A német Wiedergutmachung szó a II. világháború után arra a jóvátételre vonatkozik, aminek fizetésébe a nyugatnémet kormány (NSZK) beleegyezett 1953-ban a holokauszt túlélői számára és azoknak, akiket kényszermunkatáborokban dolgoztattak, vagy más módon váltak a nácik áldozatává. Ez az összeg az évek során meghaladta a 100 milliárd német márkát. A jóvátétel elképzelése és megvalósulása hatalmas vitát gerjesztett Izraelben és az egész zsidó közösségben világszerte.

 

A rabbinikus vita

Az erkölcsi-etikai vitát egy rabbinikus vita is kísérte. Szenvedélyes – és sokszor szívszorító – levelezések és újságcikkek tanúskodnak róla, hogy mennyi fájdalmat és haragot kavart fel a kérdés. A mondhatni vérrel írt cikkek szer, hiszen a rabbik nagy része maga is a holokauszttúlélő volt. Az előző számban áttekintettük a luxemburgi jóvátételi szerződés történetét és a vita során felmerült forrásokat. Az alábbiakban a rabbik érvrendszerét ismerhetik meg az olvasók.30

 

Váltságdíjért cserébe elfelejtik a holokausztot

„13 év múlt el a holokauszt óta, a gonoszok útja sikeres és maga a zsidó nép is kezd felejteni” – írja 1957-ben Weissmandl Micháél Ber rabbi (1903–1957), a holokausztban mártírhalált halt nyitrai rabbi veje szívbemarkoló és keserű könyvében31, melyben a szlovákiai zsidók megmentéséért tett erőfeszítéseit ecseteli, kiegészítve azzal, mi mindent lehetett volna még tenni. „Nem egy egyszerű felejtés ez, hanem egy nagyon mély és ravasz feledés, amit váltságdíjért cserébe tesznek. Egyre inkább elfelejtik a holokausztot, nem fogok csodálkozni, ha már a gyerekeink megtagadják majd azt.”

 

Ámálék pénze

Az általam talált első cikk izraeli rabbitól32, mely a kárpótlás témáját felveti, Reuvén Katz (1880–1963) Petách Tikva-i rabbi írása 1951 decemberéből33. Ő a bilibai ámálékra34 hivatkozik a nácik kapcsán, akiknek még az emlékét is ki kell törölni, és nem szabad segíteni a nevük tisztára mosásában – véleménye szerint ezt jelentené a kárpótlás elfogadása. Külön kikelt a nem pénzben, hanem német gyártmányú gépekben nyújtott kárpótlás ellen: „zsidó kéz meg fogja érinteni ezeket a gépeket, amikben zsidók vére van? Inkább azt kell csinálni, ami Eszter könyvében van írva35: a zsákmányhoz nem kell nyúlni!”

A legdöbbenetesebb vádbeszédet minden bizonnyal Menáchem Begin (1913–1992), későbbi miniszterelnök mondta a Kneszetben 1952 januárjában: „A Kneszet tagjainak vallásos frakciójához szól a kérésem. Nem ezzel az üggyel a fejetekben indultatok a választásokon. A zsidó vallás kedvéért indultatok, a Tóra és Izrael népének méltóságáért. De vajon hogy vélekedik Izrael népének Tórája az ámálékkal folytatott tárgyalásokról? Ezzel akár el is törölhetnétek a szent és megszentelt verset a Tórából, ami rögzíti36, hogy Isten generációról generációra folytatja háborúját ámálék ellen. Hogy küzdene Isten ámálék ellen, ha ti, a vallás őrzői az ámálékkal való békekötésre szavaztok csak azért, hogy pénzt kapjatok tőle? … Itt állok előttetek, a vallásos frakciók tagjai előtt, hívőként és egy hívő fiaként és könyörgöm nektek: ne kövessétek el ezt a tettet. Koalíció, ellenzék és az emberi élet nincs itt örökre. Hogyhogy nem látjátok? … Kutassatok önmagatokban, a tuda­to­tokban és a hitetekben. Hogy fog­ja a zsidó fiatalság követni a zsidó vallást és a zsidó hitet, ha egyszer a szószólóik, a képviselőik jóváhagyólag nyújtják ki kezüket a németekkel való tárgyalásokkor?”

