Délibábok helyett a családi széderasztalhoz vágyódva

„Chád gádjo.”

Még most is hallom pajzán áriáját / Az „egy gödölye” szép történetét / Hogy ette meg a kis cica őt egyszer / S a kis cicát a kutya tépte szét / Nevettünk rajta ártatlan örömmel / Amint nekünk azt jó apánk mesélte / És egy-egy Sornak alig vártuk végét / A „chád gádjót”, hogy énekeljük véle.

A kerek asztal megfakult azóta, / Mi nagyra nőttünk s mentünk messzire / De fülembe cseng peszách este most is / A „chád gádjó”-nak pajzán éneke / És látom őket együtt ülni újra / A széder estén együtt, – nélkülem / És édesapám most is nézi, várja / A „má mistánó”t miért nem kérdezem.

Nem kérdezem, mert távol estem tőlük. / Az élet árja onnan elsodort / Követtem az a fényes délibábot / Mi lelkemnek oly édes álma volt. / És vándorlok most a pusztában egyre / Mint régen régen dicső őseink / Oly hosszú út ez, ám szemem sóvárogva / Az ígéretnek földjére tekint.

Az úton látok százezernyi képet / Az ember mint küzd, fárad hasztalan, / S a vágyból hogyha már elért szemernyit / Ő azt hiszi, hogy már hatalma van, / Hogy úr a földön, minden az övé már. / Egy csapás jön csak, és hogy dúlja szét, / Hogy vész el minden. Látom s hallom újra / A „chád gádjó”-nak pajzán énekét.

Királyi trónból koronázott főket / Kidőlni látok, s koldust útfélen. / És leborulok Ő előtte akkor / Isten hatalma örök, végtelen / Bámulom azt, s csodálom erejét. / Hogy vész el minden. Látom, s hallom újra / A „chád gádjó”-nak pajzán énekét.

Még most is hallom vidám áriját / Az „egy gödölye” szép történetét / Hogy ette meg a kis cica őt egyszer / S a kis cicát a kutya tépte szét. / A bot, a tűz, a víz s a többi mind / Hogy győzi egymást, míg lenn ott terem / Az Úr, az Isten és legyőzi mind / Az ő hatalma örök, végtelen.

Címlapkép: Izraeli Nemzeti Könyvtár