Zsidó módon, a zsidó értékvilágot is megismertetve kell a holokauszt történetét bemutatni, úgy, hogy a látogató ne csak a borzalmakról, hanem a borzalmakkal szembeni védekezés emberi értékeiről is tanuljon. Köves Slomó rabbi – akivel a Sorsok háza múzeum kapcsán beszélgettünk – arról is beszélt, hogy miben különböznek az egyes holokauszt-múzeumok koncepciói, és hogy mikor nyílik meg a múzeum.

– Hol tart jelen pillanatban a Sorsok Háza projekt?

– A Sorsok Háza projektbe az EMIH a kellő kompetenciákkal két és fél hónapja lépett be. A kezdetektől fogva úgy gondoltuk, hogy ahhoz, hogy egy ilyen nagyszabású holokausztmúzeum és oktatási központ valóban hatékony tudjon lenni és valóban társadalmi hatást tudjon elérni, kellő alapossággal kell hozzáállni a munkához. Ennek keretében sikerült minden szereplőt meggyőzni arról, hogy a múzeum központi kiállításának a kibővítése és újraalkotása érdekében érdemes bevonni olyan hazai és nemzetközi szakembereket, akik nemcsak holokauszt-történészek és nemcsak történelmi ismeretekkel rendelkeznek, hanem holokausztmúzeumokat és kiál­lításokat is létrehoztak már. Mint minden területen, itt is nagyon fontos a szakmai tapasztalat, hiszen nemcsak az a lényeg, hogy mit

mondunk el, hanem az is, hogy ho­gyan. Azok a kérdések, amelyek egy magyar holokausztmúzeumnál fel­merülnek, bizonyos értelemben egye­diek, de más értelemben más nem­zetközi példákban is megtalálhatóak. Jelenleg a múzeum koncepciójának az újjáalakítása folyik, re­méljük, hogy egy első víziós dokumentum a jövő év első felében a szűkebb nyilvánosság számára is el­érhető lesz. És abban is bízunk, hogy végre-valahára ez a munka az al­kotói folyamatról és nem a nyilvánosságban történő személyeskedő és politikai vitákról fog szólni.

 

– Mennyire sikerült bekapcsolni hazai kompetens szervezeteket a munkába?

– Egy ilyen folyamatban fontos az inkluzivitás, az, hogy minél többen részt vegyenek benne. Nemcsak a legitimáció kérdése miatt, hanem azért is, mert több szem többet lát. Vannak olyan szervezetek és személyek Magyarországon is, akiknek van tapasztalatuk a holokauszt történetének oktatásában, illetve a holokausztkutatásban –  az ő tudásuk csak gyarapítani tudja egy ilyen múzeumnak az ügyét. Ugyanakkor, már csak a folyamat előtörténete miatt is, csak a második vagy harmadik fázisban fogunk eljutni ahhoz a ponthoz, hogy még jobban tágítsuk az alkotó résztvevők körét. Előbb egy olyan víziós dokumentumnak kell elkészülnie, mely alapja lehet bármilyen együttműködésnek. Ha együtt szeretnénk működni, akkor ne az legyen a kérdés, hogy ki kivel működik együtt, hanem hogy miről szól, mi az a téma, mi az az alap, amivel kapcsolatban együttműködünk.

 

– Sok vitát vált ki az, hogy a hírek szerint a fő kiállítás által feldolgozott időszakot 1938-tól 1948-ig határolták be, ami sokak szerint arra szolgál, hogy az előzményeket elferdítse (nincs benne szó az 1920-as numerus claususról stb). Mit gondol, hogyan lehet ezt áthidalni, elmagyarázni?

– A feldolgozandó időszak azért lehet fontos, hogy a kiállítás kon­textusba helyezése világos legyen. Értem ez alatt, hogy a magyarországi holokauszt nem a nemzetközi és hazai történelmi előzményektől és körülményektől különállóan következett be, hanem egy tágabb történelmi kontextus részeként. Ennek az összefüggés-rendszernek több eleme is van: például van egy magyar történelmi összefüggés, amit tulajdonképpen a leghitelesebben úgy lehetne tárgyalni, ha visszamennénk 1868-hoz vagy akár 1848-hoz, és a zsidó-magyar közös történelem kezdeti fázisaitól tekintenénk a történetet, egészen napjainkig. Hiszen ebben is egyedi a magyar holokauszt és a magyar-zsidó közös történelem, hogy egy olyan mai napig tartó folytatólagos történet része, amely a nemzet történelmét is meghatározó emancipáció és asszimiláció történetbe ágyazódik be, és folytatódik a Rákosi és Kádár rendszer tabusításával és a rendszerváltozás utáni ébredéssel. Ezzel szemben a legtöbb európai országban ez a történet megszakad a holokauszttal vagy a holokauszt után pár évvel. Ha belegondolunk, Magyarországon kívül nincs olyan zsidó közösség Európában, amely folytonosan nagy számban jelen van. Ez az időbeni kontextus.

