DÁVID ZSOLTÁRAI: 613-ból tizenegy-hat-három – és egy

DÁVID ZSOLTÁRAI

613-ból tizenegy-hat-három – és egy

„A karmesternek, Dávidtól. Istenem, ki lakhat sátradban, ki időzhet szent hegyeden? Aki feddhetetlenül él, törekszik az igazságra és igazat beszél. Nyelvével nem rágalmaz, nem tesz rosszat felebarátjával, és nem hoz gyalázatot rokonára. Megvetéssel tekint az alávalókra, de tiszteli az istenfélőket. Esküjét nem vonja vissza, ha kárt vall is. Nem adja pénzét uzsorára, és nem hagyja magát megvesztegetni az ártatlan rovására. Aki ezeket teszi – nem tántorodik meg soha!” (Zsoltárok 15:1-5.).

Tizenegy viselkedési norma felsorolása szerepel itt – feltehetően Dávidtól. Legalábbis erre utal a zsoltár címe. Az előző zsoltár ellentéteként, ahol a költő idézte azokat, akik tagadják Isten létét és kifejezte, hogy nincs aki jót tegyen – itt az igaz emberek jó tulajdonságait sorolja fel a zsoltárköltő, azokat tizenegy pontban jelölve meg.

A zsoltár felépítése igen egyszerű. Az első mondat kérdés formájában vezeti be a témát: ki az, aki lakhat, időzhet Isten közvetlen közelében, majd utána jön a részletes válasz. A zsidó filozófia túllép a szokványos exegétikán, amely a Gyülekezés Sátrára, illetve a Szentélyre vonatkoztatja a kérdést. A Szentélybe nem léphetett be akárki, és a próféta az illetéktelenek fülébe dörgi intelmét: „Ki kért meg benneteket, hogy megjelenjetek előttem és tapossátok udvaromat?”(Jesája 1:12.)

Azonban az eredeti zsidó felfogás szerint Isten mindenütt jelen van, így a „sátor”, valamint a „szent hegy” megjelölése képletes lehet csupán. A kérdés valójában az, ki az, aki viselkedésével kiérdemli az istenes megjelölést; akiről el lehet mondani, hogy Istennek tetsző életet él?

Az itt felsorolt tizenegy kategória, egymásból következik és egymást egészíti ki. Aki figyelmesen elolvassa, tanulmányozza őket, nem tudja nem észrevenni, hogy ezek mind emberi viselkedési normák, jó tulajdonságok és úgyszólván semmi nem szól amellett, hogy ez a zsidóság kiskátéja lenne, ami úgymond, a Tóra parancsolatait foglalja össze.

Hogy lesz a 613-ból tizenegy?

Egy különleges talmudi tétel mégis azt látszik sugallni, hogy csak a zsidók számára előírt viselkedési normákról van itt szó.

„Rabbi Számláj tanította: 613 parancsolatot kapott Mózes a Szináj hegyén. Ebből 365 tiltó parancsolat… és 248 tevőleges. Jött Dávid király és tizenegyben állapította meg a zsidó ember által teljesítendők számát (itt a Talmud idézi a fenti zsoltárt) – Jött Jesája, a próféta és hatra csökkentette azt: » …aki igazságosan él és őszintén beszél, megveti a zsarolt nyereséget, nem fogad el megvesztegetést, hanem elhárítja azt a kezével; bedugja a fülét, hallani sem akar vérontásról; befogja a szemét, látni sem akar gonoszságot…« (Jesája 33:15.).

Jött Micha (Mikeás) a próféta és háromra tette a követendő jó tulajdonságok számát: » Te ember, megmondta neked az Örökkévaló, hogy mi a jó, és hogy mit kíván Ő tőled? Azt hogy élj a törvény szerint, törekedj szeretetre és légy alázatos Isteneddel szemben!« (Micha 6:8.).

Később jött újra Jesája és most már kettőre csökkentette a teendők számát: » Ezt mondja az Örökkévaló: tartsátok meg a törvényt, cselekedjetek igazságosan…« (Jesája 56:1.). Jött Habakuk próféta és egyben állapította meg: » Az igaz ember a hite által (a hitében) él« (Habakuk 2:4.).” (Mákot 24a.).

