Egy különleges, a széles zsidó világ előtt ismeretlen pészahi szokásról mesélt ráv Friedlander Cvi Hersch, az Egyesült Államokban székelő liszkai rebbe.
A zsidók purimkor hámántáskát esznek, háromszögre hajtogatott tésztát, amelybe ízletes lekvár, mák-, dió- esetleg csokoládékrém kerül. Sávuotkor hagyományosan a tejtermékeké a főszerep, tejszínes krémlevesek és sajttorták kerülnek az asztalra. Ros hásánákor mindenféle édes süteményt szolgálnak fel, és még a bárcheszt is mézbe mártják. Gyakorlatilag az összes zsidó ünnepnek megvan a saját ízvilága, de talán egyik sem annyira specifikus mint a macesz, melyet pészah idején fogyasztunk.
A maceszevéssel arra emlékeznek, hogy az Örökkévaló kivezette a zsidókat az egyiptomi rabszolgaságból, és szabad néppé tette őket. Régen sok-sok napot és órát töltöttek a maceszkészítés előkészületével és sütésével, ma pedig sok pénzt áldoznak az úgynevezett őrzött, vagyis smúra macesz beszerzésére. Niszán hónap beköszöntétől szokás nem enni pászkát, hogy niszán 15-én este mindenki bőséges étvággyal üljön le a szédervacsorához.
https://peszah.hu/peszah/peszahi-torvenyek/az-unnep-kellekei-a-macesz/
Éppen ezért nagyon érdekes az a helyi hagyomány, amelynek következtében nem esznek maceszt pészahkor. A különleges és meglehetősen ritka minhágra Yitzchok Frankfurter, az Ami amerikai ortodox zsidó magazin főszerkesztője hívta fel a lap egyik újságírójának figyelmét, akinek 2011-ben sikerült interjút készítenie a New Yorkban élő liszkai rebbével, a ritka szokás egyik őrzőjével.
Fontos hangsúlyozni, hogy a „macesz nem evés” pészahi szokása a széderestéktől – a Szentföldön a széderestétől – független, hiszen a széderen tórai kötelesség minden zsidó számára, hogy egy „kezájit” nagyságú (nagyjából egy négyzet alakú macesz kétharmada, vagy egy kézzel készített kör alakú macesz fele) maceszt elfogyasztani. A különös szokást tehát kizárólag a széder esté(k)től függetlenül, a pészah többi napján gyakorolják.
Amikor az interjút készítő Nesanel Gantz először hallott erről a különös szokásról, rögtön körbekérdezett a családjában és a baráti körében, hogy ismerik-e ezt a minhágot. A megkérdezettek közül csak kevesen hallottak a szokásról, és közülük sem gyakorolta senki. Páran tudtak olyan ortodox zsidókról, akik követik ezt a hagyományt, de még ők sem várták el feltétlenül a családjuktól a szabály betartását.
A szokatlan minhág a zsidó nép abból a törekvéséből vezethető le, hogy a pészah biztosan chámecmentes legyen. A Tóra szerint, ha egy zsidó chámecet eszik pészah idején, akkor azért a legsúlyosabb büntetés jár:
„Hét napig kovász ne találtassék házaitokban mert mindenki, aki eszik kovászost, irtassék ki az a lélek Izrael községéből, akár idegen, akár az ország szülötte. Semmi kovászost se egyetek, minden lakóhelyeiteken kovásztalant egyetek.” (2Mózes 12:19–20.)
A macesz nem evés szokása tehát abból a félelemből ered, hogy a macesz esetleg chámeccé válik. Hiszen, ha egy maceszban sütés után véletlenül maradt egy kis nyers liszt, akkor vízzel érintkezve kovászossá változik. Hozzá kell tenni, hogy a szokás kialakulásakor még nem létezett gépi macesz, hanem csak kézzel készített. Mivel a régi módszerrel nehéz biztosítani a standardizált minőséget, elképzelhető, hogy a leggondosabb odafigyelés mellett is maradhatnak kis „lisztes zsebek” a tésztában.
A szokás kikopásának egyik oka tehát a maceszkészítés gépiesítése, amely lehetővé tette a fenti kockázat kiküszöbölését.
A macesz chámecesedésétől való félelem másik, „enyhébb” fajtája az, hogy egyes zsidók, elsősorban a haszid közösségekben, nem esznek gebroktsz-ot (héberül: mácá srujá), vagyis olyan maceszt, amely vízzel, vagy bármilyen folyadékkal érintkezett. Így ezek az emberek nem fogyasztanak pészahkor maceszgombóc levest sem.
A mára már szinte teljesen feledésbe merült szokásról Chájim Mordecháj Margolioth (1780–1823) lengyel rabbi, a Sááré Tsuvá szerzője is említést tett. Azt írta, hogy vannak olyan emberek, akik Erec Jiszráélban csak pészah első estéjén esznek maceszt, ám a nagy többség ezt a szokást nem követi, de mindkét csoport igaz zsidókból áll.
Az elmúlt századokban több prominens diaszpórai rabbiról is tudható, hogy a széderetéket leszámítva nem ettek pészah alatt maceszt. Ilyen volt például a premisláni cádik, Rabbi Méir (1703–1773), a koreci Pinchász Shapiro (1726–1791), ráv Sábtáj Lipshitz (1845–1929) ilosvai rabbi, vagy éppen a keresztúri rebbe, reb Steiner Sájele (1851–1925).
