A Szentély szeretete

“Dávidnak! Uram, ítélj meg engem [és szolgáltass igazságot], mivel feddhetetlenül éltem; az Örökkévalóban bíztam ingadozás nélkül. Vizsgálj át Istenem és tégy próbára, kutasd át szívemet-lelkemet. Mert hűséged szemem előtt lebeg, igazad szerint járok-kelek. Nem ültem hitvány emberek közé, alattomosokkal nem járok együtt. Gyűlölöm a gonoszok társaságát; nem ülök le a bűnösök közé. Ártatlan vagyok, mosom kezeimet, úgy járom körül oltárodat, Istenem, hangos hálaéneket zengve, felsorolva sok csodatettedet. Istenem, szeretem házadat, ahol laksz, dicsőséged lakhelyét. Ne ragadd el lelkemet a vétkesekkel, életemet a vérontókkal egyetemben; akiknek a keze tele van gyalázattal és a jobbjuk megvesztegetéssel. Hiszen én feddhetetlenül élek, válts meg és könyörülj rajtam. Lábam biztos talajon áll, áldom az Örökkévalót a gyülekezetben” (Zsoltárok 26:1–12.).

(folytatás a 33. számból)

A zsoltár egyes kitételei egyértelműen céloznak a működő Szentély egyes funkcióira – ami arra utal, hogy ezt azután írták, hogy Salamon felépítette az első Templomot, vagyis Dávid halála után. “Úgy járom körül oltárodat” – ez még esetleg lehet a Szentélyen kívül is – hiszen a szent szolgálat működött és voltak oltárok még mielőtt – 480 évvel az egyiptomi kivonulás után – Salamon felépítette a Szentélyt –, de az, hogy “szeretem Házadat, ahol laksz” csak a jeruzsálemi nagy Templomra mondhatta, aki mondta.
Tudjuk, hogy Dávid nagyon szerette volna felépíteni a Szentélyt. Széleskörű előkészületeket tett, felhalmozott sok építőanyagot, aranyat-ezüstöt, sőt tervrajzokat is készítette – de nem érte meg, hogy ő építse fel a Házat, mivel a próféta szerint “sokat háborúzott, sok vért ontott” és így a békés építkezés fiára, Salamonra maradt. Ez mintegy legalizálta, semlegesítette Dávid nagy vétkét Bát-Sevával, ami igencsak nagy tehertétel volt Dávid lelkiismeretén.
A Talmudi történet szerint Dávid maga kérte – szinte kiprovokálta, hogy Isten tegye próbára – amit aztán nem állt ki. Ugyanis Dávid azzal érvelt, miért van az, hogy a zsidók az imában (az ún. “18 áldás” keretében), az Örökkévalót, mint Ábrahám Istenét, Izsák Istenét és Jákob Istenét említik, de nem említik mint Dávid Istenét?!
Az isteni válasz úgy szólt, hogy amazok próbára lettek téve, míg te – Dávid – nem.
Erre Dávid egyenesen kérte a próbatételt – az itteni verset használván erre: “Vizsgálj át Istenem és tégy próbára” – és a Teremtő beleegyezett, sőt még közölte is Dáviddal, hogy a próbatétel egy nőügy lesz. Bát-Seva, Urija felesége, akit Dávid elcsábított, majd férjét a frontra küldte azzal az utasítással, hogy Joáv, a hadvezér, gondoskodjon arról, hogy Urija többé nem térjen haza (Szánhedrin 107a.).
A Midrás hozzáteszi, hogy “miután látta Dávid hogy a próba erején felüli (vagyis magyarán mondva megbukott a vizsgán), kérte Istent legyen kegyes hozzá, mert nincs ereje kiállni a próbát”.
A Talmud konklúziója: “Mondá rabbi Jehuda, Ráv nevében: Soha, de soha ne kezdeményezze az ember, hogy próbára tegyék, mivel még egy olyan nagy ember, mint Dávid, sem volt képes kiállni a próbát” (uo.). Másutt a Talmud azt állítja, hogy Dávid direkt szándékosan csinálta amit csinált, hogy ezzel demonstrálja a megtérés és bűnbánat nagy jelentőségét (Ávodá Zárá 5a.).

