Egyszerű csaló vagy a pénzügyek királya? – Szerencsés Imre kincstárnok története

Szefárd gyökerek és kitérések

Selomo (Salamon) ben Efrajim Snéor valamikor az 1450-es években szü­letett a mai Spanyolország te­rü­letén. Valószínűleg Don Abraham Seneor (1412?–1493) öccse le­he­tett, aki IV. Henrik kasztíliai ki­rály udvari bankára volt.

1492. március 31-én, miután a mó­rokat kiverték az ibériai-félszigetről és kezdetét vette a keresztény uralkodás, a zsidóknak ediktumban parancsolták meg a keresztség felvételét vagy az ország elhagyását. Míg Abraham Seneor 1492. június 15-én ünnepélyes keretek között Fernando Núnez Coronel néven meg­keresztelkedett – keresztszülei egyébként a királyi pár voltak –, addig Selomo inkább elhagyta az országot és az 1490-es évek közepén Budára költözött.

A középkorú Selomo már gazdag emberként érkezett Budára, ahol hamarosan nagy befolyást szerzett a királyi udvarban. Házat vásárolt az (Új) Zsidó utcában (más változatban: Szombat utca, a mai Táncsics Mihály utca), megtanult magyarul és felvette az Etil (Attila) nevet. Családos ember volt, aki feleségével és két – valószínűleg házas – fiával, Abrahammal és Efrajimmal élt. Ugyanakkor házasságtörő is volt: felesége mellett évekig titkos szerelmi viszonyt folytatott egy keresztény nővel. Mivel ezt a középkorban akár máglya általi halállal is büntették, hogy ezt elkerülje, Selomo valamikor 1505–1510 között Szalkai László (1475–1526) püspöknél megkeresztelkedett. Az akkori rangját jelzi, hogy keresztapja nem más, mint az akkori nádor, Perényi Imre (?–1519) volt, aki után az Imre keresztnevet és a Szerencsés vezetéknevet is kapta. Így lett Selomo ben Efrajim Snéorból Szerencsés Imre, vagy ahogy akkoriban latinosan hívták: Fortunatus Imre.

A régi és az új család, a régi és az új zsidónegyed

Szerencsés a kitérése után elhagyta családját, akik ezt követően is a Zsidó utcában maradtak. A legendáriumok szerint feleségétől a zsidó vallási előírások szerint vált el, vagyis getet adott neki. A válást követően újból megnősült, méghozzá az udvarnál „egy jól ismert” kolozsvári származású nővel, Heldin Annával (?–1544) – aki valószínűsíthetően korábban a szeretője volt.

Házat vásárolt, mely a korabeli térképek alapján a mai Dísz tér 6-7. szám alatti teleknek azonosítható be. A ház a kor legillusztrisabb környékén állt: a 14-15. századfordulótól itt lakott a budai nemesség nagy része – ugyanis miután I. Lajos 1360-ban kiűzte a zsidókat, a házaikat a nemesek között osztotta szét. Buda első zsidónegyedéből – a (régi) Zsidó utca a mai Szent György utca helyén futott – 1364-től, amikor újra visszatérhettek a zsidók, akkor fokozatosan Buda északi részére telepedtek át és ott alakították ki az új negyedüket, ahol 1461-ben újabb nagyzsinagógát is emeltek (Táncsics Mihály utca 27. telek alatt betemetve). A régi negyed az 1420-as években, Zsigmond király idejében szűnt meg véglegesen és ekkor temették el a 13. századi nagyzsinagógát is (Palota út Dísz tér előtti torkolatnál az úttest alatt).

A gyorsan ívelő karrier, majd vereség

Mivel Szerencsés jól értett a pénzhez és már a „vallási kérdések” sem álltak útjában, hamarosan II. Lajos király és Mária királyné kegyeltje lett és idejét az ország pénzügyei kezdték lekötni. Szalkai László, ek­kor már kancellár és kalocsai – majd esztergomi – érsek tartott igényt Szerencsés tudására.

