Oberlander Báruch rabbi, a Budapesti Ortodox Rabbinátus vezetője és a magyarországi Chábád mozgalom elindítója vallásos magyar családból származik: szülei mindketten holokauszttúlélők, akik a háború után New Yorkban kezdtek új életet, a szinte teljes egészében magyar haszidok által lakott brooklyni Williamsburgben. A megemlékezésen saját családjának példáján keresztül arról beszélt, hogyan maradt fent a vallásos zsidóság a legnehezebb megpróbáltatások közepette.
Bujkálás hamis papírokkal: szabad-e hazudni a zsidóságról?
Édesapám, Oberlander Áron, Pakson született 1928-ban és Újpesten nőtt fel. 16 éves volt, amikor kitört a háború, és a pápai jesivából haza kellett mennie. Bár beköltöztek előbb az újpesti, majd a pesti gettóba, később úgy döntött a nagyapám, hogy nem lesz jó ott maradni. Gondoskodott róla, hogy az egész családnak legyen hamis papírja, aztán mind kiszöktek a gettóból, és mint nem-zsidók bujkáltak itt a háború végéig.
Ez nem volt egyszerű dolog háláchikus szempontból, mert az embernek nem szabad megtagadnia a zsidóságát, még akkor sem, ha ilyen nagy veszélyben van1. Két kiskapu van a háláchában erre a helyzetre2: az egyik, ha az ember nem mondja ki szó szerint, hogy „nem vagyok zsidó”, csak úgy tünteti fel magát, pl. az öltözékével és ha ezt mások félreértik, akkor nem kell korrigálnia. A másik, hogy kétértelmű szöveget szabad mondani. Például, ha valaki azt kérdezi, zsidó vagy?, akkor vissza lehet kérdezni, hogy miért, azt hiszed, nem vagyok igazi magyar?
Jesivabócherek a nyilasok között
Édesapám, aki Palló Béla néven bujkált, sokszor mesélte, hogy volt két idősebb fiú a pápai jesivából, akik itt Budapesten nyilasoknak álcázva működtek. Az egyik volt Porgesz Sámuel Szombathelyről, a másik pedig egy újpesti fiú, Eisenberg Mojse. A háború alatt, ha találkoztak az utcán, akkor Porgesz bácsi (kb. négy évvel volt idősebb apámnál) mindig azt mondta neki, hogy a háborúnak valamikor vége lesz, de közben figyeljen, sábeszkor ne csináljon olyasmit, amit nem feltétlenül kell. „Ne egyél nem kóser ételt, ha nem muszáj enni és legyél erős, higgyél Istenben, Isten majd segíteni fog.” Édesapám olyan hálás volt neki, amiért a legsötétebb időkben erőt adott neki, hogy bírja ki. Ha csak meghallotta a nevét, akkor rögtön megállt, azt mondta, hogy ő egy olyan nagy cádik, aki már 1944-ben Pesten is nagy cádik volt. Eisenberg Mojsét néhány nappal a felszabadulás előtt megölték, amikor lebukott, hogy nem valódi nyilas. Apám egy életen át gyászolta őt.
A megőrzött tfilin
A nagyszüleim végül az V. kerületben, a Vadász utcai Üvegházban élték túl a háborút, és mind a tíz gyerekük megmenekült. Amikor a felszabadulás napján találkoztak édesapámmal, rögtön azt mondta neki a nagymama, hogy „drága fiam, én egész idő alatt őriztem a tfilinedet, hogy oda tudjam neked adni, tessék, itt van, rakjál most tflilint”. A szabadulásakor már rögtön azon aggódott, hogy a fia, ki tudja, mikor rakott tfilin utoljára. Ez is egy életre szóló tanítás volt az apámnak, hogy mit jelent a hétköznaponkénti tfilinrakás és mit jelent az, hogy akármilyen körülmények között figyelni kell az előírásokra.
Makóról Strasshofba
Édesanyámék makóiak voltak, haszidok, a Rubinstein család volt a nagyapám, a nagymamáé pedig a Gombó család volt. Makóról indultak Újszegedre, onnan Szegedre be a gettóba3. Innen indultak a vonatok, természetesen senki nem tudta, hogy egyenesen Auschwitzba mennek. Nagyon sokan siettek, hogy felkerüljenek az első vonatra, mert úgy vélték, nem jó bent maradni a gettóban. Nagyapám azt mondta, nincs hova sietni, nem kell elsőnek lenni. A testvére az összes gyerekével az első vonattal ment, senki nem élte túl közülük… A végén, amikor anyukámék felszálltak, Isten keze irányította a dolgokat, ugyanis az a vonat Auschwitz helyett Ausztriába, Strasshofba ment, egy Eichmannal kötött egyezség révén. Körülbelül 18 ezer zsidót szállítottak ki Strasshofba, ahol kisebb munkacsoportokra osztották őket Bécsben és Bécs környékén. Itt nem volt olyan nehéz az élet, mint más munkatáborokban. A családok együtt maradhattak, minden nap volt ima reggel, este, a közösségben még egy kis tanulás is volt. Igaz, hogy napközben nagyon keményen dolgoztak, de mégis együtt voltak, volt mit enniük. A 18 ezerből nagyjából 15 ezren életben maradtak, ami nagyon jó arány. Sajnos ez nem tartott sokáig: utána átvitték őket Bergen-Belsenbe.
