Dmbulu, a bátor kislány igaz meséje

Ma egy igaz történetet mesélek el nektek egy kislányról, aki még hatéves sem volt, amikor családjával együtt gyalogosan útra kelt, hogy eljuthasson Etiópiából, a szülőföldjéről, Jeruzsálembe. A kislány szülei első gyermeke volt, tekintetéből jóság, öröm és szeretet sugárzott, ezért így nevezték el: Dmbulu – ami az etióp zsidók nyelvén egyszerre jelent szépséget, jóságot, fényt és kedvességet.

Az etiópiai zsidók nagyon régóta élnek Afrikában. A bőrük barna, hajuk fekete, és olyan régi szokásaik vannak, amik még abból az időből származnak, amikor állt Jeruzsálemben a Szentély, ahova létezer éve vágynak vissza. Dmbulu is tudta, hogy az ő igazi otthona Jeruzsálemben van, és hitte, ahogyan körülötte mindenki más is, hogy akármilyen messze is van, bizonyosan eljut majd oda.

Egy éjjel Dmbulu motoszkálásra ébredt. Az egész falu zsongott körülötte. Fülelni kezdett, és hamarosan megértette: eljött az idő, amikor elindulnak Jeruzsálembe! Másnap reggelre mindenki készen állt, felnőttek, gyerekek, idősek, betegek és nagypocakú kismamák is, hogy nekiinduljanak a fárasztó és veszélyes útnak a forró sivatagon keresztül Erec Jiszráelbe.

Dmbulunak egyik kisöccsét édesapjuk vette a karjára, a másikat anyjuk vitte a hátán, a kislánynak pedig sok-sok pénzért egy szamarat vásároltak, hogy könnyebben utazhasson. Nappal barlangokban, szúrós-tövises bokrok között húzták meg magukat, csak éjszaka haladhattak tovább, néma csöndben, nehogy a sivatagi rablók észrevegyék őket. Ám akármilyen nehéz is volt az útjuk, tudták, hogy az Örökkévaló Isten mindig vigyáz rájuk, és az út végén ott vár rájuk Jeruzsálem.

Nehéz és keserves volt a gyaloglás, Dmbulu szamara is egyre fáradtabb lett. Végül, ismét csak sok pénzért, a kis csapat vezetője vállalta, hogy karján viszi a gyermeket. Megígérte, hogy nagyon fog rá vigyázni, és az út végén visszaadja a szüleinek. Ám egy éjszaka hirtelen paták dobogására lettek figyelmesek. Mielőtt elrejtőzhettek volna, már ott is voltak a rablók, és a kis csapat tagjai hanyatt-homlok menekültek. A vezető is halálra rémült, eldobta szegény kicsi Dmbulut, és eltűnt a sötétben. „Apa, anya” – zokogta a kislány. Éjfekete sötétség vette körül. „A rablók meghallhatják a sírásomat” – gondolta hirtelen, és többé se megszólalni, se moccanni nem tudott rémületében. De aztán egyszer csak megszólalt a szívében egy hang, egyre erősebben, a végén már szinte kiabált ott belül: Fuss, Dmbulu, mint még sohasem! El is indult a kislány, de mindenütt csak sötétséget látott. Rémült tekintettel nézett körbe, ahányszor csak ág reccsent körülötte vagy kő gördült valahol az éjszakában – hátha a rablók észrevették, utolérték, most mindjárt elfogják?

Egyszer csak egy nagyobb alakot pillantott meg a kislány, aki egy kisebbnek a kezét fogta. Dmbulu hangtalanul követni kezdte az idegeneket. Ám az asszony, mert egy anya volt, aki kislányával kézen fogva gyalogolt, megérezte, hogy követik, és hirtelen hátrafordult. Dmbulunak nem volt elég ideje, hogy elbújjon, az asszony észrevette. „Kinek a lánya vagy?” – kérdezte, és amikor a kislány megmondta, megígérte, hogy vigyázni fog rá. „Ismerem az apádat” – mondta, és Dmbulu nem tehetett mást, mint bízott benne, és velük ment.

Eközben a kislány családja sírt, zokogott, hogy elveszett a gyermekük, sehogy sem lehetett megnyugtatni őket. Amikor aztán egy kis faluban a csapat megpihent, Dmbulu apukája útnak indult. „Biztos vagyok benne, hogy megtalálom a lányomat” – mondta, járt szakadatlanul faluról falura, és kérdezősködött. Eltelt egy-két nap, és egyszer csak elérkezett abba a faluba, ahova az asszony magával vitte Dmbulut. Micsoda találkozás volt! A kislány apja lábába csimpaszkodott, mint aki soha többé el nem akarja ereszteni! Visszamentek a családjukhoz, volt ott kacagás és sírás, alig hittek a szemüknek.

Aztán egy sötét éjszakán hatalmas teherautók érkeztek. A csapat tagjai magukhoz vették kis csomagjaikat, és a teherautókkal elutaztak egészen pontosan a semmi közepére, ahol repülőgépek várták őket. Néhány órával később a gépek leszálltak, és az utasok kétezer év után végre hazaértek. Könnyek között térdeltek le, és csókolták meg a szent földet.

Így érkezett meg Dmbulu Etiópiából Izrael földjére. Felnőtt, héber nevet is kapott, ma már Tovának hívják, ami azt jelenti: jóság. Boldogan él ősei földjén, zsidó testvérei között gyönyörű családjával.