DÁVID ZSOLTÁRAI

JÁRNI – ÁLLNI – ÜLNI

    “Boldog ember az, aki nem járt (el) a bűnösök tanácsa szerint, a vétkesek ösvényén nem állott, és nem ült a gúnyolódok társaságában. Hanem az Örökkévaló törvényében leli örömét, és a Tórában elmélkedik éjjel-nappal. Olyan is lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el lombja. Siker koronázza minden tettét. Nem így a gonoszok, hanem mint a pelyva, amit szétszór a szél. Így nem állhatnak meg a gonoszok az ítélet idején, sem a vétkesek az igazak közösségében. Mivel tudja az Örökkévaló az igazak útját, míg a vétkesek útja pusztulásba vész.” (Zsoltárok 1:1–6.)

    “Boldog az ember – állapítja meg az első zsoltár első sora – aki nem jár (el) a bűnösök tanácsa szerint, a vétkesek ösvényén nem állott, és nem ült a gúnyolódok társaságában”. Járni, állni, ülni – három kategória. Ha nem járt ott, hogyan állhatott, és ha nem állt – hogyan ülhetett le? – kérdik a kommentátorok a Talmud nyomán. Válaszuk: láncreakcióról van szó: aki arra jár, meg fog ott állni, és a végén le is ül. Vannak, akik a gúnyolódók alatt nem azokat értik, akik viccelődnek és könnyelműsködnek, hanem azokat a velejükig romlott embereket, akik ékesszólóan tudják előadni sanda nézeteiket, és ezzel sokat ártanak embertársaiknak.

    Azonban – folytatja a költő – nem elég az, hogy valaki nem teszi a rosszat és ölbe tett kézzel ül, hanem az Örökkévaló törvényeiben kell, hogy lelje örömét, vagyis a Tórában, mivel nincs légüres tér; ott ahol nincs Tóra – oda benyomul a nihilizmus, a romlottság.

    A Midrás szerint 20 alkalommal fordul elő a zsoltárok könyvében a “boldog” kifejezés, szemben a Jesájá könyvében hússzor leírt “Jaj annak” kifejezéssel.

    Az éjjel-nappal folytatott tanulás Józsua könyvében fordul elő először, mint kötelező előírás “És mélyedj el benne éjjel-nappal” (Jósuá 1:8.). Bölcseink szerint a reggel és este elmondandó Smá Jiszráéllal – szükség esetén – le lehet tudni a kötelező “éjjel-nappali” tanulást.

    Ugyanott a Midrás egy érdekes megjegyzést fűz ehhez Jehudá a Fejedelem nevében. Eszerint “a zsoltárok örökérvényűek, minden nemzedékhez szólnak, és ne olvassák őket úgy, ahogy Homéroszt olvassák (vagyis mint egyszerű profán poétikát), hanem tanulmányozzák őket akárcsak a legfontosabb háláchákat” (Midrás Thilim 1.).

    A Homérosszal való összevetés azt sugallja, hogy voltak idők, amikor a zsidók a görög kultúrát kultiválták, míg a bölcsek ezzel szemben a zsoltárokat helyezték előnybe – ami igencsak érthető.

    *

    A Midrás, itt is – “szokása szerint” – konkrét példákat említ: “megtalálja” azokat az embereket, akik nem járták a vétkesek ösvényét. Ezek Ábrahám, aki nem tette magáévá a Bábel torony építőinek téves felfogását, Lévi törzsének fiai, akik nem vettek részt az aranyborjú készítésében, illetve Korách fiai, akik elhatároltak magukat apjuk pártütő tevékenységétől.

    * * *

Az Ávsálom lázadás visszhangja

    “Dávid zsoltára, amint menekült fia, Ávsálom elől. Mennyien szorongatnak, uram, mennyien fordulnak ellenem? Hányan mondják nekem: nincs menekvése Istenénél! De te uram pajzsom vagy nekem, dicsőségem, aki felemeled fejem. Hangosan kiáltok az Örökkévalóhoz és ő meghallgat szent hegyéről (szelá). Lefekszem, alszom és felébredek, mivel az Örökkévaló gyámolít engem. Nem félek a sok ezernyi néptől, amely körülvesz engem. Állj mellém Örökkévaló, szabadíts meg, Istenem. Hiszen minden ellenségemet arcul verted; kitördeled a gonoszok fogait. Az Örökkévalónál a segítség, legyen áldásod népeden!” (Zsoltárok 3:1-9.).

    A zsoltárok harmadik fejezete Dávid lelkiállapotát tükrözi, amikor egyik fia pártot ütött ellene, és a királynak menekülnie kellett fővárosából, Jeruzsálemből, hogy puszta életét mentse a “szépfiú” Ávsálomtól és akarnok híveitől. Maga a lázadás háttere, lefolyása és kimenetele részletesen le van írva Sámuel könyvében (2Sámuel 15–19. fejezetek), és melegen ajánljuk olvasóinknak, olvassák el a történetet akár a héber eredetiben, akár magyar fordításban.

    A költő – akár maga Dávid, akár valaki más – itt egyes szám első személyben mondja el búját-baját, anélkül hogy részletezné, pontosan elmondaná mikorról, miről van szó. Ha nem lenne az első bevezető mondat – amit a modern kommentátorok a fejezet címének neveznek – nem tudnánk, hogy itt a fia elől menekülő Dávidról esik szó. Ebben az esetben a zsoltár olyan ember szájába adja mondanivalóját, akit körülvesznek ellenségei, de ő bízik Istenben, és hisz abban hogy segítségével kilábal a bajból.

    Dáát Mikrá szerint, abból a kitételből, hogy “hányan vannak ellenem” valamint hogy “nem félek a sok ezernyi néptől”, arra lehet következtetni, amit Chusáj tanácsolt a lázadó királyfinak: “Gyűjtsd magadhoz egész Izraelt, Dántól Beér Seváig, hogy annyian legyenek, mint a tengerparton a homok…” (uo. 17:11.). Az pedig, hogy “nincs menekvése Istenénél”, Simi ben Gérá, a Benjámin törzsbeli patrícius átkára reflektál. Ez örömmel vette az Ávsálom lázadás hírét és amikor a menekülő Dávid Bahurimba érkezett, elébe jött Simi, kővel dobálta és becsmérelte, mondván: “Gyere csak gyere te vérengző, elvetemült ember! Megtorolja rajtad az örökkévaló Saul házának minden kiontott vérét, aki helyett te király lettél, és odaadta az örökkévaló a királyságot, fiadnak Ávsálomnak…!” (uo. 16:7–8.).

    Mivel ebben a zsoltárban szerepel az a kitétel, hogy “lefekszem, alszom és felébredek”, ennél fogva bevették a zsoltárt a naponta mondott, alvás előtti imába (lásd Zsidó Imakönyv, Budapest, 1996, 162. oldal).

    A zsoltár utolsó mondata – “az Örökkévalónál a segítség, legyen áldásod népeden!”, Dáát Mikrá szerint ősidőkben, mint harci jelszavak szerepeltek a zsidó hadseregben, amikor az harcra készen állott.

    Naftali Kraus

Megjelent: Gut Sábesz 2. évfolyam 4. szám – 2014. augusztus 5.