Bár a minhág az „ARIZaL”, vagyis a nagy kabbalista Jicchák Lúriáig (1534–1572) vezethető vissza, az első dokumentált személy, aki ténylegesen gyakorolta is, az a sátoraljaújhelyi rebbe, a Jiszmách Mose szerzője, reb Teitelbaum Mose (1759–1841) volt, aki egész életében tartózkodott a pészahi maceszevéstől, s környezetét is erre buzdította. A nemzedékek sorában azonban a leszármazottjai úgy döntöttek, hogy felhagynak ezzel a gyakorlattal, mert úgy érezték, hogy az öröm, ami a macesz elfogyasztásából fakad, sokkal nagyobb, mint a félelem, hogy a macesz esetleg chámec volna.
Egyszer az áldott emlékű szatmári rebbe, reb Teitelbaum Jojlis (1887–1979) pészah idején egy kis sületlen részletet talált az egyik maceszban, mire elborzadva mondta:
„Ha ez megtörténhetett nálunk, a mi maceszgyárunkban, ahol a legmagasabb szintű szigort és elővigyázatosságot alkalmaztam, most már megértem, hogy nagyapám, a Jiszmách Mose miért nem evett maceszt pészah idején!”
Több olyan korábbi tóratudós is tartotta ennek a minhágnak azt a változatát, hogy a széder este és a jom tovim, vagyis teljes ünnepnapokon elfogyasztották – a fent említett – előírt minimális maceszmennyiséget, azonban chol hámoédkor, vagyis félünnepkor nem ettek maceszt.
Azonban nem csak támogatói voltak ennek a szokásnak a zsidó vezetők között, hanem heves ellenzői is, melyek között az egyik vezéralak a cánzi rebbe, a nagy „Divré Chájim”, reb Chájim Halberstam (1793–1876) volt, aki egy 19. század közepén kelt levelében azt írta, hogy
„azzal kapcsolatban, hogy ne együnk maceszt pészah minden napján, azt kell mondanom, hogy ez nem helyes, hiszen mi már egy legyengült nemzedék vagyunk. Ennek a szokásnak a megtartása az ünnep örömének megtörését jelenti, ezért azt nem szabad megtartani, és akik eddig gyakorolták, azoknak fogadalmukból fel kell menteniük magukat.”
A cánzi rebbe véleménye pedig minden bizonnyal sokakat eltántorított a szokás folytatásától.
Visszatérve a pártolókhoz, az ilosvai rabbi, ráv Lipschitz a könyvében egy teljesen más érvet is kifejtett. Eszerint bár a Tórában az áll, hogy „hét napig egyél maceszt”, Rási ezt úgy magyarázza, hogy valójában csak a széder(ek)en kell maceszt enni, az azon kívüli maceszevés egy lehetőség. Ezzel ellentétben a karaiták mind a hét napon át esznek maceszt, mert szerintük az összes nap tórai parancsolatnak számít. Ráv Lipschitz szerint azért is fontos tartózkodni a szédereken kívüli pészahi maceszfogyasztástól, hogy a zsidók megkülönböztessék magukat a karaitáktól, akik a rabbinikus törvényeket nem követik.
De ha kikopott ez a szokás a többi haszid udvarból, akkor miért éppen a liszkai haszidok tartották meg? Azért, mert a legtöbb rebbe – talán az újhelyit kivéve – nem várta el a környezetétől ennek a minhágnak a megtartását, azonban a Ách Pri Tvuá szerzője, reb Friedmann Cvi Hirsch (1808–1874) liszkai rebbe megkövetelte családjától, közösségétől, sőt még a hozzá forduló számos zarándoktól is, hogy tartsák meg ezt a szokást. Számos történet fennmaradt arról, hogy a liszkai rebbe úgy volt csak hajlandó teljesíteni egy hozzá forduló kívánságát, ha a kérő előtte megígérte neki, hogy pészahkor a széderek kivételével nem fog maceszt enni. Azt pedig tudjuk, hogy milyen erős érzelmi hatása van a híveire egy rebbének, így aztán nem is meglepő, hogy még a 21. században is tartják a liszkai haszidok a szellemi atyjuk egyik kérését.
A mostani liszker rebbe, reb Friedlander Cvi Hersch kedvesen fogadta Nesanel Gantz-ot otthonában, hogy meséljen családja és az általa vezetett haszid udvar tagjainak féltve őrzött hagyományáról.
Míg Liszka neve az egész vallásos világban ismert, ma már nem számít kiemelkedően nagy udvarnak, azonban szellemi öröksége máig meghatározó. Ugyanakkor reb Friedlander kifejtette, hogy ő nem szeretné a saját szokásait széles körben terjeszteni. Ebből is adódik, hogy a minhág ismerete viszonylagos titoknak számít, s meglepetést okoz sokak számára. Akit a szokás mély háláchikus oldala érdekel, a rebbe Chamudáj Cvi című könyvében 11 oldalon keresztül olvashat róla.
A mostani liszkai rebbe azt is bevallotta, hogy egyszer ő is elgondolkozott a szokás elhagyásán, de abban az évben, pészah előtt ellátogatott egy maceszpékségbe, ahol a nyújtóasztal közepén megpillantott egy tésztadarabot, amely már több mint 18 perce ott feküdt, azaz chámecnek számított. Amikor a pékségben lévők is észrevették, teljesen megrettentek, és szabadkoztak, hogy eddig ilyen óriási hibát még nem követtek el, azonban a rebbe elhárította a sajnálkozást és csak annyit mondott:
„Ez a darabka chámec egy Isten-i jel nekem!”
Érdekes adalék, hogy az asszonyok, lányok és a bár micva kornál fiatalabb fiúk nem tartják ezt a szokást. Sőt, az asszonyok nem csak hogy fogyasztanak maceszt, de a házigazda, addig nem kezdi el az ünnepi étkezést, amíg a felesége nem öntötte le a kezét rituálisan és nem fogyasztott a maceszből. A liszaki rebbe szerint a hagyományos kézleöntés micvája a feleségen keresztül teljesül.