Előszó : Egyedül voltunk , egyedül vagyunk

(Zsoltárok 44.)

Egyedül voltunk, egyedül vagyunk

Most „jubilál” a magyar zsidóság vészkorszakának legsötétebb periódusa, 1944 tragikus nyara, amikor a német hóhérok és magyar segédcsapataik néhány hét leforgása alatt közel nyolcszázezer zsidót küldtek a gázkamrák közvetlen közelségébe. Hatszázezer magyar ajkú zsidó vált a gyilkos őrület áldozatává, és a világ – a közeli és távoli világ – hallgatott. Magunkra maradtunk: a Nyugat elzárta a meneküléshez vezető utakat, és megtagadta az Auschwitz felé vezető vasútvonalak bombázását. Csak az isteni Gondviselésnek köszönhető, hogy „megfogyva bár, de törve nem” pislákol a láng, még él a zsidó nép. A próféta szavaival: „Ha a Seregek Ura nem hagyott volna néhány menekültet, olyanok lennénk mint Szodoma, Gomorához hasonlítanánk.” (Ézsaiás 1:9.)

Amikor Isten meghagyta Mózesnek, hogy álljanak bosszút a midjánitákon azért, amit azok Peornál műveltek, a Tóra „Izrael bosszújáról” beszél. Mózes viszont „isteni bosszút” emleget napiparancsában. A Midrás ezt úgy magyarázza, hogy Mózes azt mondta az Örökkévalónak: „Miért üldöznek bennünket a népek? Csakis azért mert, a Te Tórádat követjük, a Te parancsolataidat tartjuk be, tehát mások vagyunk, mint ők, vagyis a Te néped, Isten népe vagyunk. Miattad üldöznek tehát bennünket: miattad tették a midjániták, ami tettek. Így hát a bosszú a Tied, nem a miénk!”

Mi nem állunk bosszút senkin. A bosszú Istené. A mi bosszúnk az, hogy élünk, létezünk a kétezer éves üldöztetés, kiátkozás, kiközösítés után. A „bolygó zsidó” nem bolyong többé: van hazája, van hová mennie. A mi bosszúnk, hogy az ellenséges dogmák összeomlottak: Ám Jiszráel cháj!, a zsidó nép él, annak dacára, hogy ellenségei mindent megtettek ennek az ellenkezője éredekében.

Egyedül voltunk, és egyedül vagyunk ma is. „Jákob pedig ott maradt egyedül…” (1Mózes 32:25.) Történelmünkben nemegyszer fordult elő, hogy végveszély idején csak az isteni Gondviselésbe, a zsidóság küldetésébe, a monoteizmus, a Tízparancsolat eszméinek terjesztésébe vetett hit tartott életben bennünket. A lubavicsi rebbe mondta ezt a Holocaustról: „Népünket, a zsidó népet oly mértékben megtizedelte a Holocaust, hogy minden zsidó fontos, minden zsidó számít – sőt duplán számít”. Ezért nem mondhatunk le senkiről. Ezért kutatjuk fel elveszettnek hitt testvéreinket a legeldugottabb faluban is, ezért próbáljuk életre kelteni a zsidóság legalapvetőbb intézményeit, a Tóra műhelyeit, ahonnan a zsidó betű, a zsidó szellem árad szerte a zsidó világon.

Nem vagyunk biztosak benne, hogy a Holocaustról szimpóziumokkal kell megemlékezni, és érdemes ezzel szakterületté avatni a zsidóirtás „tudományát”. Mi halottainkat siratjuk: aKaddist, a halotti imát mondjuk nemlétező sírjaik felett, és a Jizkort, ami nem egyéb, mint tetemrehívás. „Istenem, ne maradj csendben, ne hallgass és ne légy tétlen …!” – mondja a Zsoltáros király, Ászáf zsoltárénekében (Zsoltárok 83:2.), és mi rámondjuk az áment. Mi egyebet is tehetnénk?…