Biztosan hallottatok már a zsidó nép híres királyáról, Dávidról. Dávid király Sávuot napján született és hetven évvel később éppen ezen a napon is halt meg. Sávuot közeledtével róla szól mai történetünk.

Dávid gyerekkorában pásztorfiú volt. Terelgette apja, Jisáj nyáját, ellátta az állatokat, és míg a bárányok békésen legelésztek a Betlehem környéki lankás lejtőkön, Dávid zenélt és énekelt. Dalait, melyekkel Istent dicsérte, a mai napig napról napra olvassa az egész zsidó nép. Úgy hívják őket: tehilim, zsoltárok. Dávid szerette Istent és szerette mindazt, amit Isten teremtett: a fákat, a füveket, az állatokat. Szívesen elnézte a madarak röptét, a szorgalmas méheket és a soha nem nyugvó hangyákat is. Az azonban sehogyan sem fért a fejébe, hogy miért teremtette Isten a pókot.

„Világ Teremtője, hát mi végre alkottad a pókot? A méhek nektárt gyűjtenek és mézet készítenek, a bárányok gyapjából ruha készül, tejéből ízletes túró. A macska egeret fog, a kutya hűségesen őrzi a házat, de vajon mit csinál a pók? Hiába fon hálót, abból sosem készülhet számunkra ruha!” – fakadt ki egy napon a fiatal Dávid, amint a napfényben megcsillant a fák ágai közt feszülő pókháló. Így felelt neki az Örökkévaló: „Eljön a nap, Dávid, amikor megérted, hogy miért teremtettem a pókot. Akkor majd hálát adsz nekem a bölcsességemért. Addig is várj türelemmel”.

Telt-múlt az idő. A kicsi Dávid egyre nagyobb lett. Nemcsak megbízható pásztor volt, hanem szép, erős és bátor fiatalember is és nagyszerű harcos. Legyőzte a filiszteusok legrettegettebb harcosát, az óriás Góliátot és más győzelmeket is aratott. Abban az időben Saul volt a király, Izrael első királya. Minél több győzelmet aratott Dávid, minél jobban csodálta őt Izrael királyságának népe, Saul annál irigyebb és dühösebb lett Dávidra. Saul ráadásul félt is, hogy Dávid előbb-utóbb ellene fordul, hogy letaszítsa őt a trónról és ő maga legyen a király. Ezért aztán elhatározta, hogy megszabadul az ifjú harcostól. Legjobb katonáit küldte utána, hogy keressék meg és hányják kardélre, és a katonák – sokat próbált harcos valamennyi – el is indultak, hogy teljesítsék királyuk parancsát. Ám hiába bukkantak a nyomára, Dávid mindig elszelelt előlük, és mindig csak hűlt helyét találták.

Egy napon azonban egészen közel értek a katonák Dávidhoz, már-már rajtaütöttek, amikor az üldözői elől menekülő fiatalember egy barlangban talált menedéket. Meghúzódott a barlang legsötétebb sarkában és néma csendben várakozott. A hangok egyre csak közeledtek, Dávid pedig Istenhez fohászkodott, hogy mentse meg az életét ebben a nagy veszedelemben. Hirtelen azt vette észre, hogy egy pók, szorgalmasan ide-oda futkosva hálót fon a barlang ásító bejáratába. Míg a pók munkáját szemlélte, a katonák hangja egyre közelebbről és közelebbről hallatszott. Alighogy a kis állat befejezte művét, és megpihent a háló közepén, az első katona már rá is talált a barlangra. „Ide nézzetek, mit találtam! Egy barlangot. Talán itt bujkál a mi kis madárkánk” – mondta kajánul nevetve, de egy másik harcos leintette: „Ugyan már! Nézd ezt a hatalmas és sűrű pókhálót. Régóta nem járt erre egy lélek sem, hát nem látjátok, milyen sűrű pókháló zárja el a bejáratot?” – „Úgy van, igaz!” – kiabálta a többi katona. „Ne vesztegessük az időt, menjünk tovább, biztosan erre bujkál valahol az a szökevény.”

Dávid ekkor megértette, hogy Isten végtelen bölcsességében teremtette a pókot. A hozzá képest apró állat az életét mentette meg. Dávid hálát adott Istennek, amiért megteremtette az állatokat, köztük a pókot is.

 

Megjelent: Egység Magazin 33. évfolyam 165. szám – 2023. április 27.

 

Megszakítás