Az egyik legfontosabb műve után Cháfec Chájimként ismert Jiszráel Meir Hákohén Kágán rabbi 1838-ban született és 1933-ban, elul hónap 24-én hunyt el a mai Fehéroroszország területén. Fiatalon a kor egyik legfontosabb zsidó központjában, Vilniusban tanult, majd 17 évesen megházasodott és Radinban telepedett le, ahol jesivát alapított. A tóratanulás és -tanítás mellett élénken érdeklődött a zsidó közügyek iránt és számos fórumon, tanácskozáson, konferencián védelmezte a vallásos zsidóság ügyét, elsősorban az ortodox zsidókat tömörítő Águdát Jiszráel mozgalom keretén belül. Számtalan utazása során mindig szakított időt arra, hogy a helyi zsidók lelkére beszéljen és a parancsolatok betartására buzdítsa őket. Élete vége felé a Szentföldre, a vallásos zsidók által alapított Petách Tikvába szeretett volna kivándorolni, de a radini közösség és rabbitársai kérlelésére végül lemondott erről a tervéről. Szerénységére jellemző, hogy hatalmas tudása ellenére sokáig nem rendelkezett rabbioklevéllel. Csupán akkor kérte meg tanult kollégáját, a vilniusi Chájim Ozer Grodzinsi rabbi, hogy állítson ki a számára egy ilyen okiratot, amikor útlevelet csináltatott, ahol fel kellett tüntetni a foglalkozását. Mivel nem akarta „jogosulatlanul” használni a rabbi titulust, szüksége volt egy hivatalos igazolásra, amit Grodzinski rabbi táviraton küldött el neki.
Hosszú élete során számtalan könyvet írt, melyek közül kettő vált annyira híressé, hogy manapság már elképzelhetetlen nélkülük egy zsidó könyvespolc. Az egyik a már említett Cháfec Chájim (és az ezt kiegészítő Smirát Háláson), melyben a rágalmazást és pletykálkodást tiltó tórai tilalmakat fejti ki részletesen, a másik pedig a Misna Brura (és az ezt kiegészítő Biur Háláchá és Sáár Háciun), melyben a Sulchán Áruch törvénykódexben lefektetett szabályokat magyarázza.
Az alábbi történet a már igen idős Cháfec Chájimról szól
Az 1920-as években történt, a híres mester már nyolcvanas éveit taposta. Egy fiatalembert cigarettázáson kaptak a Cháfec Chájim jesivájában szombaton, amikor köztudottan tilos a dohányzás. Mindenki megdöbbenéssel fogadta a páratlan kihágás hírét és sokan a diák azonnali eltávolítását követelték az intézményből. A Cháfec Chájim azonban magához hívatta a tanulót, aki rettegve ugyan tettei következményeitől, de megjelent a rabbinál. Még ebben az állapotában is elcsodálkozott azon a végtelen szegénységen, aminek közepette a hírneves mester élt. „Tizenéves fiú voltam és csupán a vállamig ért” – emlékezett vissza sok évvel később a történet főszereplője. –
„Megfogta a kezemet és gyengéden a két keze közé fogta. Így emelte a kezét a kezemmel az arcához és amikor gyöngéd arcába néztem, hirtelen lehunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, könnyel volt tele a szeme. Tompa, fájdalommal és megdöbbenéssel telt hangon csak annyit mondott: ’sábesz’. Majd sírni kezdett.
Fogta a kezemet és sírás közben ismételgette: sábesz, a szent szombat.
A szívem hevesen dobogott és még a korábbinál is jobban féltem. A könnyek végigcsorogtak az arcán és egy könnycsepp az én kezemre hullott. Úgy éreztem, lyukat égetett a bőrömbe. Ha arra a könnycseppre gondolok, a mai napig érzem a forróságát. El sem tudom mondani, milyen kutyául éreztem magam, amiért megríkattam a nagyszerű cádikot. De a dorgálásából – ami mindössze ebből a néhány szóból állt – éreztem, hogy nem dühös, hanem inkább szomorú és fél. Megrémítették őt tetteim lehetséges következményei.”
A cádik könnyei megtették hatásukat. Sőt, hatásosabbak voltak a legszigorúbb szidásnál. A diákból felnőtt lett, majd öregember, de soha többé nem szegte meg a szombatot.
Fotó: Mayank Dhanawade on Unsplash