„Esznek (egyenek) az alázatosak”
„Esznek az alázatosak és jóllaknak, dicsérik az Örökkévalót, akik Őt keresik, szívetek legyen vidám mindenkor. A föld határáig mindenkinek eszébe jut az Örökkévaló és megtérnek hozzá, leborul előtte mindenféle nép. Mert az Örökkévalóé a királyi hatalom, Ő uralkodik a népeken. Csak előtte borulnak le a földi hatalmasságok, térdet hajt előtte minden halandó, aki nem tudja életét megtartani. Az utódok szolgálják Őt, beszélni fognak az Örökkévalóról a jövő nemzedéknek. Jönnek és hirdetik majd – a születendő népnek – hogy igaz amit Ő tesz.” (Zsoltárok 22:23–32.)
Ennek a versnek nagy keletje van a Drus irodalomban, sőt még a hechser (kósersági bizonylat) szlogenjeként is használják, amikor ráírják egy kóser, vagyis megengedett élelmi cikkre, hogy nyugodtan ehetik az alázatosak és lakjanak is jól vele – mivel ez kóser. A jeruzsálemi Talmudban az egyik amorita – Hizkijá – ebből a versrészből arra a meglepő következtetésre jut, hogy „mindenkinek felelnie kell majd [az ítélet napján] mindazért, amit a szeme látott és nem kóstolt meg”. Elázár rabbi annyira szívére vette Hizkijá megállapítását, hogy összegyűjtött egy csomó élelmet (feltehetően nyalánkságot) és óránként evett belőlük valamit (Jeruzsálemi Talmud, Kidusin 4.).
A Báál Sém Tovról mesélik, hogy erre a versre szokott egy másik Talmudi mondást idézni, ami úgy szól: „egyél egy harmadot és igyál egy harmadot, és egy harmadot hagyj üresen. Ha majd netalán haragra lobbansz – el leszel azzal telve” (míg ha valaki tele eszi magát – akkor a hasa felpukkad, ha dühbe gurul). Ezt a jó tanácsot, maga Élijáhu, a próféta, adta rabbi Nátánnak (Gitin 70a.).
Ebből következik, mondotta a Báál Sém Tov, hogy egy alázatos ember, akiről biztosra vehető, hogy nem haragszik meg soha – mivel a harag a dölyf egyik vállfaja – nyugodtan ehet jóllakásig, mert őt az említett veszély nem fenyegeti. Erre mondja itt a zsoltárköltő, hogy „az alázatosak egyenek jóllakásig”, vagy pedig hogy „az igaz ember jóllakásig eszik” (Példabeszédek 13.).
Rási itt, érdekes módon, eltekint a Talmudi értelmezésektől és az „alázatosak evését jóllakásig” kitolja, a „megváltás, vagyis Messiásunk idejére”.
A Midrás konzekvensen Mordecháj és Eszter idejére teszi az „alázatosak lakomáját”. Mi ez ha nem Hámán legendás vagyona, amiről a Midrás könyvelése pontos adatokat tud: egy harmada Mordecháj és Eszter magán pénztárába folyt be; másik része a Tóra művelőinek (Kolél növendékek) élelmezésére szolgált, míg egy harmadából alapot létesítettek a második Szentély felépítésére (Sochér Tov).
* * *
Dávid, mint Isten báránya
„Dávid zsoltára: Az Örökkévaló az én pásztorom, nem szűkölködöm. Pázsitos legelőkön deleltet; csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet felüdíti, igaz ösvényeken vezet az Ő nevéért. Ha a halál [árnyéka] völgyében járok is – nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy. Botod és támaszod megvigasztal engem. Asztalt terítesz nekem, ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal, poharam csordultig van. Jóságod és szereteted kísér életem minden napján. Egész életemben az Örökkévaló házában élek [ülök]„ (Zsoltárok 23:1–6.).
Ez a rövid zsoltár epikus stílusban mutatja be Dávidot, aki itt mint Isten báránykáját láttatja magát. Ellentétben az előző fejezettel, ahol egy szenvedő, vívódó ember úgy érzi, hogy Isten eltávolodott tőle – itt a dalnok boldog, miután bizton bízik abban, hogy Isten vele van és „ha Isten vele – ki ellene?”
Előttünk a boldog, hívő ember prototípusa. Bízik Istenben, aki mindennel ellátja, minden szükségletét fedezi, enni és inni ad neki, és biztonságát vigyázza. Nem egy naív emberről van szó – bár egy bárányhoz hasonlítja magát – hiszen maga mondja, hogy nemegyszer úgy érzi, hogy „a halál völgyében jár”, de bizodalma Istenben olyan nagy, hogy ez tökéletes biztonságot nyújt neki.
Pásztor mint bárány
Mivel tudjuk, hogy Dávid hosszú ideig pásztor volt és jól ismerte a nyáj viselkedését és a bárányok természetrajzát – nem kell csodálkoznunk azon, hogy amikor Saul király életre-halálra üldözte, ő magát, mint egy szelíd bárányt látta, aki Istennek ajánlja lelkét és oltalma alá helyezi magát. A bárány egy gyenge teremtmény, amely nem képes megvédeni magát és mindenben a pásztorra szorul: enni és innivalóját, biztonságát az biztosítja.
Dávid – vagy a dalnok, aki a zsoltárt költötte – csak akkor lép ki a „bárány” szerepéből, amikor azt mondja, hogy a pásztor „a maga nevéért” teszi, amit tesz. Itt válik nyilvánvalóvá, hogy a „pásztor” nem más, mint az Örökkévaló Isten, és a „bárány” a dalnok. Ámbár Ámosz Cháchám megpróbálja ezt is a hasonlat keretében értelmezni olyképpen, hogy a pásztor mindent megtesz azért, hogy jó neve legyen, mint egy hűséges pásztor, aki mindent megtesz a nyájért.
Egyes exegéták szerint a fejezet két részre osztható. Az első a pásztor-bárány hasonlat, míg a második a vendéglátó és vendég parabolája. Ebben a költő kifejti azon kívánságát, hogy ez a boldog státus, amiben leledzik – örökké tartson és adasson meg neki, hogy „Isten házában” lakhasson, ami alatt sokan a Szentélyt értik és Dávid nem titkolt vágyakozását, hogy felépíthesse Isten lakhelyét és abban funkcionálhasson. Ilyen értelemben fordítja a verset Jonatán arameus fordítása is. Mint tudjuk, ezen kívánsága nem teljesült és a Szentélyt fia, Salamon, építette fel.
(folytatás következik)
Naftali Kraus
Megjelent: Gut Sábesz 3. évfolyam 21. szám – 2014. október 15.