Cfát–Tel-Aviv–Budapest – Menekülés a rakéták elől

Liora Rut, magyar születésű zenész és előadóművész, aki a gimnázium elvégzése után, 22 évvel ezelőtt alijázott Izraelbe. Gyermekeivel Cfáton él, innen érkezett Budapestre a rakétatámadások elől.

 

„Szerdán megszólaltak a szirénák Cfáton is. A mi házunkban, ahogy a legtöbb házban Cfáton, nincs óvóhely, az utcák végében lévő, 20 éve nem használt óvóhelyre kell rohannia mindenkinek. A sziréna megszólalásától kezdve 30 másodperc van odaérni.” – Liora az első szirénakor egyedül volt otthon három gyerekével. Két nagyobb gyereke Amerikában rekedt, ahova iskolai szervezéssel utaztak az ünnepekre. Az egyik gyereket a fürdőkádból kellett kikapnia, mikor megszólalt a sziréna.

„Az óvóhelyet a második libanoni háború óta nem nyitották meg, rossz állapotban volt, és itt tömörült egy egész utcányi ember. Pár óra után rájöttem, hogy ezt nem fogom tudni egyedül csinálni. A gyerekeim apukája izraeli háborús veterán, húsz évvel ezelőtt éppen Gázában sérült meg, ő nem tud nekünk segíteni. Úgyhogy összepakoltam, és a rakétázások szünetében elmentünk anyósómékhoz Tel-Avivba. Útközben láttuk, hogy szinte csak katonai járművek mentek észak felé és kezdtek egyes csomópontokat lezárni” – ekkor már öt napja folyamatosan jártak fölöttük a légierő gépei, a háborús helyzet a gázai határtól messze is érződött. A folyamatosan változó helyzetben rengeteg ellentmondásos információ keringett.

„Végül egyik pillanatról a másikra döntöttem el, hogy Magyarországra jövünk az EMIH által szervezett járattal. Korábban próbáltam mindenféle járatokra jegyet venni, de törölték őket és a magyar turisták kimentése után úgy tűnt, nem lesz a kettős állampolgároknak mentőjárat.”

Az EMIH által szervezett járat kifelé mozgósított tartalékosokat szállított, visszafelé pedig elsősorban Lioráékhoz hasonló családokat.

„Rengeteg csoport alakult, hogy segítsék egymást információval az emberek. Amikor jött a hír, hogy felszállt Budapestről a gép, és négykor landol Eilat mellett, Ramonban, akkor tudtam, hogy el kell döntenem, mit akarok, mert ez volt abban a pillanatban az egyetlen biztos kiút. Végül fogtam a csomagjainkat, taxival lementünk délre és felszálltunk a gépre.”

„Nagyon segítőkészek voltak az EMIH munkatársai, különösen sokat segített Smuel Oirechman, aki mindig mindenről tájékoztatott bennünket, és köszönettel tartozunk Köves rabbinak is, aki sokat segített nekünk.”

Budapesten barátoknál szálltak meg, az utazás feszültsége pár nap alatt oldódott csak föl bennük. Ekkor kellett eldönteni, hogyan tovább. A gyerekek egy részének volt online oktatás, de sokkal inkább közösségre, állandó elfoglaltságra volt szükségük. Mivel a gyerekek nem beszélnek magyarul, az itteni zsidó iskolákba nehéz lett volna beadni őket. Azonban nem ők voltak az egyetlenek, akiknek ezt a problémát meg kellett oldani.

„Sok család jön ide, vagy mert valami kapcsolódásuk van, vagy azért, mert itt nincsenek muszlimok. Minden nap érkeznek új családok. Nekem nagyjából 20-30 magyar gyökerű családdal és kb. 50 izraelivel van kapcsolatom.” A menekülők az ország egész területéről jönnek, északról, délről, sokan evakuált településekről. „Sok nő jön gyerekekkel egyedül. Nekik a férjük bevonult vagy nem tudja elhagyni a munkahelyét, és vannak köztük egyedülálló anyák is. De jönnek egész családok, nagyszülőstől. Terhes nők, vagy olyanok, akik nemrég szültek.”

A gyerekek helyzetét a magyarországi izraeliek lubavicsi közössége és a Bét Menáchem iskola közösen segített megoldani. Raskin Smuel rabbi felkérésére Faigen Tzivia kezdte megszervezni az ideiglenes óvodát és iskolát, ahova Liora két kisebb gyereke, a 8 éves Jiszráél és a 6 éves Naomi is elkezdett járni, nagyjából száz társukkal együtt.

