A Színházi Élet 1925. október 18-i számának „A Zserbó-bó-bó-ban” című pletykarovata komoly vihart kavart antiszemita és zsidó körökben egyaránt. Hogyan okozott botrányt egy könnyed szórakozásnak induló házi pingpongverseny? Ennek megértéséhez, először is olvassák el a lap bohózatát:
„– Mit tudtok ti, angyalom, arról, hogy mi a legújabb divat Budapesten?
– Eton-frizura? Bilincs-karkötő?
– Egyik sem, hanem a ping-pong.
– Nagy újság, mondhatom. Már legalább egy év óta bolondul ping-pongoznak az emberek egész Budapesten.
– Igen, egész Budapesten, de nem a társaságban. Most azonban ünnepélyesen jelenthetem, hogy a ping-pong megtartotta ünnepélyes bevonulását a társas élet köreibe, miáltal szalonképessé lett s e révén sokszor fogunk hírt adhatni róla pletykázás közben. […]
– Tehát a ping-pong avató-est Létay Ernőné, Mészáros Cica otthonában zajlott le s a kitűnő teniszbajnoknő kezdeményezésére ezek a ping-pong esték, illetőleg mérkőzések most már állandósulni fognak. […]
– Pardon, mikor volt a mérkőzés?
– Múlt hét szerdáján.
– Csak ellenőrizni akartalak, hogy pontosan vagy-e informálva? Tudniillik én is pontosan tudom, hogy az első díjat Eckhardt Tibor nyerte, a másodikat Zwack János, a harmadikat Fellner György, a negyediket Eckhardt Tiborné.
– Gratulálok, a névsor helyes. És most én mondom el a vendégek és a résztvevők névsorát, akik a fentieken kívül a következők: Perczel Tibor és felesége, Kollerich Pál és felesége, Petznik Jenő és felesége, Szunyogh Gábor és felesége, Kállay Tamásné, Pálffy Dénes, Harmos Alfréd, Thaly Zsiga, Ullmann György báró, […]”
Szerva itt, zsidó ott
Nos, első olvasatra nincsen semmi különös a történetben, ugyan miért ne hódolhatott volna a pingpong örömeinek az akkori felső tízezer. Azonban a társaság mintegy fele zsidó származású volt (igen, származású, nem vallású, mert a legtöbben már kikeresztelkedtek), így a likőrgyáros Zwack János (1893–1976), Ullmann György (1891–1961) báró, a Magyar Általános Hitelbank ügyvezető igazgatója, a vendéglátó Létay Ernő (szül.: Fisch, 1878–1939) országgyűlési képviselő, ja és bár az eredeti híradásból kimaradt, máshonnan tudható, hogy ott volt a híres műgyűjtő és festő Hatvany Ferenc (1881–1958) báró is.
Ha valaki a zsidó társaság tagjai közé sorolná Eckhardt Tibor (1888–1972) országgyűlési képviselőt a német csengésű neve okán, nagyot tévedne, hiszen ő a társadalom másik szélén, méghozzá a szélsőjobb szélén állt: Eckhardt az Ébredő Magyarok Egyesületének egyik alapítója és vezetője volt.
Vajon mit keresett egy harcos antiszemita, abból is a legkeményebb fajta, egy „ébredő”, egy ilyen „kétes” származású társaságban? Pontosan erre lett figyelmes – a zsidó származású – Feleky Géza (1890–1936) újságíró is, aki az általa szerkesztett Világ főoldalán cikkezett a meghökkentő estélyről.
Feleky nem értette, hogy a „fajvédők vezérkari főnöke”, aki a pingpongverseny előtt azt fejtegette, hogy a zsidó nagytőke ellen összefog a román antiszemitákkal is (még azt is megbocsátva nekik, hogy elnyomják az erdélyi magyarokat), mégis hogyan pattogtathatta azt az apró, fehér labdácskát egy ilyen társaságban a Személynök (ma: Balassi Bálint) utca 25. szám alatt. De aztán rájött, hogy mi is történt valójában Létayék Duna-parti otthonában. Eckhardt egyszerűen erőpróbát tartott, melyben fölényesen győzedelmeskedett:
„Eckhardt Tibor vérszerződést köt a magyarság minden ellenségével a liberális nagytőke ellen: és még a ping-pong asztalán sem engedi érvényesülni ezt a nagytőkét. […]
Ez jellemzi, milyen rendíthetetlen etikai komolysággal vívja kemény harcát a liberális nagytőke ellen Eckhardt Tibor, kiterjesztve intranzigenciáját a társas szórakozások területére is: azzal a kíméletlen szigorral és azzal az etikai komolysággal, amelyről lepattan az a vád, hogy könnyelműen és frivolul ad baráti kezet a magyarság kíméletlen erőszakos ellenségeinek.”