1520-ban Szerencsést al-kincstár­noknak nevezték ki, de személye csak 1521-ben került igazán a középpontba, de akkor sem pozitív tónustól színezve: a köznemesség ugyanis őt vádolta meg Nándorfehérvár elestével, mivel ő hanyagságból nem küldött időben pénzt és fegyvereket a végvár felszabadításához. Valószínűleg küldött volna, ha ugyan lett volna miből. Csakhogy a magas pozíciót rossz időben kapta, tudniillik az államkassza szinte teljesen üres volt, ezzel szemben a délvidék meg tele volt törökökkel. A két körülmény szerencsétlen kom­binációja egyenesen vezetett a nándorfehérvári vereséghez.

Pénzcsinálás a semmiből

A vereséget követően II. Lajos annyira megrémült, hogy utasította Szalkai Lászlót és Szerencsés Imrét, hogy szervezzék meg a „pénzrontást”. A király parancsba adta a kamaragrófoknak, hogy az addigi külalak és névleges érték megtartásával új, de valójában fele olyan értékű érméket veressenek. A pénzrontást az 1521-es novemberi budai országgyűlés is megszavazta. 1523-ban Szerencsés pedig a királyi pár pénzügyi tanácsadója lett.

Természetesen a pénzrontás sem töltötte meg a kincstárt és a köz­ne­messég, élükön Werbőczy Ist­ván­nal (1465-1541) mindenért az akincstárnokot tette felelőssé. A királytól azt követelték, hogy a dé­nár-rontásért máglyán égessék el Szerencsést. Werbőczy komoly alapok nélkül vádolta az általa „kö­rül­metélt, fél-zsidó kegyetlen ra­ga­dozónak” nevezett Szerencsést. Sze­rencsés ekkor leplezte le a német Fugger-házat (akik hitelezések útján számos felügyeleti jogot – például rézbányákat – szereztek maguknak), hogy ők azok, akik valójában folyamatosan meglopják az országot – viszont ekkor már az igazság csak keveseket érdekelt. A kedélyek nem csillapodtak, a köznemesek Szerencsés vérét kívánták, így végül a király kénytelen volt lépni és 1525. május 20-án Szerencsést a budai Csonka-toronyba záratta, mely fogság – vagy talán inkább védelem –  nem tartott sokáig, csupán két hétig.

Lakomából budai pogrom

Szerencsést a rövid elzárását követően királyi tisztek és udvaroncok kísérték közeli otthonába, ahol szabadulására fényes ünnepséget rendeztek. A lakoma viszont olaj volt a tűzre: 1525. június 5-én az ünnepség napján a felbőszült tömegek – a még Budán tartózkodó köznemesek, valamint a főurak fegyveresei és a hajdúk – betörtek Szerencsés házába.

Szerencsés és a vendégei a ház Dunára néző hátsó ablakain leeresztett köteleken másztak le a várfal oldalán és így tudtak megmenekülni. A betörők kifosztották a házat, ahol sok aranynemű, értékes kelme és bor volt felhalmozva. Ám a fosztogatók nem csillapodtak le, és másnap, a környéken élő udvari nemesek házaira és Szalkai érsek Mindszenti utcai (mai Úri utca északi része) otthonára támadtak, ám az udvari zsoldosok szétkergették őket. Ekkor következtek a zsidók elleni támadások.

A korabeli feljegyzések szerint a zsidók bátran védték a házaikat, amiben a zsoldosok is segítettek nekik, ám végül a túlerő győzött és a zsidók Mandel Jakab prefektus megerősített házában (mai Táncsics Mihály utca 26.) kerestek menedéket. A kaotikus állapotnak Szapolyai István nádor fia, Szapolyai György (1488?–1526) szepesi gróf vetett véget, a garázdákat elkergette Budáról.

