfél éve, 2013 őszén kezdődött, azóta beszélhetünk valamennyire központi üzeneteiben mérséklődő Jobbikról – miközben a „perifériákon” továbbra is zajlik, a pártelnök tudtával, és egyes esetekben erkölcsi felmentésével a zsidó-és cigányellenes uszítás.
Vona Gábor persze vitathatatlanul máshogy beszél ma, mint két éve. És némi pragmatizmussal persze mondhatjuk: kit érdekel, hogy a politikus mit gondol, a fontos az, hogy mit mond és hogyan cselekszik. Ezzel befolyásolja ugyanis a politikai közösséget. Az, hogy Vona Gábor kevesebbet zsidózik és cigányozik, önmagában is politikai eredmény, hiszen kevésbé elfogadottá teszi ezt a Jobbikon belül.
De miért feltételezzük, hogy amikor a jövőben (akár kormányon) csökken majd a Jobbik népszerűsége, és mobilizálni akarja legelkötelezettebb szavazóit, nem fog megint visszatérni a radikálisabb irányvonalhoz, a cigányozás és zsidózás akolmelegéhez? És miért feltételezzük, hogy egy olyan párt, melynek tagsága és vezetői is alig cserélődtek le az elmúlt években, sőt, 2014 júniusában, a tisztújításon a „cukiságkampány” ellenhatásaként a tagság inkább a radikális irányvonal képviselőit szavazta pozícióba, (akiket éppen ezért nem is lesz könnyű eltávolítani a pártból) kormányra kerülve ne akarna a korábbi radikális elveknek hatalmi úton érvényt szerezni? Ha a Jobbik-közeli médiaérdekeltségek és szélsőjobboldali ideológiát képviselő csoportok akkor is állami pénzhez és kitüntetéshez juthatnak, amikor a Jobbik ellenzékben van, akkor mire számíthatnánk akkor, ha a Jobbik kormányon van? Ha a Fidesz kormányon sokat végrehajt a Jobbik programjából, akkor életszerű feltételezni, hogy éppen a Jobbik ne hajtaná végre saját programját kormányon?
Európai minták
A nemzetközi példák arra utalnak, hogy bár az európai színtéren rendkívüli heterogenitást mutató, és antiszemitizmushoz való viszonyukban is eltérő szélsőjobboldali szervezetek a hatalom közelébe, illetve hatalomra kerülve veszítenek radikalizmusukból, a szélsőséges politikának igenis van „tehetetlenségi ereje”, mely a konkrét döntésekben is tetten érhető. Az egyik legfontosabb példa a Jobbik által is mintának tekintett Nemzeti Front, ahol a „mérsékelt”, antiszemitizmustól megszabadulni igyekvő pártvezető Marine Le Pen édesapjával, a holokausztrelativizáló kijelentéseiről botrányt kavart Jean Marie Le Pennel konfrontálódik. Bármi lesz is azonban a konfliktus kimenetele, senki ne feltételezze, hogy a 2002-ben még az elnökválasztások második fordulójába jutott idős Le Pen antiszemita politikájának ne lenne támogatottsága a párt szavazótáborában. Ha az idős Le Pen elhagyná a pártot, akkor sokan elfordulnának tőle – nem véletlen, hogy a családi kapcsolatokon túl politikailag is olyan nehéz megválni tőle. Ne gondoljuk továbbá, hogy a Vichy-szimpatizánsok által alakított pártban már az idős Le Pen lenne az egyetlen radikális szereplő. Miután tavaly a Front National polgármesterei közhatalomhoz jutottak, számos önkormányzatban botrányokat kiváltó intézkedéseket hoztak, mint például a rabszolgatartás eltörlésének megünneplésének tilalma, a halal menük beszüntetése az önkormányzati menzákon, az uniós zászló eltávolítása.
A második világháború óta nincs igazából példa arra Európában (talán a szerb eset kivételével) hogy egy szélsőjobboldali párt legerősebb koalíciós partnerként vagy egyedül tudott volna kormányt alakítani. Arra azonban annál több, hogy kisebb koalíciós pártként, vagy külső támogatóként részt vett kormánykoalíciókban. A tapasztalat alapvetően kétféle. Egyes esetekben a szélsőjobboldali pártok érdemben képesek arra, hogy befolyásolják a kormány politikáját- jellemzően bevándorlásellenes és nacionalista intézkedések révén – és ezért sikerült is megőrizniük, szinten tartaniuk támogatottságukat. Ilyen a Berlusconi mellett sok ciklust lehúzott Lega Nord, a Dán Néppárt, és a kormányzati időszakokban a Fico mellett kormányzó Szlovák Nemzeti Párt példája. Említhetjük a Rutte-kormányt kívülről támogató, a bevándorlásellenes szigorításokhoz sokban hozzájáruló Geert Wilders kormányát is.