Nem mindenki vesztette el a hitét
Fontos tudni, hogy a holokauszttúlélőknek, akikkel felnőttem, bár nagyon sokat szenvedtek a háború alatt, munkatáborokban, haláltáborokban és gettókban, nagyon fontos volt a vallás, még akkor is, a legborzalmasabb időben. Írtam is egy kis könyvet a témában4, amihez a rabbinikus irodalomból válogattam össze olyan kérdéseket, dilemmákat, amelyeket a háború alatt tettek föl a rabbiknak, akár Auschwitzban is. Sokan abból indulnak ki, hogy a háború alatt mindenki elveszítette a hitét, de nagyon sokan voltak, akik akkor is erős hittel éltek minden nap. Példaként említeném mesteremet, Grünwald József pápai rabbit (1903–1984), aki gyakran felidézte, hogy a háború alatt tanította az embereket a táborban, amikor csak lehetett és arra is, hogy mennyi verést kapott, amiért sábeszkor nem végezte a munkáját rendesen.
Új életet indítani
A szó szoros értelmében, ahogy vége lett a háborúnak, újrakezdték a normális életet, a családi életet, a vallási életet. A pesti ortodox hitközség vezetői itt voltak Weltz Jiszráél rabbival (1886–1973) együtt, rögtön másnap kezdtek szervezkedni, és indult újra az élet. Anyukámnak ehhez a családjával vissza kellett jönnie Bergen-Belsenből Makóra. Apám családjának könnyebb volt, nekik csak össze kellett szedniük azokat a gyerekeiket, akik itt Pesten és annak környékén bujkáltak (három gyerekük, akiket a Kasztner vonattal menekítettek ki, Izraelben volt).
Édesapám mindig szokta mondani, hogy a háború alatt erősebb lett a hite, mert túlélte, pedig nagyon sokszor meghalhatott volna. New Yorkban minden szabadidejét a közösségi életnek szentelte, zsinagógát építeni a pápai közösségnek, iskolát, jesivát… Úgy érezte, mindent meg kell tennie, hogy átmentse és újraplántálja azt a régi zsidóságot, ami a háború előtt volt és ami sajnos elpusztult. Úgy vélte, Isten azért is mentette meg őt és a családját, hogy próbáljanak segíteni a zsidóságnak a túlélésben.
Három tanulság, amit a holokausztból megtanulhatunk
A zsidóságban, ha megemlékezünk valamiről, akkor ez nem csak egy történelmi megemlékezés, kell, hogy legyen valami tanítása a mára és a jövőre nézve, ahogy a Tízparancsolatban5 is látjuk: „Emlékezzél meg a szombat napjáról, hogy megszenteljed!”. Az első és legfontosabb tanítás, ami erőt ad nekem is, az az, hogy ezek az emberek, akik még egy nappal korábban halálos veszélyben voltak, a szabadulás napján újrakezdték az életet. Nem panaszkodtak, félretettek minden szenvedést, és indultak újra. 1945. május 1-jén, Lág Báomer napján, a Kazinczy utcai zsinagóga udvarában álló hüpe alatt egymás után vagy 30-40 pár házasodott össze. El nem lehet képzelni, mit jelent ez, a szabadulás után 60-70 nappal családot alapítani, nagy szeretettel, szerelemmel.
A másik fontos tanulság, hogy mit jelent az, amikor emberek gyűlölik egymást. A nácikból olyan erős gyűlölet indult, hogy képesek voltak elpusztítani, elégetni hatmillió zsidót miatta. Meg kell tanulni, hogy embert nem szabad gyűlölni még akkor sem, ha egyáltalán nem értek egyet vele. Lehet teljesen másképpen nézni a dolgokat, de ember embert ne gyűlöljön.
Végül még egy fontos tanítás arról, hogy mi az etika alapja6. A ’30-as években Németország nagyon fejlett volt. Elképesztően rövid idő alatt süllyedtek arra a szintre, hogy ártatlan embereket ilyen kegyetlenül megöltek. Ez mire tanít bennünket? Mindig fel szokták tenni a kérdést, hogy a Tízparancsolatban7 miért szerepel, hogy „Ne ölj!”, mindenki tudja, hogy nem szabad ölni. A válasz erre az, hogy az etika és a morál csak annyira erős, mint az ember meggyőződése, amin alapszik. Ma így gondolja, holnap meg az lesz a meggyőződése, hogy meg kell ölni hatmillió zsidót, és ezáltal jobb világ lesz. Ezért még egy olyan alapvető szabálynak is, mint a „Ne ölj!”, isteni törvényen kell alapulnia. Mert az abszolút, és nincs kivétel alóla, ha Isten az mondta, hogy ne ölj, akkor nem szabad ölni.
Adja Isten, hogy soha többet ne legyen ez kérdés és adjon mindenkinek boldog életet, ámen!
Oberlander Báruch írása
1 Sulchán áruch JD 157:2.; 2 Uo. Lásd Zsidó ismeretek tára 26. kötet 89–95. oldal; 3 Minderről lásd Egység 107. szám 14–17. oldal, 108. szám 16–17. oldal; 4 Holokauszt és Háláchá, Budapest 2018.; 5 2Mózes 20:8.; 6 Lásd Torát Menáchem 5743:2. 900. oldal; 7 Uo. 13.
Megjelent: Egység Magazin 31. évfolyam 139. szám – 2021. február 1.