Bemutatjuk a fajszi zsidók legszebb és legszentebb helyét

Fajsz neve nem sokak számára ismert. A Kalocsai járás egy Duna menti kis községe az 1910-ben Foerk Ernő és Petrovácz Gyula tervei alapján felavatott, neoromán stílusú római katolikus templomáról híres. Talán már nem is él a községben sem olyan, aki emlékezne arra, hogy valahol, a tornyos templom mellett, egykor egy kis zsinagóga is volt Fajszon. 

Zsinagóga… persze nem egy híres építész által tervezett, ólomüveg-berakásos ablakokkal, aranyozott díszítőfestésekkel és dúsan faragott berendezéssel épült, nem. Nem olyan, mint a nagyobb városokban áll. A fajszi egy egyszerű imaház volt, egy kívülről alig másabb épületben, mint egy parasztház. Mégis, dolgos zsidók tucatjának ez volt a legszebb és legszentebb helye az egész környéken, ahol a legszívesebben mondták a Világ Alkotójának, az Örökkévalónak imáját.

A községben már a 19. század elejétől éltek zsidók, akik a század közepén már megerősödtek annyira, hogy egy épületet imaházzá alakítsanak. Meg kell említeni, hogy

a kis közösség fia volt, az ország első zsidó vallású képesített tanítója, Singer Manó, aki 1817-ben nyerte latin nyelvű oklevelét a győri líceumban; unokája pedig az ismert Zsengeri Samu tanár, pedagógiai író volt.

1910-ben ötven zsidó ember is élt Fajszon, a szomszédos Dusnokon élőkkel együtt ekkor majdnem százan, pontosabban 91-en lakták a környéket, akik nagyünnepekkor közösen imádkoztak.

Kevesen voltak, különösebben tehetősek sem voltak, de az országos gyűjtésekkor mégis ott találjuk a fajszi imaegylet nevét, mert hitték, hogy a cedáká parancsolata, az egyik legszebb és legfontosabb, így ők is boldogan teljesítették a micvát, s nem gondolták egy percig sem, hogy a városok több virilista zsidó nagypolgárához képest eltörpülne adományuk.

Száz évvel ezelőtt, 1923 nyarán (ekkor Fajszon és Dusnokon összesen félszáz zsidó élt) viszont az imaegyesület nevében Pollacsek Ármin és Schwartz Manó is kérni kényszeredett. A fajszi imaház az összedőlés határán volt. Télvíz idején beszakadt a rozoga teteje, s a falai is omladozni kezdtek, úgyhogy szombatonként a fajszi zsidók már nem mertek bemenni Isten házába. Féltve őrzött tóradíszeiket először a vörösök, aztán az 1919-es megszállók lopták el, így aztán eladni sem lett már volna mit, hogy renoválhassák imaházukat. Nyolc fajszi zsidó család ugyan összegyűjtött egy kis összeget, de az nem lett volna elengedő az imaház megmentésére, ezért az Egyenlőség útján kérték a magyar zsidó hittestvéreket: segítsenek a fajszi zsidók nyomorú helyzetén.

És a hittestvérek segítettek, az imaházat megmentették, így aztán a fajszi zsidók 1944 tavaszáig az elődeik által toldozott-foltozott, mégis nekik a legszebb és legszentebb helyen imádhatták Istent. 

A huszonhat fajszi deportált közül ketten élték túl a holokausztot. 

A fajszi imaház utolsó ismert képén pirospaprikát szárítottak a lyukas falak között kifeszített zsinórokon.