A Bét Menáchem iskola felső szintjét napok alatt felkészítették és átadták erre a célra. Az igazgatónő, Oberlander Batsheva a közösségi médiában mutatta be az előkészületeket és kérte a közösség tagjait, hogy segítsenek játékokkal és héber mesekönyvekkel berendezni azokat. Négy csoportban fogadják 2-8 éves korig a gyerekeket. Az épületben folyamatosan zajlik a magyar bölcsőde, óvoda és iskola élete, mellettük 100 gyereket tudnak elhelyezni. „Folyamatosan telt ház van, ha valaki elmegy, várólistáról lehet bekerülni” – tudtuk meg Faigen Tziviától.

„Ez a program nagyon nagy segítség” – folytatja Liora. „Keretet ad a gyerekeknek. Nagy pozitívuma, hogy héberül beszélő környezetben vannak, reggelit és ebédet kapnak, megfizethető árért. Az itteni közösség tagjai gyűjtést szerveztek, játékokat, könyveket, ruhákat hoztak. Nem lehet elmondani, hogy mennyi segítséget kapunk, mennyit tett bele mindenki, hogy ez működhessen.”

Maguk az izraeliek is részt vesznek a szervezésben. Liora például a minden nap besegítő, önkéntes szülőket koordinálja.

„A gyerekeim tanítója egy izraeli tanárnő, aki maga is most menekült ide a két lányával. A tanárok munkáját madrichák segítik, ők az itteni sliáchok gyerekei, akik szintén nem tudnak visszamenni Izraelbe.”

A program egyik célja, hogy segítse a gyerekeket a mindennapi rutinjuk megőrzésében, és az érzéseik feldolgozásában, játékok, játékos foglalkozások segítségével.

Liora egyelőre nem tudja, meddig marad Budapesten, ahogy a többiek is tanácstalanok:

„Állandó téma, ami mindig feljön köztünk, hogy mikor tudunk majd visszamenni. Van egy kettősség, de abban mindenki egyetért, hogy amíg nem dől el a szárazföldi invázió sorsa, addig maradnak.”

Időközben azonban az élet elkezdett visszatérni a normál kerékvágásba Izraelben, az iskolák újra frontális oktatást tartanak, így több családnak vissza kellett mennie. Liora 13 éves fia is hazatért és csatlakozott időközben Izraelbe visszaérkezett két idősebb testvéréhez:

„Nekik elindult az iskola, a pincében az is vannak tantermek, így biztonságban tanulnak egész nap. A nagyszülőknél vannak, ahol van óvóhely.”

Liora szabadúszó művész: zenekarával lép fel, workshopokat tart és iskolákban tanít szerződéssel, így most, hogy nem dolgozik, nincs fizetése:

„Zoomon nem lehet zenét tanítani, workshopokat tartani. Az egyik iskolát, ahol tanítok, evakuálták. A zenekarom szintén egy olyan településen próbál, ami evakuálva van, tehát ha ott lennék se tudnék dolgozni. Még ha be is indul az iskolai tanítás, akkor sem lesznek a délutáni zeneórák megtartva. Itt viszont már kaptam néhány felkérést, például, hogy zenéljek a divatbemutatón, aminek a bevételéből Izraelt támogatják. Nagyon örülök, hogy amíg itt vagyunk, addig is zenélhetek, és ezzel egy kicsit visszaadhatok a közösségnek, akik most nagyon sokat segítettek nekünk.”

 

Csak együtt győzhetünk! Megrázó videók és fotók járják be az internetet. Demonstrációk zajlanak itthon és más országokban a túszokért. Mindannyian ugyanazt érezzük: a jól ismert szlogenből, a „soha többé”-ből a soha most van, amikor Izraelben és azon kívül is újra embereket támadnak meg csak azért, mert zsidók. Emellett viszont az egész világon és Izraelben is érezhető, hogy hatalmas egység alakult ki a zsidóságon belül – mert tudjuk, hogy egy nép, egy test és egy szív vagyunk. Hogy a múltunk, a jövőnk, a hitünk és a kék-fehér lobogó olyan kötelékkel köt össze bennünket, amelyet nem lehet eltépni, és együtt győzni fogunk. Ám Jiszráél cháj!

 

Beszámolónk a lapzártánkkor tapasztalt helyzetre reflektál, ami lehet, hogy merőben eltérő attól, amit az olvasók aktuálisan tapasztalnak.