 

A izraeli rabbinátus: „ezzel Izrael tekintélyét járatnák le!”

1952. január 6-án az izraeli rabbinátus vezetősége összeült, és a következő határozatot hozta a kérdésben37: „Nem tudtunk felfedezni semmiféle tórai vagy halahikus tilalmat annak kapcsán, hogy visszakérjük az elrabolt vagyont a rablóktól. Az, hogy a rabló visszaadja a zsákmányt, az önmagában nem jelent megbocsátást. Egyértelmű, hogy nekünk nem szabad megbocsátani még a világ összes aranyáért és ezüstjéért sem. Erre mondja az Írás38: »És megtorlom vérüket, melyet meg nem toroltam; s az Örökkévaló lakik Ciónban!«. De ezzel Izrael tekintélyét járatnák le, és ez már egy mérlegelést igénylő lelkiismereti kérdés. Ezért ebben a témában se tilalmat, se engedélyt nem fogalmazunk meg. Teljesítjük bölcseink mondását39: »hagyd a zsidókat, mert ha ők nem próféták, akkor próféták gyerekei«. És nagyon nagy dolog a béke Izraelben [a zsidók között], ami a tekintélye és létezésének az alapja.” Vagyis a rabbik, bár háláchikus ellenvetésük nem volt, a zsidók közötti civakodás, a testvérháború elkerülését tartották legfontosabbnak.

 

A zsidóknál nem szokás a népszavazás

A Kneszetben folyó, nagyon keserű vita során, 1952 januárjában felmerült, hogy népszavazást kellene tartani a témában. Az egyik ellenzője ennek a soproni születésű Pinkas Dávid Cvi (1895–1952) közlekedési miniszter volt, szerinte a Kneszetnek kell döntenie a kérdésben. Január 17-én kelt levelében a jeruzsálemi Eliezer Jehudá Waldenberg rabbi (1915–2006) véleményét kérte ki a kérdésről. A rabbi hosszú válaszában ezt írta40: „igazad van abban, amit írtál, hogy a népszavazás az ókorban a görögöknél és a rómaiaknál azért volt, mert nekik nem volt Tórájuk és ezért a nép döntött.” Majd Sík Mózes (1807–1879) huszti rabbit idézi41 Példabeszédek42 alapján: „Büntetés az országnak, amikor sok miniszter és sok vélemény van. A legtöbb közösségben megválasztják a képviselőket, akiknek aztán minden kérdésben joguk van dönteni. A közösségnek már nincs kontrollja a képviselők fölött [a mandátumuk ideje alatt].”

 

Weinberg rabbi: „Jobb lenne a gyilkosok arcába köpni nyilvánosan”

Jechiél Jáákov Weinberg rabbi (1884–1966) a háború előtt a berlini ortodox rabbiképző igazgatója volt, utána pedig a svájci Montreux-ben élt. 1952 február elsején megjelent cikkében43 így fogalmazott: „meg lehet érteni azokat, akik szerint kellene Izrael Államnak tárgyalnia a németekkel és egyetértek azzal, hogy a magánember ezt meg is teheti. De az állam, mint a zsidó nép képviselőjének esetében, ez komoly lelkiismereti és becsületbeli kérdés. Jobb lenne a gyilkosok arcába köpni nyilvánosan és undorral lemondani a vagyonról a gyilkosok kezéből. Így se fogják a saját pénzüket adni, az amerikaiaktól fogják kérni. Minek akkor a közbenjárás? Kérjék egyenesen az amerikaiaktól, úgyis kérdéses, hogy odaadják-e egyáltalán. Ha Ben Gurion személyesen vezetné a tárgyalást, akkor biztos vagyok benne, hogy nem ejtene ki a száján megbocsátó kifejezést, de ha átadja ezt diplomatáknak, akkor annak borzasztó következményei lesznek.”