Most jött le a fajvédőről
Eckhardt képviselő nem gondolta, hogy ekkora botrányt okoz az ominózus este, s hogy a kellemetlen helyzetét valahogy mentse, így nyilatkozott az Uj Nemzedéknek:
„Létay-Fisch Ernőéknél rendezett estén valóban részt vettem. A nyilvánosság előtt egyébként nem akarok foglalkozni ezekkel a magándolgaimmal, csupán annyit jegyzek meg informálás céljából, hogy itt a budapesti Lawn Tennis Clubról van szó, amelynek én vagyok az igazgatója. A téli szezon alatt hetenként más-más tagnál tartunk ping-pong versenyt. A múlt héten Létay-Fisch Ernőéknél tartottuk meg, ma este Ordódy Béláéknál lesz ping-pong est. Mindig valamelyik választmányi tagnál. Nem vonhatom ki magam olyan dolgok alól, amelyek a klub életéhez tartoznak.”
Röviden: ő csupán egy felelősségteljes klubigazgató, aki ketté tudja választani a magánéletet a fajvédő politikai közélettől. Nem mindenkit nyugtatott meg ez a magyarázat, az Ébredő Magyarok Egyesületének vezérkara erkölcsi összeférhetetlenséget látott a zsidókkal folytatott pingpongozásban, ezért a tagok között mozgalom indult Eckhardt elszámoltatására.
A történet végül körbeért, „A Zserbó-bó-bó-ban” reagált a fejleményekre:
„– Egyelőre Eckhardt Tibor szigorúan tartja az elfoglalt pozícióját.
– Megmaradt bajnoknak a második mérkőzésben is?
– Úgy van. A Gellért-szállóban a Harmos Alfréd ping-pong estjén ugyanaz volt a mérkőzők helyezési sorrendje, mint az elsőn. Azonkívül a részvevő hölgyek szigorúan megígérték egymásnak, hogy sportszerű öltözékben fognak megjelenni a mérkőzésen, mire természetesen mindannyian a legtündéribb estélyi toalettekben jelentek meg.
– És a hölgyek nem haragudtak, hogy Eckhardt újra sorra megverte őket?
– Nem, mert a képviselő minden győzelme után bocsánatot kért a legyőzöttől. Az egyik asszony meg is jegyezte, hogy nem lehet haragudni rá, hogy kedvesen exkuzálja magát.
– Csitt, ne beszélj többet, mert az az aranyos Feleky újra kivezércikkez a Világban!”
Lecsapták a magas labdát
Térjünk át a botrány másik térfelére, hiszen nemcsak az antiszemitákat zavarta, hogy Eckhardt zsidókkal mulatozott, hanem a zsidókat is bosszantotta, hogy a közélet közismerten zsidó származású tagjai egy elszánt fajvédővel pingpongoztak. Necces – mondhatnánk stílszerűen.
Az Egyenlőség címoldalán jelent meg az alábbi keserű írás:
„A ping-pong versenyt odafenn a mennyországból végignézte három öreg zsidó is. Három öreg, fehérszakállú, egyszerű zsidó ember. És amint odalent a földön kis fehér labdák ide-oda röpültek Létay Ernő nemzetgyűlési képviselő lakásán, az Ébredő Magyarok Egyesületének elnöke és Hatvany báró, valamint Ullmann báró között: a három öreg, őszszakállú zsidó megszólalt odafenn a mennyekben. Mindegyik halkan, szomorúan mondott egy-egy kis monológot.
