Az ausztrál Bálint Rút nagymamája, Évi, magyar volt. Nemcsak a nyelvét és az akcentusát őrizte meg, hanem az ízeit is – a konyhájában mindig ott illatoztak a régi világ ételei, amelyeket gyerekként még Magyarországon tanult meg elkészíteni. Bár életének nagy részét Ausztráliában élte le, sosem felejtette el honnan jött.
Amikor a nagymama halála után Rút rátalált a régi receptfüzetére, olyan volt, mintha egy időkapszulát nyitott volna ki. A lapok között nemcsak összetevőket és főzési instrukciókat talált, hanem neveket, régi leveleket és emlékeket is – egy elveszett világ darabkáit. Ez a receptkönyv több, mint egy egyszerű gyűjtemény: a holokauszt elől menekülő magyar nő története, aki egy új országban próbálta megőrizni mindazt, amit otthonról hozott magával.
Ebben a cikkben az ő életét és receptjeit idézi fel unokája, Bálint Rút, hogy megmutassa, hogyan fonódik össze az étel és az identitás, hogyan lehet egy kézzel írt receptfüzet egy családi örökség egyik legfontosabb darabja.
(Bálint Rút a New South Wales-i Egyetem történelem szakának docense)
A magyar nagymama kézzel írt öröksége
Nagymamám receptkönyve egy régi füzet, amely szinte szétrepedezik a kivágások, bevásárlólisták és levelek tömkelegétől. Kartonnal és egy darab zsinórral van összekötve, lapjai tele vannak receptekkel – a koraiak magyarul, a későbbiek angolul –, mindegyiket gondosan, aprólékosan, kézzel írta le. Sok recept mellett ott szerepel annak a nőismerősének a neve, akitől a receptet kapta: „Susan sajttorta”, „Mrs. Konrad florentini”, „Magda macesztorta”.
A könyvet nagyszüleim halála után találtam meg, amikor segítettem átnézni a holmijaikat. A receptkivágásokkal teli zacskó legalján bukkantam rá, amelyek az 1940-es évekből származó újságokból és női magazinokból voltak összegyűjtve.
Egy zsidó nagymama emlékei
Évi nagymamám sok szempontból tipikus zsidó nagymama volt: mindig ügyködött valamin a konyhában, imádott kertészkedni, éles nyelve volt és kritikus ítélőképessége. Arra törekedett, hogy azok, akiket szeretett, a legjobbat kapják. Kerülte a hivalkodást, utálta az ajándékokat, és elítélte az ausztrál társadalom túlfogyasztását, gyakran panaszkodva, hogy az unokái „túl könnyű életet élnek”.
Ő soha nem élt könnyű életet – zsidó származása és kelet-európai gyökerei ezt lehetetlenné tették. Gyermekként átélte az első világháborút, majd a 20-as és 30-as években a Magyarországon növekvő antiszemitizmust. 1938 végén, a második világháború előestéjén Ausztráliába menekült. Családjának nagy része otthon maradt, és az elvesztésük sebe, amelyet a náci haláltáborok okoztak, soha nem forrt össze.
Magyar receptek egy új világban
Annak ellenére, hogy milyen csodás magyar ételeket kínált nekünk – fasírtokat, sült húsokat, szilvás pitéket, kuglófot és mákos bejgliket –, én soha nem láttam, hogy sokat evett volna. Később gyakran gondolkodtam azon, vajon büntette-e magát azért, mert ő túlélte a háborút, míg mások nem?
Menekültként Ausztráliában
Nagyszüleim mindent megtettek, hogy családjukat Ausztráliába hozzák. Nagy nehézségek árán végül sikerült is letelepedési engedélyt megszerezniük testvéreiknek, de sajnos egyikük sem tudta időben használni. A receptkönyv lapjai között gondosan hajtogatott leveleket találtam nagymamám édesapjától, Félixtől, és húgától, Annától is. Az apró lapokra pirinyó betűkkel írtak, hogy minél több szöveg férjen rá.
A receptkönyv volt az egyetlen hely, ahol nagymamám értékes dolgokat tárolhatott, és biztonságban, közel tudta tartani őket.
Asszonyok történetei a receptkönyvekben
Rachel Ankeny professzor asszony, a háború utáni migráció és ételtudomány szakértője szerint a receptkönyvek olyan tárgyak, amelyeket sok nő nap mint nap használt ezekben az időkben.
„Ezek a könyvek nagyon fontos történelmi források”
– mondja.
A nagymamám receptkönyvének megtalálása olyan volt, mintha újra felfedeztem volna őt. Bár társadalomtörténésznek tanultam, soha nem gondoltam arra, hogy a receptkönyvek történelmi tárgyak is lehetnek, vagy forrásai a nők mindennapi életének.
Magyar gyökerek, ausztrál receptek
A receptek egy különös gyűjteményt alkottak az ausztráliai konyha jellegzetességeiből is: peach melba, sajttortás pite, halas csápsülj, nyúlból és banánból készült puding. Különösen furcsák voltak, tekintve, hogy nagymamám soha nem készített nekem semmi olyat, ami „ausztrál” ételnek tűnt volna.
A magyar asszimiláció kihívásai Ausztráliában
Ausztráliába zsidó menekültként érkezni nem volt könnyű. A hivatalos és a közvélemény is ellenséges volt a zsidókkal szemben. Nagyapám első állása Wodongában, Victoria vidéki részén volt, ahol az idegenek, nemhogy a zsidók, ritkán fordultak elő.
Évi receptkönyve sok mindent elárul arról, hogyan próbálta leküzdeni az elszigeteltségét: egy Clare nevű nő megosztotta mogyoróvajas sütijének receptjét; egy másik receptet pedig Miriamtől kapott, aki a nővére gyömbéres, pihe-puha piskótareceptjét küldte el neki levélben.
Ebben az időben sok nő recepteket cserélt ausztrál szomszédaival, hogy próbáljon asszimilálódni az ausztrál kultúrába. De ez egyben azért is volt, hogy otthon érezzék magukat.
A nagymama álmai egy idegen országban
Évi, a férje, Imre és három gyermekük együtt próbáltak boldogulni az új hazában. Apám emlékszik, hogy Évi folyamatosan kivágta a recepteket a magazinokból és az újságok női rovatából. Számomra, mint unokájának és történésznek, Évi receptkönyve egy felnyíló ajtó volt.
Ez volt az ő munkakönyve, kreatív kézikönyve, szellemi kézikönyve, egyben egy napló is, amelyben mindennapi és intimebb pillanatait is megörökítette.
A receptkönyv, mint családi örökség
Évi receptkönyve nem csupán egy gyűjtemény volt, hanem egy kapu a múltba, amely lehetővé tette, hogy újra felfedezzem nagymamám életét és korát. Az ételek, amiket főzött, és a receptek, amiket összegyűjtött, nem csupán ízeket, hanem történeteket is hordoztak – történeteket a túlélésről, a családról és a szeretetről.
Ez a kis füzet nem csupán egy receptgyűjtemény volt, hanem egy családi örökség, amely átívelte a generációkat és a kontinenseket.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.