DÁVID ZSOLTÁRAI

 

Isten és a festőművész…

“A hűségeshez hűséges vagy, a feddhetetlenhez feddhetetlen. A tisztához tiszta vagy, de a hamisnak ellenállsz. A nyomorult népet megsegíted, de a kevély tekintetűeket megalázod. Te gyújtasz nekem mécsest Istenem; fénysugarat ad nekem az én Istenem a sötétben. Veled a rablóknak is nekimegyek. Ha Isten segít, a falon is átugrom. Az Isten útja tökéletes, az Örökkévaló beszéde színigaz, pajzsa Ő mindazoknak, akik oltalmát keresik. Ki az Isten az Örökkévalón kívül és ki a Szikla Istenünkön kívül? Az Isten az, aki erővel ruház fel engem és tökéletessé teszi utamat! Olyanná teszi a lábamat mint a szarvasoké, magaslatokra állít engem. Ő tanítja kezemet a harcra, karom ércíjat feszít. Oltalmazó pajzsodat adtad nekem, jobbod támogat engem, és naggyá tesz nyájasságod. Biztossá teszed lépteimet, és nem inog bokám.” (Zsoltárok 18:26-37.)

(folytatás a 48. számból)

Míg a kommentátorok szövegelemzése a szavakat külön-külön is értelmezi és magyarázza – addig a Midrás a szöveg mögé pillant és igyekszik összefüggő képet adni arról, amit itt Dávid magáról, ellenségeiről és Istenhez való viszonyáról elmond.

Egy-egy példa megvilágítja ezt. Amikor Dávid azt mondja, hogy Isten “olyanná teszi a lábamat mint a szarvasoké” (a “szarvasok” szó nőnemben szerepel – Ájálot), akkor a Midrás hozzátesz: “amikor külföldön harcolok”, míg a vers vége “magaslatokra állít engem” – Erecben értendő (Sochér Tov 18:29.). Miért? A Midrás nem értelmezi megállapításait. Csak találgatni lehet, hogy külföldön – ahol Dávid néha szabadcsapatával portyázott, nagyobb mozgási lehetőségre volt szükség, hogy szükség esetén egérutat lehessen nyerni. Ezzel szemben otthon, Júdea hegyeiben, biztonságban vetheti meg a lábát, még az is, akit a törvényes király üldöz.

Rási ugyanitt meglepő természetrajzi megfigyelést tesz: “a nőstényszarvasok lábai egyenesebbek mint a hímeké” és ebből (talán) az következik, hogy gyorsabban tudnak futni.

A Midrás arra a versre, hogy “Ki a Szikla (Cúr) Istenünkön kívül” (vö Cháná imájában “Nincs még egy olyan Szikla mint Istenünk” (1Sámuel 2:2.) – merész fordulattal a Cúrt Cájárnak olvasva – Cájár festőművész – egész sor összehasonlítást tesz Isten és egy hús-vér festőművész között. Az oktató szándékú tanmese naivitása nem kell, hogy megtévesszen bennünket, mivel nagy és örökérvényű filozófiai tanulságok rejtőznek a látszólag nyilvánvaló igazságok mögött.

Tehát: a festő nem képes festeni sötétben – míg az Örökkévaló képes (itt jön egy Írásvers ennek bizonyítására); a festő csupán a kezével fest (vagyis fizikai aktus kell ahhoz, hogy a festmény létrejöjjön), míg Isten szóban (“Mondá az Örökkévaló: Legyen világosság!…”); a festő nem képes egy csapásra megfesteni a képet csak apránként, vonalanként, míg Isten egyszerre. A festő maga eszik, de festménye nem – az Örökkévaló esetében fordított a helyzet: teremtményei esznek és ő táplálja őket, míg Ő maga nem eszik. A festő halandó, míg festménye fennmarad utána; ellenben az Örökkévaló örökké él, de teremtményei halandók, stb., stb. Egy hús-vér festőművész dicséri keze munkáját, eladja azt és megél belőle. Az Örökkévalót, ezzel szemben, teremtményei dicsérik, és Ő élelmezi őket. Egy halandó hús-vér művész (itt a Midrás szobrászról beszél) alkot egy formát (szobrot), de nem képes lelket lehelni bele, vagy akárcsak belső szerveket alkotni. Ezzel szemben az Örökkévaló megalkotja a csecsemőt az anyja belsejében – forma a formában – lelket lehel bele és megalkotja belső szerveit. (Sochér Tov 18:26.) Úgy tűnik, hogy ez az utolsó mondat – ami szembeállítja Isten végtelen hatalmát az ember véges, semmis lehetőségeivel – az, ami a midrási hasonlat létjogosultságát igazolja.