Persze ismerünk arra is példát, hogy a kormány koalíciós vagy külső támogatójaként a szélsőjobboldali pártok megfakulnak, vagy éppen rámennek a kormányzati felelősségre. A Kaczynskival közösen kormányzó, katolikus fundamentalista lengyel Családok Ligája és az agrárpopulista Önvédelem, a Schüssellel közösen kormányzó osztrák Szabadságpárt, a több kormányt kívülről támogató bolgár Ataka mind megsínylettéka kormányzati hatalmat. És van még drámaibb példája annak, hogy hová vezethet a szélsőjobboldal mérséklődése. A volt body builder George Karatzaferis junta-nosztalgikus pártja, a görög LAOS korábban antiszemita és holokauszttagadó, szélsőségesen nacionalista ideológiájáról volt közismert. 2011-ben népszerűtlen feladatra vállalkozva belépett a görög válságkezelő kormányba, mely sok vonatkozásban szolgaian végrehajtotta az IMF és ez Európai Unió feltételeit. Az eredmény a LAOS összeomlása, önfeladása és a nála sokkal szélsőségesebb Arany Hajnal felemelkedése és megerősödése lett.
Van arra példa, hogy szélsőjobboldali politikusok és pártok politikai nyomás hatására vagy akár számukra szokatlan helyzetekben változtatni kénytelenek álláspontjukon. Gianfranco Fini például, aki korábban egy posztfasiszta mozgalom vezetője volt, az olasz középjobb meghatározó alakjává nőtte ki magát, és pártját is mérsékelte. Nem lehet azt illetően kétségünk, hogy Vona is hasonló babérokra tör. Sokkal gyakoribb képlet azonban, hogy míg a felszín mérséklődik, a mélyben forrnak az indulatok. A rasszizmussal szemben zéró toleranciát hirdető Svéd Demokraták vezető politikusai nemrégiben például acélrudakkal akarták megregulázni a muszlim bevándorlókat- de még ma is a párt tagjai.
Bár sokan hajlamosak bagatellizálni a kormányzásban rejlő lehetőséget, a szélsőjobboldali pártok esetében úgy tűnik, még nagyobb ennek a politikai kockázata. A korábbi elveit feladó radikális pártok – mivel hatalmas a kontraszt az általuk ígért mélyreható változások igénye és az annál jóval prózaibb, földhözragadtabb gyakorlat között – a rosszul kiszámított kormányzati munka hatásaként könnyen a politika süllyesztőjébe kerülnek. Minél inkább a szélről jön egy politikai erő, annál nagyobb ennek az esélye.
Menekülés a radikalizmusba
Különösen igaz ez akkor, amikor egy párt törzsszavazói erősen szomjazzák a radikalizmust. Az eddigi kutatások egyértelműen mutatják, hogy a szélsőséges (antiszemita, soviniszta, romaellenes) politikára igenis van kereslet Magyarországon. Sőt, azt is tudjuk: a Jobbik szavazói (még a kibővült, elvben szavazótábor esetében is!) sokkal karakteresebben gondolkodnak mint az átlag. Az erőszak támogatása, a cigányellenesség, a zsidóellenesség, a demokráciával kapcsolatos ellenérzés jóval erősebb itt, mint bármelyik más táborban. És nem valószínű, hogy ez a helyzet alapvetően változna meg az elkövetkező három évben. Azok a Jobbik-szavazók, akik az „igazi” nemzeti politikára vágynak, most kicsit morogva elfogadják a Jobbik kikacsintásokban bővelkedő „cukiskodását”, hiszen úgy látják: ez a hatalomhoz vezető út elkerülhetetlen eleme. Ha azonban a Jobbik kormányon nem csinálna érdemben mást (például a gazdaságban, bűnüldözésben, cigánypolitikában), mint az előző kormányok, miért maradnának mellette? Ha a Fidesznek hatalmas, az alkotmányos rendszert, a gazdasági viszonyokat felforgató manővereket kellett tenni annak érdekében, hogy megteremtse az első ciklusban a valódi változás érzését, miért feltételezzük, hogy a Jobbik kormányon nem erre kényszerülne?
A szerző a Political Capital Institute igazgatója, az ELTE PPK adjunktusa