Barabás Györgyi három évtizedet, szinte teljes kutatói munkásságát annak szentelte, hogy fölkutassa a magyar zsidóság nyomait. Összegyűjtötte és katalogizálta a sajtótermékeket, a hitközségek, egyletek és társulatok alapszabályait, valamint éves beszámolóikat és az iskolai értesítőket. Munkájáról és a magyar zsidóság életéről beszélgettünk vele.
A kutatás háttere
Az életünknek vannak lenyomatai. Dokumentumok rögzítik a születésünket, az iskolai előmenetelünket, a betegségeinket, a munkakörünket, munkaidőnket… papír papír hátán. A fontos dokumentumokat lefűzzük és gondosan elrakjuk, a hivatalos papírjainkról másolatok születnek és kórházak, minisztériumok, levéltárak polcain archiválódnak. A körülöttünk működő intézményeknek, szervezeteknek, üzleteknek is vannak dokumentumaik – ezek nem az egyénekről, hanem a közösségünk, társadalmunk, szokásaink lenyomatát őrzik.
Ezek a dokumentumok szakértő kezekben évtizedekkel, sőt akár évszázadokkal később is betekintést adnak egy-egy népcsoport, közösség életébe. A magyarországi zsidóság történetéről hiába tudunk sokat, a holokauszttal megszakadt kontinuitás miatt megannyi tudás elveszett. Azonban a levéltárakban, múzeumokban, könyvárakban heverő dokumentumok ezrei őrzik az egykor volt élet lenyomatát. Ezeknek a dokumentumoknak eredt a nyomába Barabás Györgyi, okleveles könyvtáros és etnográfus. Az elmúlt harminc évben bejárta a történelmi Magyarország minden fontosabb levéltárát és könyvtárát, a zsidó élet nyomai után kutatva. Az eredmény számos tanulmány, öt vaskos kötet, valamint e-könyv, amelyek betekintést nyújtanak a magyarországi zsidóság életébe a 17. század első felétől egészen a 21. századig. Ez különösen fontos erénye a könyveknek, hiszen nemcsak a háború előtti, de a háború, sőt a rendszerváltás utáni zsidó élet lenyomatait is rögzíti. Az 1956 és 1990 közötti időszakról különösen kevés szó esik, noha a lehetőségekhez mérten ekkor is aktív zsidó élet zajlott.
„A háború előtt nem sokan foglalkoztak ezeknek a dokumentumoknak a feldolgozásával, ahogy a zsidó folklór megőrzésével sem. A háború után, egészen a ’80-as évek végéig nem nagyon lehetett a zsidó népéletet kutatni, aztán meg már nem nagyon volt kit kérdezni…” – meséli, amikor felkeresem az otthonában, hogy megismerhessem munkásságát. Nem tudok nem gondolni édesapám szavaira, amikor idős nagynénje, utolsóként a családból, elhunyt: vele véget ért a magyar paraszti zsidóság története. Már nincs kit megkérdezni erről.
A szerzőről
Barabás Györgyi az 1980-as években tanult az ELTE-n: előbb történelemtanári és könyvtáros végzettséget szerzett, majd 1983-ban okleveles etnográfusként végzett. Kezdetben az MTA Néprajzi Kutatócsoportjának, később a Judaisztikai Kutatócsoportnak volt a könyvtárosa, miközben első munkái már meg is jelennek. Az elsők között állított össze forrásgyűjteményt, amikor Soros Ösztöndíjjal 1988–89-ben a Magyarországi zsidó folklór és népélet – forrásfeltárás és áttekintés című munkáján dolgozott.
Amikor először elém teszi a könyveit és belelapozok, fogalmam sincs róla, hogy mit látok. Címek, rövidítések, évszámok követik egymást. Barabás Györgyi türelmesen mutatja a bibliográfiai leírás adatainak rendjét Scheiber Sándor Magyar zsidó hírlapok és folyóiratok bibliográfiája című munkájában. Amit látok, egy térképet, vagy inkább GPS koordinátákat juttat az eszembe. Az évenként rendezett anyagban szerepel minden egyes kiadott újság, időszaki lap, értesítő, aminek nyomára lehetett akadni, és a lehető legrészletesebben rögzítve a róla tudható információk, kezdve az összes címváltozatától, a megjelenés gyakoriságán át, odáig, hogy a fellelhető példányaira hol bukkanhatunk rá. Barabás Györgyi azonban ragaszkodik a pontossághoz: „Ez egy adattár” – mondja.