…és Dávid pszichológiai hadviselése

Az a vers, ami úgy szól, hogy “Ő tanítja kezemet a harcra, karom ércíjat feszít” (uo. 35.), a héber eredetiben meglehetősen homályos. Mégis úgy értelmezik a legtöbben, hogy Dávid istenadta tehetsége az íj és a nyíl használata. A nöchusá – amit ércnek fordítottunk – tulajdonképpen réz. Talán ez adja azon legenda alapját, amit Rási itt teljes egészében idéz, és amit a Midrásokban is megtalálunk:

“Rézből készült íjak voltak Dávid házában – a Migdál Dávidban (Dávid Tornyában) a falakra akasztva. Amikor ezt látták a királyok és királyfiak, Dávid vendégei, azt mondották maguk között: » Gondoljátok, hogy Dávid képes használni ezeket az íjakat? Egy percig se higgyétek! Csupán azért állítja ki őket itt, hogy megfélemlítsen bennünket!« (vagyis, ez Dávid pszichológiai hadviselése ellenségeivel szemben: kiállítja fegyvereit, hogy azok megijedjenek). Dávid hallja szavukat és mit tesz?

Kézbe vesz egy rézíjat és felajzza azt, vagyis szemléltetően mutatja az idegen vendégeknek, hogy – még idős korában is – képes az íjat és nyilat kezelni”. (Sochér Tov uo.)

Egy másik verzió szerint Dávid összetörte a rézíjakat és ezzel bizonyította egyrészt fizikai erejét, másrészt békés szándékait (Ráv Joszéf Kárá, Méám Loéz). A Midrás itt hozzátesz még egy olvasatot: Jobb (könnyebb) egy embernek egy rézíjat behajlítani, mintsem megpróbálná ezt tenni Dávid karjával.

* * *

“Biztossá teszed lépteimet és nem inog bokám” (uo. 37).

Ezt a verset a Midrás-források Dávid filiszteusok elleni harcaival hozzák összefüggésbe, főleg a Nov-beli Jisbivel, aki a hagyomány szerint a filiszteus Góliát testvére volt. Anyjuk nem volt más, mint Orpá, a bibliai Rut nővére, aki annakidején hallgatott anyósára, Noémira, elhagyta zsidó családját, miután férje meghalt, és visszament szülőföldjére, Moávba. (Lásd részletesen Rut könyvében, az Öt Megilá, Naftali Kraus, kéziratban).

A midrási elbeszélés szerint Jisbi a Nov kohanita város elpusztítása miatt (amit Dávid viselkedése váltott ki) akarta Dávidot megölni – tehát nemcsak testvére, Góliát miatt. “Mondá az Örökkévaló Dávidnak: meddig lesz még Nov (pusztulásának) vétke a lelkiismereteden? Miattad ölték meg (Saul) Nov kohanitáit; miattad vesztette el Doég túlvilági jussát és miattad – közvetve – halt meg Saul és három fia. (Mivel büntetést érdemelsz) most választhatsz: vagy kihal dinasztiád, vagy ellenség kezébe kerülsz”.

Dávid válasza: “Világ Ura: Jobb ha ellenség kezébe kerülök, és nem hal ki nemzetségem (dinasztiám)”.

Egyszer elment Dávid vadászni – idomított sólyom segítségével – és egy őz üldözése közben, filiszteusok által megszállva tartott területre tévedt. Ott találkozott Orpával és ott akadt össze Jisbivel, aki meg akarta ölni. A dolog csodálatos módon Ávisáj tudomására jutott, aki a helyszínen termett és megmentette Dávidot (Sochér Tov itt, valamint babilóniai Talmud, Szánhedrin 95a.).

Az adott források aprólékos részletességgel mesélik el a legendát; ki kinek mit mondott, milyen csodák történtek Ávisájjal (aki a hagyomány szerint Dávid unokatestvére volt), amíg villámgyorsan odaért, ahol Jisbi már majdnem megölte Dávidot. A Midrás szerint ekkor történt, hogy Dávid emberei megesküdtek, hogy többé nem engedik magányosan barangolni, portyázni, akár vadászni, hogy “ki ne oltsd Izrael fényét (gyertyáját)” (2Sámuel 21:17.).

Naftali Kraus

Megjelent: Gut Sábesz 2. évfolyam 50. szám – 2014. augusztus 25.