A fentiek szerint Dávid és utána a próféták látszólag csökkenteni akarták volna a Tóra parancsolatainak számát – ami pedig nem lehetséges. Akkor mi ennek a magyarázata? Hogyan lesz a 613-ból, tizenegy, illetve hat, három vagy egy?

Rási a Talmudra írt magyarázatában csak annyit mond, hogy Dávid, látván, hogy a nemzedékek egyre romló tendenciát mutatnak – már ami a Tóra betartását illeti („nem voltak olyan nagy cádikok”) – és ha valaki be akarja az egészet tartani, nem képes erre; tizenegyben szabta meg azt a minimumot, amit ha egy zsidó lelkiismeretesen betart, akkor részese lesz a túlvilági életnek. Máhársá (R’ Smuél Edelis, a neves középkori Talmudkommentátor) megkérdőjelezi ezt, majd úgy magyarázza ki Rási szavait, hogy „mivel a Tóra igen sok parancsolata nem vonatkozik mindenkire, nem általános érvényű, és ezért nem mindenkitől lehet elvárni, hogy betartsa őket (vannak micvák, amelyek csak kohanitákra vonatkoznak, vagy csak nőkre, vagy csak Izraelben érvényesek, illetve csak akkor, amikor a Szentély működik), ezért » talált ki« Dávid (itt, a Zsoltárok könyvében) tizenegy olyan viselkedési normát, amely általános érvényű és amit mindenki betarthat „. Ámosz Cháchám hozzáteszi, hogy a zsoltár felépítéséből az derül ki, hogy ezek a tulajdonságok nem egy különleges cádik, vagyis egy fennkölt lelkületű „szent ember” speciális tulajdonságai, hanem mindenki által elérhető és teljesíthető normák.

A többi próféta – teszi hozzá Edelis rabbi – csak tovább tökéletesítette, sűrítette – a Dávid által lefektetett elv alapján – azt a minimális követelményt, ami által az igaz ember részese lehet a túlvilági életnek.

A zsoltár kérdés-felelet formájáról Ámosz Cháchám szerint, azt a következtetést lehet levonni, hogy ezt a három zarándokünnep alkalmából mondták el, illetve olvasták fel, amikor a zarándokok tömegei elérték a szent város határát. Ekkor megkérdezték az ott szolgálatot teljesítő kohanitáktól, illetve bölcsektől: ki az, akinek szabad a szent város, illetve a Szentély területére lépni? A választ készen kapták és a végén az áldást: „Aki ezt teszi – nem tántorodik meg soha”. A moralizáló válasz lényege: a zarándokoknak tudniuk kell, hogy nem elég ha Jeruzsálembe zarándokolnak; nem elég, ha áldozatokat mutatnak be a Szentélyben – ha lelküket és gondolataikat nem tisztítják meg a csalárd szándékoktól.

Miért sírt rabban Gámliél?

A Talmud minden egyes jó tulajdonságra a felsoroltakból, hoz egy szemléltető példát – valamelyik zsidó királyt, egy tanaitát vagy amoritát, aki teljesítette a nevezett előírást. Mindegyik történet rendkívül érdekes és tanulságos –sajnos itt nincs hely rá, hogy mindegyiket idézzük.

Álljon itt tehát csupán egy történet:

Amikor rabban Gámliél olvasta a zsoltárban az utolsó mondatot, hogy „aki ezeket teszi – az nem tántorodik meg soha” – sírva fakadt, mondván: ki képes mindezt teljesíteni?

Amikor azonban rabbi Akiba olvasta ugyanazt, ő örült és mosolygott. Kérdezte őt Gámliél, hogy lehet az, hogy én sírok és te meg nevetsz ugyanazon?

Erre Akiba megmagyarázta neki – a Talmud összehasonlító analógiai fejtegetése alapján –, hogy nem úgy kell érteni, hogy aki „mindezt teszi”, hanem úgy, hogy aki akár csak egyet is megtesz a tizenegy közül…

Mondá neki Gámliél: „Akiba megvigasztaltál…” (Sochér Tov).