Dávid király a zsidó történelem egyik legismertebb alakja. Kis pásztorfiú és nagy király, hódító, megtérő, zsoltáríró és csábító. Dávid háza a zsidó nép királyi háza, és az ő utódai közül kerül majd ki a megváltó.
Dávid Betlehem városában született a polgári időszámítás kezdete előtti 907-ben, sávuot ünnepén. Apja Jisáj volt, a moábi népből a zsidóságba betért Rut leszármazottja. Dávid követte a trónon Izrael első királyát, Sault, miután Isten felszólította Smuel prófétát, hogy kenje fel őt királynak.
Dávid erős kezű, határozott uralkodó volt. Hatalmas, ütőképes hadsereget szervezett, és legyőzte országa szomszédjait, hogy népe békében élhessen. Emellett nagy udvartartást és számos feleséget tartott. Ő hódította meg és tette központjává Jeruzsálemet, és szállíttatta új fővárosába a frigyládát. Ám a Szentélyt csak fia, Slomó építhette fel.
Dávid éppen hetvenéves korában halt meg. A midrás azt meséli, hogy megkérdezte Istentől, mikor fog meghalni. Isten elárulta neki, hogy egy szombati napon. Ettől fogva Dávid minden szombatot tóratanulással töltött, hogy a halál angyala ne tudja elvinni őt. Amikor azonban elérkezett az ideje, a halál angyala elvonta a figyelmét a tóratanulásról, és így végül visszaadta lelkét a teremtőnek. Ám a mai napig velünk van, hiszen az általa írt zsoltárokat nap mint nap olvassuk, részben a mindennapi imáink részeként, részben pedig menedékként, amikor igazán nagy segítségre van szükségünk Istentől.
A különösen jámbor emberek sírjának látogatása régi hagyomány a zsidóságban. Dávid király több ponton is kapcsolódik sávuothoz, részben a felolvasott Rut könyve nyomán, részben pedig születésének és halálának évfordulója miatt.
Így olvassuk a Királyok könyvében:
„Midőn közeledtek Dávid napjai a halálhoz, megparancsolta fiának, Salamonnak, mondván: Én megyek az egész föld útjára; légy erős és légy férfiúvá! Őrizd meg az Örökkévalónak, a te Istenednek őrizetét, járva útjaiban, megőrizve törvényeit, parancsolatait, rendeleteit és bizonyságait, amint írva van Mózes tanában, azért hogy boldogulj mindenben, amit cselekszel és mindenütt, ahová fordulsz… És feküdt Dávid őseihez, és eltemették Dávid városában.” (I.Kir. 2:1-3, 10)
Ahogy más nagy emberek, úgy Dávid, Izrael országának második uralkodójának sírja is imahellyé vált a zsidók számára. Csakhogy az évszázadok óta Dávid sírjaként tisztelt sírhely olyan helyen található, mely Dávid idején még nem tartozott Jeruzsálemhez, és ezért sokan azt valószínűsítik nem Dávid király valódi sírját rejti. Ettől függetlenül szokás sávuotkor, vagy az ünnep környékén ellátogatni a Cion-hegyen található sírhoz. A sírhely különleges jelentőséget kapott a jordán megszállás idejében (1948-67), amikor – mivel a Siratófalat nem lehetett meglátogatni -, Dávid sírja a legszentebb helyek közé lépett Jeruzsálemben. Az épület tetejéről a Templom-hegy is látható, ez további fontosságot kölcsönzött neki. A sírt magába foglaló épület története egyébként meglehetősen fordulatos, az évszázadok folyamán keresztény és muszlim imahelyként is szolgált, és számtalanszor cserélt gazdát. A Dávid sírját magába foglaló épületet 1335-ben emelték korábbi épületrészekre alapozva, illetve felhasználásával. A sírt, a zsidó fennhatóság jelképeként, 1949 óta a korábban használt muszlim selyemtakaró helyett héber feliratos és zsidó szimbólumokkal díszített takaró fedi. Az épületben jelenleg jesiva üzemel.
A legújabb feltételezések szerint Dávid királyt valószínűleg a mai Templom-hegy és Szemét-kapu közti területen, az ún. Dávid városában (Ir Dávid) helyezték végső nyugalomra. Az ásatások során több, jelentős méretű sírbarlang került a felszínre, talán ezek egyike lehetett Dávidé.
