DÁVID ZSOLTÁRAI

 

18 háború – 18. fejezet

    “A sötétséget tette rejtekévé maga körül mint egy sátrat, a sötét vizeket, a gomolygó fellegeket. Az előtte levő fényözönből előtörtek fellegei, jégesővel és tüzes parázzsal. Dörgött az Örökkévaló az égben, mennydörgött a Felséges, jégesővel és tüzes parázzsal. Kilőtte nyilait és szétszórta, rengeteg villámot repített ki. Láthatóvá váltak a vizek medrei, és feltárultak a világ alapjai, dorgálásodtól Örökkévaló, haragod szelének fúvásától. Lenyúlt a magasból és felvett, a nagy vizekből kihúzott engem. Megmentett engem erős ellenségemtől, gyűlölőimtől, bár erősebbek nálam. Rám törhetnek a veszedelem napján, de az Örökkévaló az én támaszom tágas térre vitt ki engem, megmentett mert gyönyörködik bennem.” (Zsoltárok 18:12–20.)

    A legtöbb kommentátor az egyiptomi kivonulással és a Sástenger kettéválásával magyarázza ezeket a verseket, amiket Dávid, mint parafrázist hoz saját élményeire vetítve.

    Kimchi szerint a szöveghű értelmezés a helyes, amely Dávid élményeire vonatkoztatja az itt leírtakat és a felsorolt természeti jelenségek csupán hasonlatok, amelyek az isteni haragot fordítják le a természeti tünemények nyelvére. Ő maga sem vállalja az események pontosítását és azonosítását azokkal a történésekkel, amik Dáviddal estek meg. Itt is csak azt mondhatjuk, mint a zsoltárokban sokhelyütt, hogy a szöveg azért általános, azért beszél rébuszokban, hogy az aktualitás ne legyen az öröklét kárára; hogy a zsoltárok örökérvényűek legyenek.

    A Midrás szerint Dávid tizennyolc háborút vívott meg, ebből 13 általános, vagyis a nép csatái, ellenségei ellen, míg a fennmaradt öt Dávid magánháborúja volt. Ennek ellenében írta ezt a zsoltárt, ami a tizennyolcadik; amit akkor írt amikor az Örökkévaló megmentette őt minden ellenségétől, vagyis amikor háborúi győzelmes véget értek.

“Megmentett erős ellenségemtől”

    Ki ez az “erős ellenség”? Nem ellenkezik a fentiekkel ha elmondjuk, hogy a Midrások és egyéb források találgatnak jobbra-balra. Van aki azt mondja, hogy ez a “hét nép” (vagyis a kánaánita népek, amelyek országát Izrael örökölte); más Doégra mutat; egy harmadik Avsalomra, Dávid fiára aki fellázadt ellene.

    A dubnói Mágid hasonlata szerint ez a vers azt jelenti, hogy az Örökkévaló a bajt előbbre hozza és az ősökre testálja, mivel nagy az ő érdemük és ezáltal felmenti a leszármazottakat a felelőségtől. A hasonlat egy gazdag ember fiáról beszél, akinek testében lappang egy betegség. Az orvos azt mondja: ha nem teszünk semmit – később a helyzet nehezebb lesz és kisebb lesz az esély a betegség meggyógyítására. Ennélfogva ad a betegnek olyan gyógyszert, ami a betegség kitöréséhez vezet és ezáltal könnyebb a gyógyítás útja.

    * * *

    “Igazságom szerint bánt velem az Örökkévaló, kezem tisztasága szerint jutalmazott engem. Hiszen vigyáztam az Örökkévaló útjára és nem hagytam el hűtlenül az Istent. Minden törvényére ügyeltem, és rendelkezéseitől nem tértem el. Feddhetetlen voltam előtte, és őrizkedtem a vétektől. Igazságom szerint jutalmazott engem az Örökkévaló, kezem tisztasága szerint, amit jól lát.” (Zsoltárok 18:21–24.)

    Figyelemre méltó az idézett versekben kifejezésre jutó tendencia: Dávid itt magának indikálja az isteni segítséget – érdemei alapján. Mintha azt mondaná: ez jár nekem, mivel ügyeltem törvényeire, nem hűtlenkedtem és Isten parancsait betartottam. Hogyan lehetséges az, hogy egy ember – pláne egy olyan nagy ember, mint Dávid – érdemeire hivatkozzon és eldicsekedjen jó magaviseletével, ami neki úgymond, szinte automatikusan, “hivatalból”, biztosítja az isteni segítséget?

    Ámosz Cháchám idézi Jákob ősapánkat, aki nem hivatkozott érdemeire, hanem azt mondta, hogy “…méltatlan vagyok minden kegyes tettedre, amit szolgáddal cselekedtél…” (1Mózes 32:11.). Maga Dávid mondja egy másik helyen (2Sámuel 7:18.), “Ki vagyok én, uram, Istenem és mi az én házam népe, hogy eljuttattál idáig?!” Hogyan lehetséges az, hogy itt Dávid a saját érdemeire hivatkozik?

A kiválasztottság nem elég…

    A kérdést több kommentátor teszi fel. Ámosz Cháchám logikus válasza az, hogy az itteni “dicsekvő” versek a jövendő nemzedékeknek szólnak, nekik szolgálnak tanulságul: nem elég, hogy az isteni gondviselés kiválasztotta Dávidot és megígérte neki, hogy trónja örökön áll és leszármazottai lesznek a zsidó királyság fejei az idők végezetéig. Az ígéret mellett ezt ki is kell érdemelni. Az ígéret csak akkor érvényes, ha azt megfelelő viselkedés kíséri. Az ígéret nem menti fel a kiválasztottat – itt, konkrétan, Dávidot – attól, hogy a Tóra útjait járják, és nem ígéri nekik a sikert, ha nem viselkednek megfelelően. Ezért érzi itt Dávid szükségesnek kihangsúlyozni, hogy ő, a maga részéről tartja az egyezséget, ami kétoldalú: Isten segíti és védi Dávidot, és Dávid Isten útjait járja.

    Dáát Mikrá hozzátesz ehhez egy további momentumot is: mivel ellenségei Dávidot súlyos vádakkal illették és sok vétket róttak fel neki (lásd Simi ben Gérá átkait 2Sámuel 16:5–8.) – Dávid szükségesnek látta kihangsúlyozni, hogy ő pedig nem vétkezett, ő rendben van, ő megtette a magáét és lám – az eredmény őt igazolja.

    Való igaz: az egész hosszú zsoltárban nincs egy kifejezés sem, amelyben Dávid erejét fitogtatná, vagy hősiességével dicsekedne. Maga a “király” kifejezés is csak a zsoltár utolsó mondatában fordul – egyszer – elő, ott is abban a kontextusban, hogy a király Isten kiválasztottja, “királya” és “felkentje”.

Törvény és cödáká

    Az említett versekben Dávid több kifejezést használ, amelyek viselkedését dicsérik. “Igazságom szerint” – mondja Dávid, majd megemlíti keze tisztaságát. Egyes kommentátorok szerint Dávid arra utal, hogy mind Istennel, mind az emberekkel szemben rendben volt, vagyis betartotta azokat a parancsolatokat, amelyek Istennel szemben, valamint azokat is, amelyek az emberekkel szemben köteleznek. Mások szerint Dávid azért adott hálát Istennek, mivel nem úgy büntette mint Sault, aki már az első vétke után megbánta, hogy királyt csinált belőle, hanem megbocsátott neki.

    Naftali Kraus

Megjelent: Gut Sábesz 2. évfolyam 46. szám – 2014. augusztus 25.