A nagy mesemondó – kinek történetei szinte minden magyar ember előtt megelevenednek a boldog gyermekkori évekből –, száz éve nyilatkozta, hogy Erdély magyar kultúrájának megőrzésében milyen fontos szerepe van az ott élő zsidóknak.
Míg az 1924-es Csonka-Magyarországon nagyüzemben zajlott a fajvédők szellemi kútmérgezése, miszerint a zsidók súlyosan kompromittálják a magyar állam gazdasági és kulturális érdekeit, addig az elszakított országrészekben, így Erdélyben is, az ott élő magyar zsidók teljes erejükből igyekezték megőrizni a magyar nyelvet és kultúrát.
Utóbbira hívta fel a figyelmet Benedek Elek író, aki 1921-ben tért vissza szülőföldjére, a székelyföldi Kisbaconre (ma: Bățanii Mici, Románia), hogy újból ott élhessen, hogy ott, a románok által megszállt területen a magyarok kisebbségi jogaiért és a magyar kultúra fennmaradásáért harcoljon.
Benedek Elek harcában elsőszámú partnerei az ott élő zsidók voltak, akik terjesztették és vásárolták a magyar nyelvű irodalmat, istápolták a magyar újságokat, így hű terjesztői voltak a magyar érzésnek, gondolkozásnak és összetartozásnak. Ahogy az író nyilatkozta:
„meg kell mutatnom, hogy a zsidóság mily meghatóan ragaszkodik magyarságához, magyar nyelvéhez és kultúrájához.”
Jó érzés, hogy a téboly idején is voltak olyan nagyok, mint Benedek Elek, aki józanul tudta szemlélni a világot.
|
Forrás:
Szatmári Mór, „Az erdélyi zsidók a magyar kulturáért”, Egyenlőség, 1924. 43. évf. 14. szám, 3. old. |