Ki hajlandó bencsolni?

Rabbi Chájim Joszéf Dávid Azouláj (a neves kommentátor és filozófus – CHIDÁ) egyik könyvében foglalkozik Dávid vétkével – egy másik Talmudi történet tükrében.
A Talmud elmondja, hogy az idők végén, “amikor az Örökkévaló elhatározza, hogy kegyet gyakorol Izsák leszármazottaival – nagy lakomát csap a cádikoknak, aminek végén megtiszteli Ábrahám ősapánkat, hogy mondja el az asztali áldást, vagyis “bencsoljon”.
Ábrahám azonban szabadkozik, nem vagyok én erre alkalmas, mivel tőlem származik Jismáél. Mire átadják a borral telt serleget Izsáknak, de ő sem hajlandó mondván, hogy az ő mínusza, mivel az ő fia volt Ézsau. Jákob is szerénykedik, nem hajlandó elmondani az áldást és azzal érvel, hogy két nővért vett feleségül (amit később a Tóra megtiltott). Mózes sem tartja magát alkalmasnak, hogy az illusztris társaságban ő mondja el az áldást, mivel “nem találtattam érdemesnek arra, hogy bemenjek a Szentföldre, sem életemben, sem halálomban”. Jósua is elhárítja a megtiszteltetést, azzal érvelve, hogy nem volt fia.
Amikor Dávidra kerül a sor – ő a legfiatalabb a társaságban – ő egyből elfogadja a megtiszteltetést: »Igen, én elmondom az áldást. Nekem ez megfelel, én erre alkalmas vagyok, ahogy az írva van: „Emelem az üdv poharát, és Isten nevét hirdetem” (Zsoltárok 117:13.)« (Pszáchim 119b.).
Nos, kérdi Azouláj rabbi, hogy értsük azt, hogy miután az ősapák, és Mózes, stb., mind-mind elhárítják a megtisztelést, mondván egy indokot, ami ezt lehetetlenné teszi számukra – jön Dávid és “egyből” vállalja az áldásmondást, sőt még hozzáteszi, hogy ő bizony erre alkalmas.
A Chidá magyarázata így szól: Dávid tudta, hogy az ősatyák, Mózes és Jósua kifogásai csak formálisak, de aki hallja őket, nem fogja azt hinni, hogy ők valóban vétkesek és emiatt nem akarják az áldást elmondani. Hanem? Szerénységből. Ha azonban ő, Dávid, megtagadja az áldást – mindenki azt fogja hinni, hogy valóban vétkezett, hogy neki “vaj van a fején” a Bát-Seva ügyben. Tehát, hogy magát tisztázza ebben az ügyben – Dávid “kénytelen volt” elfogadni a megtisztelést és elmondani az áldást.

Három fő vétek

Éles határvonal húzódik a zsoltárban a költő magasztos személye – ahogy saját maga aposztrofálja az őt körüldongó gonoszok között. Sok kifejezés van szentelve a rosszak tevékenységének: vérontók, gyalázat, vesztegetés, bűnösök, vétkesek.
Ámosz Cháchám szerint a 9. és 10. versekben leírt vétkek, a Tíz Parancsolatban eltiltott három fő vétekre rímelnek: gyilkosság, fajtalankodás és lopás (amit itt a költő a vesztegetés fogalmával helyettesít be. A költő kéri az Istent, nehogy a gonoszok bűnhődése során ő maga is velük pusztuljon.
A vesztegetést úgy magyarázza a Midrás, hogy “ezek azok az emberek, akik mindenféle szerencsejátékot játszanak, vagyis hazárdoznak, kockáznak, adósságaikat balkézzel, míg kintlevőségeiket jobb kézzel írják fel; megcsalják, átverik és kirabolják egymást” (Sochér Tov).
Részlet egy hamarosan megjelenő könyvből

Naftali Kraus

Megjelent: Gut Sábesz 3. évfolyam 35. szám – 2014. november 12.