Megbékélés majd bojkott

Miután lenyugodtak a kedélyek, Szerencsés visszatért otthonába és még státusza is újra megszilárdult: a hónap végén megtartott hatvani országgyűlésen (1525. június 24. – július 6.) megjelent nemesek – még Werbőczy is – újra a bizalmukba fogadták.

Javaslatára a király visszavette a Fug­ger-háztól a nemesfémbányászatot, mire azok a közelgő török had­erők dacára aljas bojkottot intéztek az magyar királyság ellen, ezzel tulajdonképpen teljesen ellehetetlenítve az országot. Ez vezetett 1526. augusztus 29-én a végzetes mo­hácsi csa­tához. A vereséggel szin­te egy idő­ben meghalt Szerencsés Imre is.

Szerencsés Imre zsidó szemmel

Szerencsés személyének megítélése nem egyszerű feladat, hiszen erkölcsileg nem volt sem jobb, sem rosszabb az akkori uralkodóosztály más tagjainál. Árnyaltabb képet 500 év távlatában pedig már csak nehezen kaphatunk. Zsidó szemszögből viszont érdekes töredékek maradtak ránk. Érdekes adalék például a konstantinápolyi Elija ha-Levi rabbi egy levele, melyben Szerencsést – kitérése után – számos, a zsidó körökben végzett jócselekedetéről említi, közöttük a budai zsidók folyamatos támogatását például a pénteki alamizsnaosztással.

A középkorban több közösségben elterjedt szokás volt, hogyha valakinek az apja kitért a zsidó vallásból, akkor annak az embernek a fiát, ha felhívták a Tórához, akkor a héber nevében nem azt mondták, hogy kinek a fia, hanem hogy kinek az unokája – vagyis Szerencsés fiai esetében a budai zsinagógában nem azt mondták volna, hogy „Avraham ben Selomo”, hanem „Avraham ben Efrajim”. Viszont az legendáriumok úgy tartják, hogy Naftali ha-Kohen Hercz budai rabbi tekintettel arra, hogy Szerencsés számos jót tett a zsidó közösséggel, kivételesen megengedte, hogy Szerencsés fiait továbbra is a briszükkor, vagyis a körülmetélésükkor kapott nevükön szólítsák a zsinagógában. Naftali rabbi döntését még Meir Katzenellenbogen, páduai rabbi is jóváhagyta. A neves itáliai rabbi azzal támasztotta alá a döntést, hogy mivel a Tóránál mondott áldásokba szokás belefoglalni az uralkodókra mondott áldást is, akkor miért ne lehetne megtartani egy kereszténnyé lett zsidó férfi nevét, aki ráadásul még segíti is a zsidó közösséget.

A legenda szerint egyébként Sze­ren­csés a halálos ágyán, több zsi­dó je­lenlétében könnyek között „visszatért” a zsidó hitre és bűn­vallomást, vagy­is viddujt tett, így zsidóként halt meg. Szeren­csés Imre halálával lezárult a budai zsidók első nagy korszaka.

Bibliográfia:

Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon, vol. I. (Pozsony: Kalligram, 2012) pp. 343-358.; Venetianer Lajos: A Magyar zsidóság története (Budapest: Könyvértékesítő Vállalat, 1986) pp. 43-47.; Végh András: „Buda város első zsidó negyedének emlékei az újabb ásatások fényében”, in: Régészeti Kutatások Magyarországon 2005. (Budapest, 2006) pp. 125–148.; „Szerencsés Imre” című cikksorozat, in: Egyenlőség, 1887., 6. évf. 41. szám pp. 5-6. (1. rész); 1887., 6. évf. 42. szám pp. 6-7. (2. rész); 1887., 6. évf. 43. szám p. 7. (3. rész); „Szerencsés Imre és a budai zsidók”, in: Egyenlőség (1901) 20. évf. 7. szám pp. 5-6.