 

Sarna rabbi: „ez a zsidó nép tekintélyét növeli”

Ezzel ellentétes véleményt írt Jehezkél Sarna rabbi (1890–1969) a híres hebroni jesiva vezetője 1953 áprilisában, azon a napon, amikor jóváhagyták a megállapodást44: „Ha érdemesek lettünk volna rá, akkor ez a kérdés a Tóra utasítása alapján dőlt volna el, és nem etikai szempontok szerint, ami nem sokkal jobb, mint a németek etikájánál. Elsőre úgy tűnik, hogy a megállapodással megtisztítjuk a gyilkosok nevét. De ha elmélyedünk benne, akkor látjuk, hogy ez pont fordítva van, hisz valójában ez a zsidó nép tekintélyét növeli. Hisz alig pár évvel a holokauszt után a németek már megértették, hogy meg kell állapodniuk a zsidókkal. Ezért ez – egy feltétellel – teljesen rendben van. Ahogy olvassuk Mordecháj és Hámán esetében: Mordechájt meg akarta ölni Hámán, de ehelyett a király utasítása alapján körbe kellett vinnie a városban45. Mordecháj pedig még meg is szégyenítette azzal, hogy Hámánnak le kellett hajolni előtte, Mordecháj rálépett, és így szállt fel a lóra46. Ez a helyes és remélem, hogy Izrael Állam meg fogja érteni, hogy így kell ezt csinálni.”

 

Katz rabbi: miért pont a vallásos zsidók ne fogadják el a pénzt?

A vita azonban nem ült el Izrael Állam döntésének megszületése után sem. A New Yorkban megjelenő Hámáor rabbinikus folyóirat szerkesztője és sok szerzője is magyar ortodox holokauszttúlélő volt. 1953 június-júliusi számban Katz Ávrahám Slomó (1885–1975), volt ruscovai (visóoroszi) rabbi a következőket írta47: „a kárpótlás kapcsán biztos, hogy nem megbocsátásért adott pénzről van szó, amit pénzen nem lehet megvenni, hanem arról, amit elraboltak a zsidóktól, és aminek a visszafizetésére a világ népei kötelezték őket. De nem kérdés, hogy ha a nagy rabbik úgy döntöttek volna, hogy nem szabad elfogadni, akkor nem lett volna egy vallásos zsidó sem, aki ezt elfogadta volna, nagy kidus Hásém [Isten nevének megszentelése] lett volna visszautasítani a pénzt. De most, hogy a rabbik ilyen határozatot nem hoztak és Izrael Állam már elfogadta, akkor semmi ok nincs arra, hogy csak a vallásos zsidók ne fogadják el a pénzt.”

 

Ami jó volt Ávrahám õsapánknak…

„Mi értelme lenne nem elfogadni?” – írja Izrael Ávrahám Méir (1918–1995) volt bánffyhunyadi rabbi egy következő számban48 a fentire adott reakcióként – „Nem megbocsátásról van szó, hanem a pénzünk visszafizetéséről, mi a probléma? Ugyanúgy, ahogy a zsidók sem vonakodtak elfogadni a pénzt49, mielőtt elhagyták Egyiptomot [most sem kell vonakodni].”

Hasonlóképpen érvelt50 Stern Smuel Tuvijá rabbi (1920–2004), aki azt emelte ki, hogy amikor Isten megígérte Ávrahámnak51, hogy amikor majd nagy vagyonnal távoznak leszármazottai a rabszolgaságból, akkor ő sem tiltakozott. „Ezek szerint az ő értékrendjébe belefért” – tette hozzá némi iróniával a rabbi.

