Hatvanéves vagyok. Öt (fiú) gyerekem van. Anyám, apám zsidó. Apám már csak volt. Budapesten születtek és éltek egész életükben mindketten. Egyiküket sem, és a közvetlen családunkból senkit sem hurcoltak koncentrációs táborba. Apám munkaszolgálatosként a Szovjetunióba szökött, ahol tiltott határátlépésért elítélték, és egy Novaja Zemlja alatti fegyenctelepre zsuppolták. Ott élte át a háborút, pokoli szenvedések közepette. E szenvedésekben már nem játszott semmiféle szerepet zsidó volta. Noha kétségkívül zsidósága okán került oda, ott már csak egy magyar elítélt volt.

Anyámnak tizenhárom éves kislányként kellett megtudnia, hogy imádott apjával és társaival nyilas keretlegények megásatták a sírjukat, majd sorra belelőtték őket.  Ő maga és a mamája, megjárva a téglagyári poklot, az Auschwitzba induló sorból kiszökve védett házakban nyomorgott (lakásonként harminc-negyvenen), végül a gettóban élték túl a német megszállást és a nyilas időket.
Mindketten úgy döntöttek, hogy zsidóságukat többé nem viselik nyilvánosan, sőt, erről az egyetlen gyermeküknek sem beszélnek. Gyakori, szinte tipikusnak mondható megoldás volt ez akkoriban. Szerettek volna békében élni, amíg lehet. És lehetett. Apám nyolcvannégy évesen halt meg, második életével – remélem – végül elégedetten.
Anyám, túl a nyolcvanon, kitűnő egészségnek örvendve él, és élvezi az öt unoka örömeit és gondjait.
Személyes táborélményekről csak apám második feleségétől és annak húgától hallottam. Tulajdonképpen a zsidóságról is. Azt, hogy a származásom szerint zsidó vagyok, akkor fedeztem fel, amikor szüleim válásakor – kilencéves koromban – különféle fiókok tartalmát kíváncsian szemlézve anyám valamelyik bizonyítványára bukkantam, amelynek tetején egy számomra érthetetlen kifejezés állt. Vallása: izr.
Amikor kamasz koromban, különféle sütemények és lekvárok készítése közben, Éva néni elmondott egy-egy részletet elsősorban saját maga és családja dachaui deportálásáról, vagy megemlített egy s mást za éppen közeledő zsidó ünnepről, úgy éreztem, valami különleges identitás részese lehetek, amely ősi, áldozat jellegű, erősen tradicionális, alapjában véve premodern, és a mindennapi valóság(om)tól tökéletesen idegen, ámde – sőt, éppen ezért – mégis virtuális/romantikus kapaszkodó lehet abban a nagy-nagy bizonytalanságban. Amelyet minden kamasz érez: vajon ki lehetek én?
Egy időben még mogen dovidot is viseltem. Kicsi, áttört csillagot, vékony aranyláncon.
És hát, persze, olvastam. Filmeket néztem. Nem segített senki, így hát azt, ami épp elém került. Semprun, Mihail Romm. Nem tudom már, nem is nagyon emlékszem. Sok mindent, éppen eleget.
Azután az egész zsidóság-ügy alámerült. Elsodorta, betemette, maga alá gyűrte az élet. Néha beszéltünk róla, pontosabban inkább csak fecsegtünk, mint annyi mindenről. Nem volt tétje.
Csak a rendszerváltást követően került elő ismét. Természetesen Horthyval, Csurkával, Csoórival – a többit tudjuk. Elmentem megnézni, hogyan kezd éledezni a szabad, új zsidó élet. Benéztem a MAZSIKE rendezvényeire. Elmentem a Bálint Házba, megismerkedtem a Chabad Lubavicsiek küldöttével, hallgattam hangversenyt a Dohány utcai zsinagógában, az általam szerkesztett lapban elsőként üdvözöltük a frissen végzett rabbit, Köves Slómót, aki újraélesztette az EMIH-et. Csak figyeltem. Figyeltem, hogy mi történik, és még jobban, hogy mit érzek, mit vált ki belőlem mindez.
És akkor egyszer csak világosan megfogalmazódott bennem, meg is írtam nyomban egy napilapban, hogy nem akarok kényszer-zsidó lenni. Nincs választásom, nem tehetek mást: ha újra antiszemiták hörögnek, akkor muszáj nekem is zsidónak lennem, na de hát, ilyen körülmények között akkor is ezt tenném, ha nem lennék – származásom szerint – éppen az. Ilyenkor minden rendes ember zsidó.
Akkor úgy éreztem, és ennek is adtam hangot, hogy ha zsidónak lenni „mindössze” azt jelenti, hogy az én felmenőim is ártatlanul szenvedtek a zsidóságuk, a zsidó származásuk miatt, és a jelenben – amire nem számítottam és nem készültem – megint fenyegetnek, és ki akarnak rekeszteni ugyanezért, akkor – szolidaritásból – vállalnom kell ezt a közösséget. Itt állok, nem tehetek másként.
Hát vállalom, de ettől még valójában nem vagyok zsidó, hiszen nem rendelkezem semmiféle pozitív identitással, csak negatívval. Senki sem tanított meg rá, hogyan kell, és hogyan lehet zsidónak lenni.
