Ég és Föld között

A címben szereplő kifejezéssel nem a több mint háromórás repülőútra utalok, amellyel elértem Izrael földjét, hanem egy sajátos érzésre, amely tíznapos izraeli tartózkodásom alatt mindvégig a hatalmában tartott.

Ég és Föld között. Megmagyarázhatatlan, olykor édes, máskor fájdalmas feszültség szentséges és profán, tiszta és zavaros, barátságos és ellenséges, ősi és ultramodern, vallásos és világi létezés között. Számomra valahogy mindezek ötvözete a mai Izrael.

A Zsidó Tudományok Szabadegyeteme tavaszi szemeszterének záró dolgozatával nyertem a repülőjegyet és a három szállást (életem első útját Izraelbe), magamnak a napi megélhetésről és a városok közötti utazgatásról kellett gondoskodnom.

Az első állomás: Jeruzsálem. Ahova a tel-avivi repülőtérről az egyre vadabb, fenséges, bibliai tájban „fölmegy” az ember, s ahol ma, a XXI. században is minden fordulóban érezni lehet a Teremtő jelenlétét. Vajon mi az oka ennek? Amikor a modern városrészben New-Yorkot megszégyenítő zajjal és autóáradattal lüktet a forgalom, amikor fényes üzletek, bevásárlóközpontok, bankok szippantják, majd lökik ki az embercsoportokat, amikor a tömeghelyeken detektoros kapuk és őrök vizslatnak szigorúan egyenként mindenkit, folyamatosan emlékeztetve a még egy-másfél évvel ezelőtt is gyakori palesztin terrorakciókra.

Talán a hófehér jeruzsálemi kő és a tompazöld, de láthatóan szívós, élni akaró növényzet némasága képes még a modern civilizáció és háborúskodás zaját is „túlbeszélni”. Mert itt vannak az ősi kövek, és nem csak az Óváros gyönyörű sikátoraiban, vagy a Templom-hegyi ásatások során előbukkant maradványokban, vagy éppen a Siratófal tégláiban üdvözölhetjük őket, beépülnek a jeruzsálemi kövek a modern villákba és a hatalmas, luxus társasházakba is, mintegy átörökítve a múltat a mai családok életébe.

Jeruzsálemi házigazdáim, a kedves-vidám, háromgyermekes fiatal házaspár, Joszi Halperin rabbi és felesége Miri figyelmeztetnek, nehogy hallgassak a tévelygőkre, nehogy pénzt adjak a Siratófal környékén kántálóknak, kéregetőknek, ők nem az igazi izraeli zsidó lelket testesítik meg, csupán kihasználják a turisták megrendülését.. Amikor a Faltól a széles lépcsősoron felmászom az Óváros zsidó negyedébe, az egyik fordulóban vörös szakállú rabbi állít meg: –—Megáldalak, ha megállsz egy pillanatra, és adakozol– mondja félreismerhetetlen, oroszos angol kiejtéssel, és amikor elhárító mozdulattal tovább ballagok, hangos orosz nyelvű lamentálásba kezd a mellette ácsorgó két fickóval.. Megértem: így próbál pénzt keresni egy orosz bevándorló, egyike az immár egymillió orosznak, akit az utóbbi években Izrael befogadott.

Nagy gond, nagy dilemma Izraelnek az orosz emberáradat. Olyanok is bejutottak így a befogadó, a zsidóknak munkát, állampolgárságot adó országba, akik bizony nem odavalók. Akár nem is zsidók, csak, hogy eljöhessenek a szegény Oroszországból, a jobb megélhetés reményében elhazudták igazi vallásukat. Közülük kerültek ki a nemrég randalírozó neonáci fiatalok is. Egyes izraeli politikusok azt javasolják, korlátozni kellene a bevándorlást, mások felháborodottan tiltakoznak ez ellen, mondván: az alijázás Izrael létének az alapja.

A rengeteg izraeli párt közötti ellentét, vádaskodás, pedagógussztrájk, és egy kisebb izraeli népcsoport, a drúzok összecsapása a rendőrséggel borzolja a kedélyeket, és tölti meg a híradókat ott tartózkodásom napjaiban. Mennyivel jobb a valódi sárdobálás a Holt-tenger partján! Buszozás a vadregényes, megrendítő szépségű júdeai-sivatagban, majd a tenger semmihez sem hasonlítható látványa, mozdulatlan, végtelen, holdbéli táj, ringatózás a sóval telített vízfelszínen. Bekenem magam a fekete iszappal, és nem sokkal utána tapasztalom, valóban csodát tesz a bőrrel.

A péntek esti derűsen méltóságos lubavicsi szertartás pedig a lelket üdíti. Még a tömegközlekedés leállta előtt, délután utazom át „sábbátra” a Tel-Aviv közelében fekvő Petah Tikvára. Házigazdám, a magyar származású Israel Davidovics rabbi és marokkói felesége, Gitit elmagyarázza, ezen a gyönyörű, kertvárosi környéken igen sok vallásos zsidó él. Természetes módon sok kisebb közösség formálódott, kultúrtermekben, iskolai tornatermekben is tartanak istentiszteletet, de van olyan közösség, amely már kinőtte a termet, és adakozásokból kis templomot tudott építeni magának a körzetben. Az asszonyok, lányok szépen felöltöztek, még a manapság igen trendi, alul buggyos fekete selyemszoknya is akad a választékban. Együtt imádkozunk, énekelünk és kukucskálunk a függönyt elhúzva, hogy meglessük a terem első felében lévő férfiak vidám, robosztus táncát.

Egy csöppnyi világváros-kóstoló Tel-Avivban, majd a felhőkarcolók, nyüzsgő szórakozóhelyek látványa után este tíz órakor érkezem Haifára. A Carmel hegy tetejéről a kivilágított város és az öböl lenyűgöző szépségű. De nappal is órákon át lehet csatangolni dimben-dombon, mintha egy óriási Svábhegy emelkedne félkör alakban az égkék Földközi-tenger fölé. Egyik vendéglátóm fia, Icig, fiatal egyetemista, kis kocsiján Akkóba, a világ egyik legrégibb városába és Ros Hanikrára, a gyönyörű sziklabarlangokhoz és a libanoni határhoz is elvisz. Cfátba, a régi kabbalisztikus hagyományok és a művészek városába pedig magam zarándokolok el. Elvarázsolva sétálgatok a galériák között a hegyoldalban, aztán három kedvesarcú fiatal lányhoz fordulok.

– Bocsánat tudnának segíteni nekem angolul?

–­ Hol találok egy ősi zsinagógát, ahol a nagy rabbik működtek?– kérdem.

A megkérdezett lány arca megfeszül:

– Zsinagóga? Az mi? Nem értem.

–         ­ – Maguk arabok?

–          – Igen, arabok vagyunk – és hosszan néznek utánam, amikor elköszönök és távozom.