 

A gonoszok jócselekedete

Egy következő számban52 Jichák Méir Rapaport (1898–1982) egykori prágai rabbi felhánytorgatja Katz rabbinak, hogy ő elhallgatott egy kis információt: nemcsak magánembereknek ad­nak a németek pénzt, hanem rabbi­nikus könyvek kiadására is. „Hogy le­het megengedni, hogy a németek ja­vára legyen írva különböző rabbinikus könyvek megjelenésének a finanszírozása, miközben nem szabad53 go­noszoknak javasolni, hogy micvát csi­náljanak?!”

Erre válaszul Mordecháj Gerson Spálter (1886–1962), a galíciai születésű volt sanoki rabbi azt írta54, hogy csak akkor nem szabad ajánlani, hogy csináljanak egy micvát, ha ezzel bűnbocsánatot akarnának nyerni, de erről ebben az estben nincs szó. Másrészt a németek csak zsidó kultúrához kapcsolódó könyveket akarnak megjelentetni, nem kifejezetten rabbinikus irodalmat. „Így nem a micváért csinálják, az csak véletlenül jön ki belőle. Ezért ezt egyértelműen el lehet fogadni.”

 

Adenauer és Sarett aláírása a szerződésen

Nem illik bírálni, amikor mások sátrakban élnek

Ávrahám Mose Kárpel rabbi sokak vé­leményének adhatott hangot, ami­kor írásában55 arra emlékeztette társait, hogy nem az ő bőrükre megy a vita: „nagyon szép, hogy mi itt USA-ban, akik jól élünk, van házunk, van munkánk, vitatkozunk arról, hogy Izraelnek szabad-e elfogadnia a pénzt a németektől, miközben 250 ezer holokauszttúlélő sátrakban él.”

 

Ha létrejött, akkor nem kéne ezt a politikusokra hagyni

1954. április 6-án Weinberg montreux-i rabbi a New York-i Simchá Elberg rabbinak (1911–1995), a Hápárdész rabbinikus folyóirat főszerkesztőjének címzett levelében56 felülbírálta korábbi álláspontját: „én is57 írtam egy cikket a kárpótlás ellen, de azután, hogy mégis létrejött, miért kéne ezt a politikusokra hagyni, akik magukra és barátaikra fogják elpazarolni a saját hasznukra? Attól tartok, hogy a végén maguk a károsultak nem fogják ezt élvezni, ez nem helyes.”

 

A gyûlölet nem zsidós?

Ugyancsak meglepő álláspontot képviselt a New York-i Joszéf Élijáhu Henkin rabbi (1881–1973), aki ugyanebben az évben egy jiddis nyelvű írásában azt írta58: „a németeket nem szabad gyűlölni, mert nem zsidó tulajdonság embert gyűlölni, annál is inkább, mert ők már megbánást mutattak és már elkezdtek kártérítést fizetni.” A pécsújfalui születésű Amsel Méir rabbi (1907–2007) a Hámáor főszerkesztője napokban belül egy hosszú cikkben59 támadta emiatt, többek között azzal érvelve, hogy Henkin rabbi nem élte át a holokauszt borzalmait, és ezért nem tudja igazán megítélni, hogy milyen szörnyű volt.

Rapaport rabbi az 1958 május-júniusi számban60 ismét visszatér a kérdésre egy talmudi elbeszéléssel61. Mint írja, az idők végén a népek sorra a Jóisten elé járulnak majd, és azt fogják bizonygatni, hogy ők mi mindent tettek a zsidókért – például, hogy építettek utakat és fürdőket nekik, de a Jóisten azt fogja mondani, hogy azt maguknak építették. „De mit fog mondani a németeknek, ha elfogadjuk a pénzüket?” – kérdezi Rapaport rabbi, amire Spálter rabbi azt felelte62: „hogy ezt a pénzt csak azért osztották, hogy jobb színben tüntessék fel magukat, nem azért, hogy segítsék a zsidókat. Azzal együtt, hogy az a pénz a miénk, tőlünk rabolták el és mindegy milyen késztetésből adják.”