Bizonyára sejtelmük sincs, hogy miért is írom mindezt, és hová akarok kilyukadni. Talán hallottak már olyanról, hogy egy kritikus tartózkodóan megdicsérte az előző esti operaelőadást a lapjában, és csak utóbb jutott a tudomására, hogy a főszereplő, indiszponáltságára hivatkozva, lemondta az előadást. Olyasmit azonban még aligha olvastak, hogy valaki azt próbálja meg elmagyarázni, hogy miért nem nézte meg az előadást, amiről írnia kellene.
Márpedig nekem megbízatásom volt, hogy megnézzem és ismertessem egy folyóirat olvasóival a Kaposvári Egyetem színészképzős hallgatóinak Jeles András rendezte, igencsak elhíresült vizsgaelőadását, amely mostanában rendszeresen látható a budapesti Bálint Házban. A címe: Auschwitz működik.
Az előadás egy – általam nem ismert – SIMS nevű számítógépes játék látványvilágát idézve jeleníti meg a színpadon Claude Lanzmann nagyhírű Soah dokumentumfilmjének válogatott részleteit. Huszonhét éves legnagyobb fiammal készültünk megnézni az interneten található videoelőzetes alapján különösen nyomasztónak ígérkező művet, s kezdetben amiatt aggódtam, hogy az én okos, érzékeny nagyfiam hogyan fogja majd kibírni az előadás okozta streszt.
Később arra jutottam, hogy ez az aggódás alighanem porjekció a részemről. Valójában rólam van szó. Akkor viszont azon kezdtem el gondolkodni, vagy talán még inkább bosszankodni – meg is fogadtam, hogy ezzel indítom majd a beszámolómat -, hogy vajon miért nekem, miért nekünk kell ezt az előadást megnéznünk? Miért nekünk akarják újra és újra elmondani, hogy mit éltek át a szüleink, a nagyszüleink? Miért nekünk kell újra és újra átélnünk mindezt?  Hát, mi felejtettük el? Mi vagyunk azok, akik nem tudnak róla, akik nem vagyunk képesek elszámolni vele?
Egyáltalán: mit jelent az, hogy ezt az előadást a Bálint Házban lehet látni? Mert ez a mi ügyünk? Miért nem azok nézik, akiknek fogalmuk sincs, hogy mi történt, és hogyan történt valójában? Miért nem azoknak játszák, akik minderről nem is akarnak tudni? Nézzék az újfasiszták meg a szalonnyilasok!
Azután eljött az előadás napja, és beültünk a nézőtérre a fiammal. Én úgy, mint akinek a fogát akarják kihúzni. És elkezdődött a játék. Pontosan olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. A Jeles
András által kidolgozott látvány és gesztusrendszer lehetetlenné tette bármiféle távolság fölvételét a néző számára. Alig-alig derengő, enyhén zöldes megvilágításban, lemeztelenített kócbabák fehér testét és arctalan, elmosódott vonásait viselő szereplők, rontott artikulációval, valószínűtlenül hideg-bádog hangon eléneklik, eldadogják, elhebegik, elmakogják, közénk lökik, taszítják, álmodják minden idők legelviselhetetlenebb, legfölfoghatatlanabb, mert a valóságból táplálkozó, ténylegesen megtörtént rémálmát. Tökéletes mestermű, és – épp ezért – tökéletesen kibírhatatlan.
Pontosan húsz percig bírtam. Rémült, kétségbeesett és elkeseredett voltam, amiért bezártak ebbe a kibírhatatlan álomba. Alig vártam, hogy a sötétben kiosonjak az előtérbe, és végre föllélegezzek.
Nem tudom, hogyan bírják, hogyan bírhatják, akik bent ülnek és nézik. Talán van valamijük, valami kapaszkodójuk, ami fenntartja őket a  józan ész fölszínén. Valami, ami biztonságot teremt számukra.
Nekem nincs ilyen. Ha zsidónak lenni azt (is) jelenti, hogy ezzel a tehetetlenséggel kell együtt élni, azzal, hogy mi vagyunk azok, akikkel ez megtörtént, akiket állatokként vagoníroztak be százezerszám, és szállítottak az elpusztításunk céljából épült táborokba / vágóhidakra, és mi vagyunk azok, akik engedelmesen tűrtül, lehajtott fejjel beszálltunk, és hagytuk elszállítani, agyonverni, levetkőztetni, megalázni, elgázosítani és elégetni magunkat, a családunkat, a szüleinket, a feleségünket és gyermekeinket – úgy, ahogy a Sorstalanság Köves Gyurija elmondja nekünk, akik mindezt nem éltük át személyesen -, akkor én nem bírok zsidó lenni. Nem erre születtem, és nem is tanítottak meg rá.
Nem tudom megérteni, nem tudom elfogadni, és nem tudok vele szembesülni. Nincs bennem elegendő alázat. Sajnálom.

(Megjelent az Élet és Irodalom 2013. Április 5.-i számában)

Rubin Eszter válasza a cikkre

Köves Slomó rabbi válasza Bodansky György Miért nem bírok zsidó lenni cikkére