Ezt a területet Smuel próféta II. könyve is említi: És bevette Dávid Cion várát; Dávid városa az… És lakott Dávid a várban és elnevezte azt Dávid városának… (5:7,9)
Az elnevezések és helyszínek azonban a történelem viharaiban elmosódtak, így történhetett, hogy elveszett a sír hollétére vonatkozó, korábban még jól ismert hagyomány, és egyes utazók egyenesen Betlehembe helyezték azt. A IX. században már élt az elképzelés a most Dávid sírjaként tisztelt helyszínről. A XII. századi zsidó utazó, Tudelai Benjámin egy érdekes történetről számolt be: egy keresztény pátriárka alkalmazásában állt két zsidó munkás, akik egy épület javítási munkálatain dolgoztak, amikor egy titkos átjáróra bukkantak. Ezen át márványoszlopok által tartott terembe jutottak, aminek a közepén egy asztal állt, rajta aranyból készült jogar és korona, valamint drága kincsek feküdtek. A munkások rájöttek, hogy bizonyára Dávid király sírboltjába kerültek. Ekkor hatalmas szél kerekedett, és hangokat hallottak, melyek a hely azonnali elhagyására szólították fel őket. Három nappal később mindketten ágynak estek, és többet nem lehetett meggyőzni őket, hogy visszamenjenek oda dolgozni. Erről egyébként mit sem tudva a XIX. század közepén egy török építész is folyosók labirintusáról számolt be Dávid sírja alatt, ami alapján feltételezik, hogy valóban a királyi család temetkezőhelye volt a terület.
Bár a rendelkezésünkre álló adatok alapján valószínűleg nem Dávid király valódi sírját rejti a helyszín, fontos hangsúlyozni, hogy a hely ettől függetlenül szentséggel bír, köszönhetően annak, hogy évszázadok óta zsidók százezrei mondanak ott szívből jövő imákat. Az előző rebbe, Joszef Jicchák Schneersohn rabbiról mondják, hogy erősen támogatta azt, hogy a sírnál zsidók imádkozzanak. Amikor azonban megkérdezték, hogy szerinte valóban Dávid király nyughelyéről van-e szó, kitérően azt válaszolta, hogy helyénvaló dolog ott imádkozni, és elsősorban zsoltárokat mondani, mivel Dávid király volt a Zsoltárok szerzője. A helyszín pedig, zsidók nemzedékeinek imáitól áthatva, minden bizonnyal szent, attól függetlenül, hogy ki van ott valójában eltemetve.
Ezzel kapcsolatban mindig fontos észben tartanunk, hogy az ember mindenképpen Isten felé irányítja az imáit, nem állhat közvetítő a zsidók és Isten között, és személyesen Hozzá kell fordulnunk minden kérésünkkel. A XIX. századi Mose Schik rabbi, a pozsonyi Chátám Szofer tanítványa a következő magyarázatot adta mestere nevében: egy zsidó megkérhet egy másik zsidót, hogy imáival járjon közbe az Örökkévalónál az érdekében. Amikor ugyanis egy zsidó beavat egy másik zsidót a saját szenvedésébe, a másik annyira átérzi a helyzetet, mintha ő maga lenne bajban. Fájdalmában az Örökkévalóhoz fordul, de ekkor az imája már nem a másikért van, hanem olyan, mintha saját magáért imádkozna. Minden zsidó testvér egy nép és egy test, ha az egyik zsidó bajban van, a másik a segítségére siet.
Nem azért imádkozunk tehát az eltávozott cádikok sírjánál, hogy onnan kikelve segítséget nyújtsanak nekünk, sőt nem is hozzájuk imádkozunk, ám képesek vagyunk összekapcsolódni az ő emelkedett lelkükkel. Kifejezzük ezáltal hitünket abban, hogy a lélek él, és a cádikok, akik, amíg éltek, törődtek a zsidó lelkekkel, haláluk után is képesek átérezni zsidó testvéreik fájdalmát és úgy könyörögni értük, mintha saját magukért imádkoznának. Más felfogás szerint a cádik sírja különleges szentséggel bír – hasonlóan Izrael földjéhez –, ezért ott nagyobb erőt kapnak imáink.
zsido.com