Az első gyűjtemény: sajtótermékek
A bibliográfia címe azonban kicsit megtévesztő, hiszen a több mint 400 oldalas kötetet megtöltő anyagnak egy jelentős része Barabás Györgyi munkája, ahogy az olvasható is a kötetben: „A szerző hagyatékából sajtó alá rendezte: Scheiberné Bernáth Lívia és Barabás Györgyi. Az MTA Judaisztikai Kutatócsoport megbízásából újabb anyaggal kiegészítette: Barabás Györgyi. A mutatókat készítette: Barabás Györgyi.”
„Ezt a kutatást” – írta Scheiber professzor a Kirját Széfer, az izraeli könyvészeti folyóiratban megjelent, a bibliográfiához készült előszavában, 1956-ban – „csak Magyarországon, az itteni könyvtárakban lehetett elvégezni. Ez az anyag csak itt áll rendelkezésre. Akadhatnak olyan folyóiratok, amelyek még nem kerültek szem elé. – Jó lenne, ha volnának olyanok, akik ezt a bibliográfiát kiegészítenék.” Negyven évnek kellett eltelnie, hogy Scheiber Sándor kívánsága valóra váljon és teljes egészében fel lehessen dolgozni az 1847 és 1992 között született magyar zsidó sajtótermékeket. (Természetesen föllapozom a címmutatót az e betűnél, ahol a saját újságom mellett megtalálom az erdélyi zsidóság hét éven át megjelent Egység újságjának az adatait is. Itt mindennek van nyoma…). Az újság érhetően jó kordokumentum, ráadásul a kötelespéldányok miatt jól nyomon követhetőek és kutathatóak.
Egy kis kitérő a források fellelhetőségéről
„A kutató nagyban rászorul a levéltáros segítségére, mert ő tudja, mi hol található” – magyarázza Barabás Györgyi. Mint mondja, a levéltári anyagok sokszor nincsenek kategorizálva, gyakran csak egy-egy nagy kupac papír kerül a kutató elé, így előfordulhat, hogy valamin átsiklik. Az általa készített bibliográfiák és adattárak azonban útmutatást adhatnak az érdeklődőnek, hogy mit és hol keressen. Olyan egységes levéltár ugyanis nem létezik, amely minden zsidó anyagot egyben tenne hozzáférhetővé. „Az adatokra elsősorban levéltárakban és könyvtárakban bukkanhatunk, de sok minden kerül elő múzeumi gyűjteményekből is.” Múzeumokba kerülhetnek levéltári anyagok magánadományokból vagy éppen egy-egy kiállítás anyagához megvásárolt tárgyak közül is. Számomra a legérdekesebb, hogy sokszor irodalmi hivatkozásokból, így pl. Lőw Lipót könyveiből is nyomára bukkanhatunk a keresett anyagoknak.
A második gyűjtemény: hitközségek, egyletek, társulatok
Ekkor azonban már egy másik könyvről beszélgetünk, mely a Magyarországi zsidó hitközségek, egyletek, társulatok alapszabályait tartalmazza. Az MTA Judaisztikai Kutatóközpont kiadványa 1705-től 2005-ig vonultat föl mindent, ami a zsidó közösségekben csak hivatalosan szabályozott volt.