Az első öreg zsidó így szólt:
– Az én nevem Sáje Áron Fisch. Az én koromban úgy neveztek: Reb Sáje és ismert engem egész Szabolcs vármegye. Mert én voltam a 18. század végén és 19. század elején a kállói csodarabbinak, Rebe Reb Eizik Taubnak első udvarmestere, legnagyobb híve, gábéja. Én fogadtam a szegényeket az ő pitvarában, én mentem a szent pappal este csodálatos sétákra a nyíri pusztaságban. Tőle tanultam mit jelent jónak lenni, embernek lenni, zsidónak lenni. Vele együtt szenvedtem át a kállói vérvádat 1788-ban és akkor, amikor mindenfelől űztek és ütöttek és bántottak minket, ott imádkoztam a kállói csodarabbi kis templomában Izrael megmeneküléséért. Ó, hogy bántottak minket! Ó, hogy üldöztek bennünket akkor! De mi nem tágítottunk. Mi kitartottunk, mi hívek maradtunk. És most jaj, az kell látnom, hogy az én unokám mellett most ott áll a gyűlölők vezére. Reb Sáje Áron Fisch unokája és leszármazottja: barátságot tart avval, aki üldözi az én népemet. Hiszen mi is megmenekülhettünk volna, ha akkor hitehagyottakká leszünk. De mi nem tettük, mi kitartottunk, mi megvártuk a hajnalhasadást. És az unokám, az miért nem tartott ki?
A második öreg zsidó így szólt:
– Az én nevem: Mose Ullmann. A fürti hitközségnek voltam rabbija és négy derék fiam volt, akik díszei voltak a zsidóságnak, a városnak, a birodalomnak. És akkor egy napon jött a szigorú rendelt: hogy az a zsidó, ki el nem hagyja ősei hitét, pusztuljon! Voltak, akik elszédültek. Voltak, akik meginogtak. Mi nem inogtunk meg, nem szédültünk meg, mi elbúcsúztunk a zsidó temetőtől, elbúcsúztunk a zsidó templomtól és én, Mose Ullmann, négy fiammal együtt elvándoroltam Magyarországba. Ott telepedtünk le. Ott haltam meg, ott bíztam rá fiaimra halálos ágyamon az ősi nevet, az ősi hitet, az ősi vallást. Jaj, mit kell most látnom! Hogy az én leszármazottam, az én unokám, aki ma bári rangot visel, együtt mulat az üldözők vezérével. Mi is megtehettük volna, mi is mulathattunk volna akkor: nem tettük. Mi elmenekültünk a pogrom elől, hogy ne kelljen hitehagyottakká lenni és az unokám hitehagyott lett és szóba áll azzal, aki pogromokat akar a zsidók ellen…
És szól a harmadik zsidó:
Az én nevem Sime Deutsch. Aradon Éltem sok-sok évvel ezelőtt, tisztes zsidó életet és én voltam az első, ki segítettem a zsidó templomot felépíteni és a zsidó szegényeket és betegeket ápolni. És a halálos ágyamon megeskettem rá az én Bernát fiamat, az én büszkeségemet, hogy hű marad az ősi hithez, mert csak úgy segíti meg őt az Isten. És Bernát nekem megesküdött erre, mikor lefogta a szememet. Az Isten megsegítette őt és az ő utódait. De jaj, ma mit látok! Az én leszármazottam, az én unokám elhagyott engemet és elhagyta a zsidó templomot, melyet építettem és íme, ott mulatozik együtt a zsidóság üldözőjével, ki terveket forral az én népem pusztulására. Jaj, az én szememnek, hogy ezt látom kell…”
Reb Sáje, reb Mose és reb Sime szomorú szemmel kísérték végig az asztal két oldalán pattogó labdát…
Források:
Endrődy Béla (szerk.), „Társas élet – Zserbó-bó-bó-ban”, Színházi Élet, 1925. 15. évf. 42. szám, 44. old.
Endrődy Béla (szerk.), „Társas élet – Zserbó-bó-bó-ban”, Színházi Élet, 1925. 15. évf. 54. szám, 44. old.
„Három öreg zsidó a mennyországban”, Egyenlőség, 1925. 44. évf. 44. szám, 1–2. old.
„Ping-pong”, Világ, 1925. 16. évf. 240. szám, 1–2. old.
Fotó: Rebecca Lawrence on Unsplash