Odadobtál minket, mint vágójuhokat,
és szétszórtál a népek közé.
Mindennap szidalmaznak engem,
szégyen borítja arcomat
a gyalázók és a káromlók szava miatt…
Miattad gyilkolnak minket naponta,
vágójuhoknak tekintenek.
 
Serkenj fel! Miért alszol, Istenem?
Ébredj föl, ne taszíts el végképp!
Siess segítségünkre!
Válts meg minket irgalmadból!
 

(Zsoltárok 44.)

 

Egyedül voltunk, egyedül vagyunk

Most “jubilál” a magyar zsidóság vészkorszakának legsötétebb periódusa, 1944 tragikus nyara, amikor a német hóhérok és magyar segédcsapataik néhány hét leforgása alatt közel nyolcszázezer zsidót küldtek a gázkamrák közvetlen közelségébe. Hatszázezer magyar ajkú zsidó vált a gyilkos őrület áldozatává, és a világ – a közeli és távoli világ – hallgatott. Magunkra maradtunk: a Nyugat elzárta a meneküléshez vezető utakat, és megtagadta az Auschwitz felé vezető vasútvonalak bombázását. Csak az isteni Gondviselésnek köszönhető, hogy “megfogyva bár, de törve nem” pislákol a láng, még él a zsidó nép. A próféta szavaival: “Ha a Seregek Ura nem hagyott volna néhány menekültet, olyanok lennénk mint Szodoma, Gomorához hasonlítanánk.” (Ézsaiás 1:9.)

Amikor Isten meghagyta Mózesnek, hogy álljanak bosszút a midjánitákon azért, amit azok Peornál műveltek, a Tóra “Izrael bosszújáról” beszél. Mózes viszont “isteni bosszút” emleget napiparancsában. A Midrás ezt úgy magyarázza, hogy Mózes azt mondta az Örökkévalónak: “Miért üldöznek bennünket a népek? Csakis azért mert, a Te Tórádat követjük, a Te parancsolataidat tartjuk be, tehát mások vagyunk, mint ők, vagyis a Te néped, Isten népe vagyunk. Miattad üldöznek tehát bennünket: miattad tették a midjániták, ami tettek. Így hát a bosszú a Tied, nem a miénk!”

Mi nem állunk bosszút senkin. A bosszú Istené. A mi bosszúnk az, hogy élünk, létezünk a kétezer éves üldöztetés, kiátkozás, kiközösítés után. A “bolygó zsidó” nem bolyong többé: van hazája, van hová mennie. A mi bosszúnk, hogy az ellenséges dogmák összeomlottak: Ám Jiszráel cháj!, a zsidó nép él, annak dacára, hogy ellenségei mindent megtettek ennek az ellenkezője éredekében.

Egyedül voltunk, és egyedül vagyunk ma is. “Jákob pedig ott maradt egyedül…” (1Mózes 32:25.) Történelmünkben nemegyszer fordult elő, hogy végveszély idején csak az isteni Gondviselésbe, a zsidóság küldetésébe, a monoteizmus, a Tízparancsolat eszméinek terjesztésébe vetett hit tartott életben bennünket. A lubavicsi rebbe mondta ezt a Holocaustról: “Népünket, a zsidó népet oly mértékben megtizedelte a Holocaust, hogy minden zsidó fontos, minden zsidó számít – sőt duplán számít”. Ezért nem mondhatunk le senkiről. Ezért kutatjuk fel elveszettnek hitt testvéreinket a legeldugottabb faluban is, ezért próbáljuk életre kelteni a zsidóság legalapvetőbb intézményeit, a Tóra műhelyeit, ahonnan a zsidó betű, a zsidó szellem árad szerte a zsidó világon.

Nem vagyunk biztosak benne, hogy a Holocaustról szimpóziumokkal kell megemlékezni, és érdemes ezzel szakterületté avatni a zsidóirtás “tudományát”. Mi halottainkat siratjuk: aKaddist, a halotti imát mondjuk nemlétező sírjaik felett, és a Jizkort, ami nem egyéb, mint tetemrehívás. “Istenem, ne maradj csendben, ne hallgass és ne légy tétlen …!” – mondja a Zsoltáros király, Ászáf zsoltárénekében (Zsoltárok 83:2.), és mi rámondjuk az áment. Mi egyebet is tehetnénk?…

A szerkesztő

Megjelent: Egység Magazin 4. évfolyam 17. szám – 2014. július 29.