Kérdésemre, hogy honnan maradt meg ennyi alapszabály, Barabás Györgyi elmagyarázza, hogy noha az egyesületek alapítására általában a földesúr, vagy a vármegye adott engedélyt, azt az uralkodónak jóvá kellett hagynia. Ehhez kezdetben a Helytartótanácshoz, majd 1868-tól az egyesületek 1944-es (1948-as) feloszlatásáig a megfelelő szakminisztériumhoz (többnyire a Belügyminisztériumhoz, hitközségek esetében a Vallás-és Közoktatásügyi Minisztériumhoz) kellett az alapszabály másolatát benyújtani. Az egyesületeket csoportokba sorolták, így pl. voltak a társadalmi és jótékonysági egyesületek és a közgazdasági egyesületek is, köztük az izgalmas elnevezésű „Az izraeliták közt kézi mesterséget s’ földmívelést terjesztő egyesület is.” De voltak „oktatási, irodalmi és művészeti egyesületek” vagy éppen „tisztán politikai társulatok”, ezek létrejöttét egyébként erősen tiltották. Az egyesületek szabályozása alá estek az izraelita községek is, amelyek közigazgatási és hitéleti funkciót is elláttak, szemben a későbbi hitközségekkel, amelyek csak vallási, szociális és oktatási feladatokat végezhettek.
Mindezekről egyébként részletes beszámolót olvashatunk a kötet elején található tanulmányban, ami a laikus olvasó számára is jól érhetően, gördülékenyen vezet be ez esetben az alapszabályok történetébe.
És hogy mit tudhatunk meg ezekből az alapszabályokból, vagy éppen az ezt kiegészítő Magyarországi zsidó hitközségek, egyletek, társulatok éves beszámolói 1629–2008. című háromkötetes gyűjteményből? Tulajdonképpen mindent… „Ezek nélkül az adatok nélkül szinte lehetetlen egy zsidó közösség monográfiáját összeállítani” – foglalja össze röviden a szerző, majd bővebben ki is fejti, ide-oda lapozgatva a vaskos kötetekben. Látható, hogy a zsidó közösségek rendkívül sokféle egyletet működtettek, elsősorban szociális céllal – hangzik a magyarázat. A leggyakoribb a Chevra Kádisá, vagyis a Szentegylet, ami szinte minden hitközségben működött, feladataik messze túlmutattak a temetésekkel kapcsolatos feladatok elvégzésén. De találunk itt számtalan nőegyletet, betegsegélyező társaságot, ifjúsági szervezeteket, koma-egyletet és megannyi oktatási célú társulást. Ezek mentén jól láthatóan rajzolódik ki a zsidóság szervezeteinek rendszere.
Az adattár más egyebek mellett rögzíti a benyújtott alapszabályok és alapszabály-tervezetek nyelvét is: van, ami cseh nyelven, van, ami magyarul németül vagy éppen héberül, jiddisül született, utóbbiakhoz fordítást is kellett mellékelni a Belügyminisztérium számára.
A bevezető tanulmány mellett izgalmas átböngészni a kötet második részét is, ahol a szerző válogatást közöl az általa feldolgozott forrásokból. Ezeket átlapozva rögtön érhetővé válik, miért is lenne fontos ezeknek a kutatása. Az alapszabályok és az éves beszámolók betekintést adnak a közösségek felépítésébe, tagjainak és a szolgált közösségnek összetételébe, vagyoni helyzetükbe és más egyéb információkba. Ez nemcsak az alapszabályokat és éves beszámolókat felvonultató kötetekre, hanem a később megjelent iskolai értesítőket tartalmazó adattárra is igaz.
A harmadik gyűjtemény: iskolai értesítők
Ez utóbbi kizárólag e-könyv formájában érhető el, ami a kereshetőség szempontjából tulajdonképpen talán még jobban használhatóvá is teszi a gyűjteményt. Ez a legújabb, immár magánkiadásban megjelent kiadvány az, amely számomra a legizgalmasabb.
De kezdjük az elején, mi is az iskolai értesítő? A bevezető tanulmány a következő választ adja erre: „Az 1997-ben kiadott Pedagógiai lexikon meghatározása szerint ’Az iskolai értesítő, iskolai évkönyv a tanévek végén kiadott nyomtatott füzet vagy (év)könyv, mely az iskola tanulóinak névsorát és érdemjegyeit, valamint az iskola életét bemutató tájékoztató anyagokat, a tanárok tudományos tevékenységét tartalmazta.’” Ezt a meghatározást Barabás Györgyi a bemutatott szövegek között görgetve további érdekességekkel egészíti ki. Az iskolai értesítő, mint mondja, tulajdonképpen arra szolgált, hogy a szülőket tájékoztassa az iskolai évről, az iskola munkájáról.
