Egy kis curaçaói zsidó és a lubavicsi rebbe

Szeretnék megosztani az olvasókkal egy történetet, amelyet Moshe Kotlarsky rabbitól hallottam.

Kotlarsky rabbi sokat utazik – szerte a világon Chábád központok alapításában segédkezik. 1982-ben történt, hogy egy napon sürgős hívást kapott a Lubavicsi Rebbe irodájából: arra kérték, amint csak tud, utazzon Curaçaóba, a Karib-tenger egyik kis szigetére. Feladata az volt, hogy maga köré gyűjtse az ottani zsidókat, és a zsidóságról beszéljen nekik.

A rabbi még csak azt sem tudta, merre keresse a térképen Curaçaót, de rögtön felhívott egy utazási irodát, és helyet foglaltatott a legközelebbi repülőjáratra.

Curaçaóra érkezve megtudta, hogy a szigeten alig néhány tucat zsidó család él, s azoknak zöme is csak nagyon felületes kapcsolatban áll a judaizmussal. Első lépése az volt, hogy elhíresztelte érkezését. Szájról-szájra terjedt a hír, hogy jött New York-ból egy rabbi, aki szeretne beszédet mondani a helybeli zsidók előtt. Szép számú közönség gyűlt össze, melynek a rabbi különféle zsidó témákról beszélt. Mikor megemlítette, hogy a Lubavicsi Rebbe kifejezett kívánságára jött Curaçaóra, felpattant egy férfi, s azt mondta, hogy az előadás után szeretne négyszemközt beszélni vele. A héber nevén mutatkozott be: Chájim Joszéf Groszmannak hívták.

– 1952-ben – mesélte Groszman –, nagyanyám a halála előtt összehívta a családot, s azt a tanácsot adta, hogy ha bajba kerülünk, él egy rabbi New Yorkban, a Lubavicsi Rebbe, hozzá fordulhatunk tanácsért. (Ő oroszországból származású volt és onnan halott lubavicsról???

Harminc év telt el azóta, s szinte már el is feledte a tanácsot, most azonban nagy dilemma előtt áll a családja.

Curaçaóban, magyarázta, a zsidó gyerekek kivételével minden iskolás köteles naponta egyszer misére menni.

Nemrég új igazgató lépett a régi helyébe. Buzgó katolikus lévén úgy határozott, hogy ezentúl kivétel nélkül mindenkinek kötelező templomba járnia. A zsidó szülők mindent megpróbáltak, de eredménytelenül.

Groszman tizenhárom éves fia sehogy sem akart kötélnek állni. Lesz ami lesz, ő be nem teszi a lábát a templomba.

Másnap minden gyerek – a zsidókat is beleértve –, elment a templomba, csak ő nem. Az igazgató dühöngött, a többi gyerek pedig csúfolta, megkeserítette az életét. Egyik-másik meg is verte.

Ez az állapot már jó ideje tartott, s a Groszman családot már a kiközösítés veszélye fenyegette.

Ekkor érkezett Kotlarsky rabbi, s mikor a Lubavicsi Rebbe nevét kiejtette, Groszmannak eszébe jutott nagyanyja tanácsa, és a segítségét kérte. Kotlarsky rabbi azt tanácsolta, hogy küldje el a fiút New Yorkba egy bentlakásos iskolába. A fiú alig várta, hogy indulhasson. A család nem sokkal ezután Venezuelába költözött, ahol sokkal könnyebb volt a judaizmus gyakorlása.

Két évvel később Kotlarsky rabbi levelet kapott Groszmantól, aki azt írta, hogy szeretne köszönetet mondani a Rebbének azért, amit a családjáért tett. Ő azonban egyszerű ember, nem tudja, miként illik köszönetet mondani egy ilyen kimagasló személyiségnek.

Kotlarsky rabbi továbbította a levelet a Rebbének. A Rebbe válaszlevelében többek között ezt írta:

„Ellent kell mondanom neked, amikor mint »kis curaçaói zsidó«-ról beszélsz magadról. Minden zsidó, férfi és nő lelke »része az Istenségnek« (Tánjá 2. fejezete elején). Következésképp az a fogalom, hogy »kis zsidó«, nem létezik, és soha egyetlen zsidónak sem szabad alábecsülnie a benne rejlő óriási lehetőségeket… Áldásom rád: M. Schneerson.”

Ez a történet, s különösképp e levélrészlet tökéletesen tükrözi a Rebbe gondolkodását, s azt a feltétlen szeretetet, amit minden zsidó iránt érzett. Egész életét mások segítésének, tanításának és ösztönzésének szentelte. Ennek szellemében tőlem telhetően én is igyekszem a Rebbe nagy örökségéhez méltóan élni, miszerint „az a fogalom, hogy kis zsidó, nem létezik”.