 

A Lubavicsi Rebbe: „ez etikai kérdés, és nem vallási kérdés!”

1958. szeptember 10-én a Lubavicsi Rebbe (1902–1994) válaszolt63 egy hozzá in­tézett kérdésre, amelynek szerzője nem tudta eldönteni, hogy helyes-e elfogadni a német kárpótlást. „Az elején [ti. 5 évvel ezelőtt] még volt értelme ezt a kérdést megvitatni. De most, amikor már mindenki elfogadta, akkor egy ember döntése semmin nem fog változtatni. Fontos visszaszerezni az elrabolt pénzt tőlük, nem pedig megerősíteni őket azzal, hogy náluk marad. Érdemes minél többet kérni és jó dolgokra felhasználni.” Abban az évben egy újságírói kérdésre azt felelte64: „ez etikai kérdés, és nem vallási kérdés!” – tehát vallásilag nincs probléma vele.

 

A szatmári rebbe bizonytalan volt

Teitelbaum Joél rabbi (1887–1979), szatmárnémeti rebbe egy levélben azt írja65 (1956. augusztus): „nem nagyon örülök ennek a német kárpótlásnak, és voltak többen, akik ezt észrevették, és emiatt nem fogadták el. Ennek ellenére nem tiltom azoknak, akik el akarják fogadni a pénzt, mert vannak érvek ebben az irányban és az ellenkező irányban is, és nehéz a döntés. Bölcseink azt mondták66, ha tudsz egyértelmű választ adni, mondjad, ha nem, akkor ne mondjad.”

Saját vívódását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Goldberger Pinchász Áser Zelig (meghalt 2001) volt nagymegyeri (Veľký Meder) rabbi leírta67, hogy érvelése nyomán a szatmári rebbe hozzájárulását adta az elfogadáshoz. Goldberger rabbi ennek szellemében rengeteg rabbi társának szervezte meg a kárpótlását „annak ellenére, hogy én magam nem kértem.”

 

A psevorszki rebbe: A kárpótlás miatt épült fel Németország!

Az utolsó általam fellelt írás a témáról azonban nagyon fájdalmasan zárja le a vitát. Az antwerpeni Mose Jichák Gewirtzman rabbi (1882–1976), aki Reb Icikel Psevorszker rebbeként is ismert az alábbiakat mondta68: „meg vagyok győződve, hogy ha nem fogadták volna el a kárpótlást a német ámálékoktól, akkor az átkozott Németország az egyik legkevésbé számottevő állam maradt volna!” – vagyis a kárpótlás elfogadása spirituális erőt adott a németeknek.

Az első rész itt olvasható el. 

 

Háláchikus kérdések a kárpótlásról

 

Tartozás vagy ajándék, azaz ki örökli a kárpótlást?

Egy apa és a fia kérték az 1982-ben az izraeli rabbinátus segítségét, hogy peres ügyükben döntsenek. Történt ugyanis, hogy a kárpótlásra jogosult édesanya meghalt. Férje a hagyatéki tárgyaláson azt mondta, nagyjából 1000 márkára számítanak a németektől, erről az összegről pedig a fiú lemondott az apja javára. Amikor azonban kiderült, hogy több mint 10 ezer márka a tét, a fiú perelni kezdett. A rabbinátus azt vizsgálta, minek szá­mít a kárpótlás: tartozásnak vagy aján­déknak. Előbbi esetben a férjé, utóbbi esetben a fiúé az örökség69. Érvelésük szerint, mivel a nácik már nem léteznek, a német államnak nincs kötelezettsége a túlélőkkel szem­ben, csak a hírnevét akarja tisztá­ra mosni, és nem is lehetett volna ennek a követelésnek nemzetközi bíróságon ér­vényt szerezni (ahogy a kelet-néme­tek nem is fizettek). Így szerintük ez ajándék, és a fiú javára döntöttek. A döntést a jemeni Yosef Qafih rabbi (1917–2000) hozta, és csatlakozott hozzá Mordecháj Élijáhu főrabbi (1929–2010)70.

