Sátrak a városban
Elvétve itt-ott meghúzódik
Nagy, emeletes házba zárva,
Az udvaron, sötét zugolyba,
Mint hogyha számkivetve volna
Egy sátor, egy szegényes, árva.
Gúnnyal tekint nem egy reája.
Áll szégyenlősen, tengve-lengve.
Poros papírlánc, mely befonja,
Az oldalán hervadt falomja,
Mint hogyha csak ráhányva lenne.
Dohos, sötét belül a sátor,
Tetejére madár se repdes.
A napnak nem mosolyg be fénye,
Egy férfi néha félve lép be,
S az is milyen szomorú, csendes!
Nem ilyenek voltak falumban,
Gyermekkoromban még a sátrak!
A lombjuk nem volt szürke, halvány,
Arany napfény játszott a gallyán
S akik beléptek, vígak, bátrak.
A tetőn dalt zengett madárnép,
Mintha velük az Úr izenne.
Falunk nem ismeré a csendet,
Belül vidámság hangja csengett.
Még most is ez rezdül szívembe.
Be más is volt az kis falumba!
Vagy én látom csak azt ma másképp
Mert elveszett minden, mi drága.
Szülőim s szívem ifjúsága
S könnyemen át minden bús árnyék.
A verset az Egyenlőség hetilap 1918. szeptember 21-én megjelent számában közölték Feleki Sándor (szül.: Füchsl, 1865–1940) tollából. Feleki az ország egyik legrégebbi zsidó hitközségéből, a lovasberényiből származott és szülővárosára mindig erős nosztalgiával gondolt vissza, főleg miután a berényi hitközség a szeme láttára, a 20. század elejétől erős fogyásnak és hanyatlásnak indult. A vers melankolikus hangulatát külön erősítette, hogy az első világháború negyedik évében íródott. Feleki 1893-tól kerületi orvos, később tisztiorvos Budapesten, emellett pedig termékeny író, költő volt.
További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.