Először is szerepelnek itt az iskolák felügyelő bizottságai, az iskolaszékek tagjai, ami betekintést adhat a közösség vezető személyiségeinek névsorába, sőt adott esetben az életükbe is. Így pl. a nyíregyházi hitközség 1865-ben alapított Status Quo iskolájának 1928–29-es és 1929–1930-as tanévekről megjelent értesítőjében hosszan búcsúztatják az 1930. április 27-én elhunyt dr. Gutman Zsigmondot, aki jogi pályája mellett az iskolaszék elkötelezett elnöke volt. „Nem lehet dr. Gutman Zsigmondról teljes képet rajzolni máskép, csak ha magunk elé idézzük meggörnyedt és mégis mozgékony alakját, ahogy siet, mert bizonyosan hitközségi, vagy iskolai ügyben van elintéznivalója, az ő emberszerető meleg tekintetét, mosolygó szemeit, amelyekkel a gyermekekben gyönyörködik” – ez talán az egyetlen emberközeli leírás Gutman doktorról.
Ugyanitt értesülünk az iskola fejlődéséről, mert bár korábban „az iskola hírnevét veszítette”, mostanra a „tantestület minden tagja feladatának magaslatán áll”, „a gyermekek vidámak, de nem fegyelmezetlenek” a tantermek pedig „tágasak, világosak, hygiénikusak” és „van, aki még arról is gondoskodik, hogy ruhát és cipőt kapjon, aki rászorul”.
Találunk itt tantervekkel kapcsolatos információkat, gazdasági beszámolókat, de még azt is, az iskolaszék melyik tagja mikor inspekciózott az intézményben. Melyik osztály melyik tárgyból mit tanult. A komplett tanmenetek és órarendek mellett az iskola életébe is betekintést nyerünk. Így pl. a „Pozsonyi Orth. Izraelit Hitközség Által Fenntartott, Keresked. Szaktantárgyak Tanításával Kapcsolatos, Államilag Segélyezett Nyilvános Polgári Fiúiskola 1911–12-es tanév végén kiadott értesítőjében több oldalas, festői leírást találunk a Magas-Tátrába tett négynapos tanulmányi kirándulásukról, és természetesen annak anyagi elszámolásáról is.
Ezek olyan kordokumentumok, amelyek akár az oktatást, akár a zsidó közösséget vagy egy-egy család történetét vizsgáló kutatóknak, de még a laikus olvasónak is izgalmasak. „Bár talán a gyerekek nem örültek annyira, hogy mindenki látta az érdemjegyeiket” – teszi hozzá a szerző mosolyogva. Az egyetlen terület, amely ebből kimarad, az a jesivák államilag kevésbé szabályozott világa, ők nem adtak ki éves értesítőket.
A kutatómunka és az anyagok feldolgozása
Barabás Györgyi adattárai és bibliográfiái tulajdonképpen három évtized kutatómunkáját ölelik föl a történeti Magyarország teljes területére kiterjedve. „Ezek a dokumentumok nincsenek digitalizálva, kivéve a zsidó újságok esetében, amelyek mikrofilm formájában kutathatóak a Széchényi Könyvtárban erre sem idő, sem pénz és sajnos érdeklődés sincsen” – avat be a kutatás részleteibe a szerző. „A papír, amire nyomtatták őket, sajnos lassan tönkremegy, száz év múlva talán már semmi nem lesz belőlük.” Így azzal, hogy a kutatók számára készen nyújtja át az anyagok fellelhetőségét, talán az utolsó esélyt adja meg arra, hogy valóban mélységében feldolgozható legyen a magyarországi zsidóság élete.
Ahogy a szavaiból kitűnik, a kutatást elsősorban magánszorgalomból végezte, a tudós érdeklődésétől hajtva, többnyire anyagi támogatás nélkül. „Elsősorban a férjemnek és a fiamnak tartozom köszönettel, amiért biztosították az anyagi hátteret és az időt ahhoz, hogy én kutathassak. Emellett a fiam készítette el az iskolai értesítők e-könyvét” – meséli. „Nélkülük ezek a művek nem születhettek volna meg.”