1962-ben Weisz Jichák Jáákov (1902–1989) volt nagyváradi rabbi egy család ügyével foglalkozott, akik nem tudtak döntésre jutni, melyiküknek jár egy elkobzott Tóra-tekercsért kaptak kárpótlás. Weisz rabbi szerint71 a Tóra tényleges értéke örökségnek számít, és el kell osztani az öröklő fiúk között. Ami ezen felül marad, az talált pénznek számít és azé, aki elintézte a kárpótlást, nem kell osztoznia a többi örökössel.

 

Férj és feleség: kié a döntés?

1957-ben Mose Feinstein rabbihoz (1895–1986) egy túlélő házaspár kérdéssel fordult. A nő ugyanis a kapott kárpótlásából 2000 dollárt adományba akart adni, de a férj ellenezte. Fein­stein rabbi szerint bár a pénz egyértelműen a nő saját pénzének számít72 – mint más bevételek –, a férje kezelésébe kerül a házasságban73, így annak az élete során nincs joga elajándékozni a pénzt a hozzájárulása nélkül. Klein Menáse (1923–2011) ungvári rabbi 1975-ben egy hasonló ügyben ügy döntött74, hogy ha férj hozzájárult, hogy cödákára adják a pénz egy részét, akkor már nem szólhat bele, milyen célra fordítja a nő.

Stern Becálel (1911–1988) volt pápai (később bécsi) rabbihoz egy olyan fiatalasszony fordult, aki komoly gyógykezelésre szorult a szabadulása után, és ezért nagy összegű kárpótlást kapott. Mivel a házasságban a férj kötelessége ellátni a feleségét75 és többek között a gyógykezeléséről is gondoskodnia kell76, ezért a nő nem köteles erre fordítani a kárpótlási pénzét, dönthet úgy, hogy a férj a saját pénzéből finanszírozza a kezelését, kivéve, ha már a háború előtt házasok voltak77. Ha sikerült kevesebb pénzből meggyógyulnia78, mint a kárpótlás, akkor a maradék a férj kezelésébe került, kivéve, ha ezért a nő fájdalmasabb, de olcsóbb terápiát vállalt. Abban az esetben a fennmaradó pénzről ő rendelkezik79.

 

Kell-e tizedet adni a kárpótlásból?

Goldberger nagymegyeri rabbitól 1980-ban azt kérdezték, hogy kell-e máászer, vagyis tizedet adni80 a kárpótlási pénzből. Mivel a máászért elsősorban nem a fizetésünkből, hanem a befektetésből jött haszonból kell adni és a németek pénze nem ilyennek számít, így véleménye szerint81 nem kell adni. Sőt, még azok, akik követik az elterjedt szokást, hogy a fizetésükből is adnak le máászért, még nekik sem kötelező, mert ez egy szokatlan „pénzforrás”.

1957. júliusban valaki olyan pénz után kapott kárpótlást, amit elvettek tőle – ebből már ő a háború előtt adott máászért. Kérdésére, hogy kell-e ebből újra adnia, Eliezer Jehudá Waldenberg rabbi (1915–2006) Goldberger rabbiéval ellentétes véleményt fogalmazott meg82. Szerinte a kárpótlásként kapott pénz már nem vezethető vissza a háború előttire, mert „ha az életéről lemondott, és alig volt reménye, hogy túléli, akkor pláne lemondott a pénzéről”, így ez új pénznek számít, és ha amúgy mindenből ad, akkor ebből is kell adnia máászért.

