„Mielőtt tehát elfelejtődne, milyen csodát tett Isten az egész közösséggel, új hagyományt vezetek be a peszách utáni első szombatra, melynek neve: sliszel chálá – kulcsos bárchesz” – mondta a Máhárál a prágai zsidó közösség színe-java előtt.
A kulcsos bárchesz egyes közösségekben kulcs formájúra font kalácsot jelent, máshol pedig egy valódi kulcsot sütnek bele a tésztába. A szokásnak sokféle magyarázata létezik (erről pl. itt és itt írtunk). Különleges magyarázattal szolgált a kulcsos bárchesz eredetét illetően a bobovi rebbe, Slomó Halberstam rabbi. Eszerint a sliszel chálá szokása több mint négyszáz éves múlttal rendelkezik, egészen pontosan a Gólemet megalkotó prágai Máhárál koráig nyúlik vissza, vagyis 1597 (prágai rabbivá választása) és 1609 (halála) közé esik, írja a Kankan.
Sok helyen szokás, hogy péntek este kidust, szombat este pedig hávdálát mondanak a zsinagógában. A prágai Altneuschulban az ehhez szükséges bort, más tárolóhely nem lévén, a tóraszekrényben tartották. Peszách első estéjén a Máhárál a széderasztal fejénél ült, gyermekei és unokái gyűrűjében. Hirtelen furcsa zajt hallottak egy másik szobából, és a rabbi elküldte egyik segédjét, hogy nézzen után a zaj forrásának.
„Minden rendben, csak egy kulcscsomó esett le a kulcstartóról, de már vissza is helyeztem őket”
– jelentette visszatérvén a segéd. Nem sokkal később azonban ismét hallották a zajt, és a nagy tudású rabbi rögtön tudta, hogy ez valamiféle üzenet, aminek meg kell fejtenie a jelentését. A rabbi szétszedte a kulcscsomót és egyesével akasztotta fel a kulcsokat, hogy meglássa, melyik kulcs igényli a figyelmet. Ismét folytatták a szédert, de nem telt bele sok idő, és fém csendült a padlón. A segéd azonnal szaladt, felemelte az egyetlen leesett kulcsot, és odavitte a Máhárálnak. Az Altneuschul tóraszekrényének kulcsa volt!
A rabbi a sameszért küldetett, majd amikor az megérkezett, a Máhárál felállt a széderasztaltól, és a telihold fényénél együtt siettek a zsinagógába. Kinyitották a szekrényt, de minden rendben levőnek tűnt. „Chájim, ellenőrizd a három borosüveget” – kérte a rabbi, mire a samesz kinyitotta az egyik üveget és – bor helyett vér volt benne! „Gyerünk, öntsd ki a vért. Azonnal tisztára kell mosnunk az üvegeket, feltölteni őket borral és visszahelyeznünk őket a helyükre. És még egy! Senkinek egy szót se erről a kis incidensről! Kettőnk titka kell, hogy maradjon! Ki tudja, milyen szörnyű katasztrófától mentett meg az Örökkévaló!”
Mindketten hazamentek, és örömmel folytatták a széderestét anélkül, hogy csodálkozó családtagjaiknak akár csak egy szóval is említették volna az esetet.
A zsidók másnap reggel ünnepi hangulatban gyülekeztek a zsinagógában. Hamarosan azonban csendőrök vették körül az épületet, és a vezetőjük a helyi katolikus pappal együtt benyomult a zsinagógába. Az imádkozás félbeszakadt, és Chájim, a samesz készségesen a csendőrparancsnok elé állt: „Jó reggelt, segíthetek valamiben?” – „Úgy értesültem, hogy megöltetek egy keresztény fiút és a vérét belesütöttétek a kovásztalan kenyeretekbe. Titkos forrásból azt is tudjuk, hogy a fel nem használt vért ebben a zsinagógában rejtették el. Most tehát vagy előadod a bizonyítékot, vagy mi magunk keressük meg!” – harsogta a csendőr. Chájim így felelt: „Uram, semmiféle vérről nem tudok és egyetlen keresztény gyermeket sem öltünk meg, a nem létező bizonyítékot így tehát nem is tudom a rendelkezésükre bocsátani.” – „Na megállj csak! Majd elhegedülöm a nótátokat! Takarodj az utamból!” – üvöltötte a csendőr, a jelenlévő zsidók pedig tudták, hogy nagy baj van készülőben. A vérvád gyakori volt abban az időben, és nyilvánvaló volt, hogy hamarosan előkerül a jó előre gondosan odakészített „terhelő bizonyíték”. Chájim azonban nyugodt maradt és szemének egyetlen villanásából a rabbi felé megértették, hogy nincs mitől tartaniuk. Csendben imádkoztak és reménykedtek a menekülésben.
A csendőrök mindeközben nagy sebbel-lobbal kutatták át az épületet, majd a pap fennhangon így kiáltott „a tóraszekrény!” A csendőrparancsnok rárivallt Chájimra: „Azonnal nyisd ki a tóraszekrényt!”
Chájim derűsen kinyitotta a tóraszekrényt. „Tessék, három üvegnyi vér!” – kiabálta a pap, ám a samesz közbelépett: „Ez nem vér, hanem bor, amit a zsidó szertartásokhoz használunk”. „Vér!” – „Bor” – „Vér!” – „Bor” – kiabáltak, mígnem a rendőrparancsnok közbelépett: „Majd én eldöntöm. Hozzátok ide az üvegeket!” Kinyitotta az első üveget és belekortyolt. A pap elkerekedett szemmel nézte, ahogy a csendőrparancsnok meghúzta az üveget. „Jó borotok van nektek, zsidók” – mondta a csendőr. A pap úgy vélekedett, hogy a többi üvegben bizonyára vér van. A csendőrparancsnok készségesen megízlelte mindhárom üveg tartalmát és igencsak elismerően nyilatkozott a zsidók boráról. „Nem értem, nem értem!” – motyogta a pap. „Én magam cseréltem ki a bort vérre, senki más nem tudott róla. Hogyan történhetett ez? – nem nagyon hagytak azonban neki időt a csodálkozásra, bilincsbe verve vitték el.
Hatalmas kő gördült le a zsidók szívéről és újult lelkesedéssel folytatták az imádkozást.
„Minden nemzedékben felkelnek ellenünk, hogy elpusztítsanak, de a szent, áldott legyen, megvéd a kezüktől”
– az előző este felolvasott hágádá szavai sosem csengtek valóságosabban. Ami a csendőrparancsnokot illeti, ő maga olyannyira meglepődött az események ilyetén fordulatán, hogy elnézést kért a zsidóktól a szükségtelen zavarás miatt és a kijárat felé indult. Chájim, a samesz kikísérte őt, és átadta neki a három palackot: „Kérem, parancsnok úr, hálánk jeléül fogadja el ezt a különleges bort.”
A csoda emlékére készítettek a prágai zsidó közösségben kulcsos bárcheszt a peszách utáni első szombatra. Talán kézenfekvőbbnek tűnne, ha a maceszokat jelölnénk meg ily módon, de mivel nem szokás a maceszt formára gyúrni, adja magát, hogy az első lehetséges szombaton a bárcheszt díszítsék így.