Az első két kötetet, Scheiber Sándor bibliográfiájának feldolgozását és kiegészítését, valamint az alapszabályokat ismertető munkát az MTA Judaisztikai Kutatóközpont jelentette meg. A háromkötetes Magyarországi zsidó hitközségek egyletek, társulatok éves beszámolói és annak az e-book formátuma a Zsidó Tudományok Szabadegyetemének égisze alatt, a Chábád Lubavics Nevelési és Oktatási Alapítvány kiadásában látott napvilágot. A kutatás során számos könyvtár és levéltár dolgozói, valamint kutatók és történészek segítették a munkát: akár azzal, hogy összehozták a megfelelő személyekkel, mint pl. Gavriel Bar-Shaked, Falvy Zoltánné vagy Avigdor Löwenheim és Zvi Hartman: „ők voltak azok, akik megkértek a ritka zsidó források, nyomtatványok összegyűjtésére”, akár más módokon.
„Komoróczy Géza, amellett, hogy kiadta munkáimat, támogató nyilatkozatokat adott levéltári kutatásaimhoz. Oberlander Báruch rabbi rengeteg segítséget nyújtott munkám kiadásához, valamint a külföldi magyar zsidó forrásanyag Magyarországra való behozatalához. Emellett a héber szövegek átnézésével segítette elő a könyvek megszületését. Mellettük nagyon hálás vagyok Csurgai Horváth Józsefnek, a székesfehérvári Városi Levéltár igazgatójának, aki felhívta figyelmemet a levéltári kéziratos alapszabályok fontosságára, valamint Vucskovics Erzsébetnek a cirill betűs helységneveknél, átírásoknál nyújtott segítségéért.”
Emellett számos kutató-társat és egyéb szakembert is név szerint említ, mint olyanokat, akik elősegítették a munkáját, köztük Emanuel Atzélt, Bányai Viktóriát, Frojimovics Kingát, Gyémánt Lászlót, Haraszti Györgyöt, Hidvégi Mátét, Komoróczy Szonja Ráchelt, Meister Róbertet, Nógrádi Bálintot, Radányi Zoltánt, Maria Radosavot, Schmelczer Hermann Imrét, Michael K. Silbert, Adina Sternt, Tamási Balázst, Toronyi Zsuzsannát, valamint Voigt Vilmost és Voit Krisztinát.
A kutatás jövője
Bár a kutatómunka véget ért, az anyag feldolgozása még nem teljes, egy utolsó nagy terület még várat magára. Ezek a zsidó naptárak: rendszerezésük és bemutatásuk tovább szélesítené a kutatható anyagok tárát. Ezek ugyanis, akárcsak a korábbiak, messze több információt tartalmaznak, mint azt elsőre gondolnánk és fontos adatokkal járulhatnak hozzá egy-egy hitközség megismeréséhez. Reméljük, Barabás Györgyinek lesz ereje és ideje befejeznie nagy munkáját – és hogy lesznek, akik meglátják a források kiaknázatlan kincsestárának értékét és megfelelő támogatást nyújtanak azok megjelenéséhez.
„Ez egy egyedülálló emlékműve a magyar zsidóságnak” – mondja Barabás Györgyi munkásságáról Oberlander Báruch rabbi. „Városról városra, faluról falura vannak benne rögzítve konkrét emlékek az egykori zsidó életről, emberekről, akiknek sokszor semmi más nyoma nem maradt. Hatalmas munka, amihez végtelen türelem és elhivatottság kellett, és amihez örömmel nyújtottam és nyújtok továbbra is segítséget. Öröm számomra, hogy egyes részeit mi jelentethettük meg és tehettük elérhetővé a zsido.com-on is az érdeklődők számára.”
Nem tudom ideillőbb szavakkal zárni ezt a beszámolót, mint Scheiber Sándoréval, aki saját írásáról így fogalmazott: „Reméljük, hogy a kutatók, főképpen a magyar zsidó történelemmel foglalkozók hasznosnak találják e munkát.”
Megjelent: Egység Magazin 33. évfolyam 169. szám – 2023. augusztus 23.