 

Oberlander Báruch rabbi írása

 

30  A további források egy része a következő gyűjteményben található: Orájtá folyóirat 22. kötet 209–224., 547–588., 604. oldal; 31 Min hámécár, 1960, Előszó, 10. oldal. Lásd még Is chámudot 346–348. oldal; 32 Megelőzi valamivel a New York-i Elberg rabbi cikke, lásd lent 57. lábjegyzet. Lásd még fent 4. lábjegyzetben; 33 A 23. lábjegyzetben említett írásában; 34 2Mózes 17:14., 5Mózes 25:17–19.; 35 9:10., 15–16.; 36 2Mózes 17:16.; 37 Hárábánut hárásit löJiszráél – Sivim sáná löjiszudá, Jeruzsálem 2002, 2. kötet 459. oldal; 38 Joél 4:21.; 39 Pszáchim 66a–b.; 40 Hilchot mödiná 3. kötet 89–97. oldal; 41 MáHáRáM Sik responsum CM 19. fejezet; 42 28:2.; 43 Söárim napilap 5715. svát 5.; Kitvé hágáon rábi Jechiél Jáákov Weinberg 2. kötet 382–384. oldal; 44 Dálijot Jechezkél 2. kötet 444–447. oldal. Lásd még Áchár héászéf 708–709. oldal; 45 Eszter 6. fejezet; 46 Midrás Eszter rábá 10:4.; 47 4. évfolyam 9. szám 14–15. oldal; 48 A 20. lábjegyzetben említett írásaiban; 49 2Mózes 11:2., 12:35–36.; 50 Uo. 5. évfolyam 1. szám 13. oldal; 51 1Mózes 15:14.; 52 5. évfolyam 6. szám 3–4. oldal. Lásd még 9. évfolyam 7. szám 9. oldal; 53 Lásd fent 4. forrás: „Jó tanáccsal segíteni a gonoszokat”; 54 Lásd fent a 11. lábjegyzetnél; 55 Hámáor 5. évfolyam 6. szám 5–6. oldal; 56 Hápárdész 41. évfolyam 8. szám 40. oldal; 57 Elberg rabbi bíráló cikke megjelent uo. 26. évfolyam 2. szám 40–41. oldal., 1951. novemberi dátummal; 58 Der jid 1954. november 30.; 59 Hámáor 6. évfolyam 2. szám 5–6. oldal. Henkin rabbi válasz cikke megjelent uo. 6. évfolyam 7. szám 15–17. oldal; 60 Hámáor 9. évfolyam 7. szám 9. oldal; 61 Ávodá zárá 2b.; 62 Uo. 9. évfolyam 10. szám 10–11. oldal, Áteret Mordecháj uo. 329–330. oldal; 63 Igrot kodes 17. kötet 349. oldal; 64 Hárábi – Slosim snot bösziut 1. kötet 15. oldal; 65 Divré Joél responsum 1. kötet 5:3.; 66 Sábát 145b.; 67 Minchát Áser uo. Lásd még Is chámudot uo. 346. oldal 16. lábjegyzet; 68 Roe even Jiszráél 198. oldal; 69 Sulchán áruch EH 90:1.; 70 Piszké dim sel Báté din hárábániim böJiszráél 13. kötet 77–83. oldal; 71 Minchát Jichák responsum 4. kötet 76. fejezet; 72 uo. 85:7.; 73 Uo. 13.; 74 Misné háláchot responsum 7. kötet 251. fejezet; 75 uo. 70:1.; 76 Uo. 79:1.; 77 Uo. 83:1.; 78 Lásd Bét Smuél uo. 2.; 79 Böcél háchochmá responsum 3. kötet 8–9. fejezet; 80 SÁ JD 249:1.; 81 Minchát Áser responsum 2. kötet JD 25. fejezet; 82 Cic Eliezer responsum 6. kötet 27. fejezet.