 

– És mit ért nemzetközi kontextus alatt…?

– Másfelől van egy nemzetközi, földrajzi kontextus, a 20-as, 30-as évek magyar antiszemitizmusa nem elválasztható az általános európai antiszemitizmustól, amely a 19. század végétől, a 20. század elejétől hangsúlyosan megjelenik az európai nemzetállamokban. Így ez nem választható le sem a francia, sem a német antiszemitizmusról, mint ahogy Magyarország német gazdaság- és nemzetpolitikai kiszolgáltatottságát sem lehet figyelem elől téveszteni. Ezeket a kontextusokat kötelességünk megértetni, csakúgy, mint a Trianon utáni megcsömörlött Magyarország rendszerszintű politikai antiszemitizmusának jelentőségét és összetettségét. Ugyanakkor egy múzeum nem egy történelemkönyv, vannak bizonyos fizikai korlátai annak, hogy egy kontextust mennyire lehet elmélyíteni egy múzeumi kiállításban, hiszen egy olyan kerek képet kell, hogy adjunk, ami a „felületes” 45 perces látogatónak is átadható.

 

– Persze úgy is lehet értelmezni egy-egy múzeumot, hogy ha például Frida Kahlo, a híres mexikói naiv festő műveit kiállítják, akkor miért nem mutatják be a többi naiv festőt is, hiszen vannak többen is. Egy kiállítás szól valamiről, nem feltétlenül összefoglalója mindennek, amit a témáról tudni lehet, hanem arra sarkallhatja a látogatót, hogy utánanézzen – ha felkeltette az érdeklődését a téma – a téma hátterének, más összefüggéseinek.

 

– Így van. Az a fő kérdés, hogy miről szóljon, mi legyen a központi üzenete egy ilyen kiállításnak. A didaktika ki­alakítása a szakértők feladata. Az azonban a mi felelősségünk, hogy meg­határozzuk, hogy mik kell legyenek egy ilyen kiállítás központi üzenetei, sarokpontjai. Ilyen például az, hogy a kiállítás univerzális értékeket tanítson, ugyanakkor az el­beszélés egy zsidó elbeszélés legyen.

 

– Úgy érti ezt, hogy az elbeszélés zsidóknak szóljon?

– Nem, semmiképp! A holokauszt történetének tanulságai univerzálisak. Az elbeszélés minden embert meg kell hogy érintsen. Az el­beszélő, az elbeszélés módja és a perspektíva azonban legyen zsidó. A következőt értem ez alatt: az ilyen jellegű múzeumokban az el­beszélés gyakran, akaratlanul is, a náci történetről szól. A nácizmus kialakulásáról, fejlődéséről, mindez általánosságban beágyazva az antiszemitizmus történetébe. A látogató nagyon sokat tanul a nácizmusról és az antiszemitizmusról, és nagyon ke­veset arról, hogy milyen módon léptek fel és védekeztek az áldozatok, maguk a zsidók és az őket segítők ezzel a szörnyűséggel szemben, akár fizikai, akár szellemi eszközökkel és értékekkel. Így óhatatlanul a go­noszról és nem a gonosz elleni fel­lépésről és védekezésről szólnak az ilyen kiállítások. Ez azért is szerencsétlen helyzet, mert ezzel gyakran kimondatlanul is az áldozat vá­lik felelőssé: miért nem tett többet azért, hogy ez ne történhessen meg? A csontsoványra fogyott auschwitzi túlélők képei önmagában még nem teszik rokonszenvessé a zsidókat és el­lenszenvessé az antiszemitákat. Hang­súlyosan meg kell mutatnia en­nek a múzeumnak azt is, hogy mi­lyen szellemi és fizikai, politikai és cselekvő lépéseket tettek a zsidók és azok, akik melléjük álltak.

 

– És mit ért „univerzális értékek alatt”?

– Azt, hogy a látogató a borzalmak és a borzalmakra adott emberi vála­szok megismerése által kerüljön kö­zel olyan általános emberi értékekhez, amelyek a gonoszra adott reakcióhoz adtak erőt, szellemi és lelki muníciót. Ezek gyakran éppen olyan értékek, amelyek a zsidó tradícióban is megjelennek és ezen keresztül a látogató egyben a zsidó szellemvilágot is megismeri és ráismer, hogy az nem is áll távol saját értékrendjétől. Ilyen például a család, a lojalitás, a hagyomány, a kitartás, a lelkiismeret, az elköteleződés, a hit és remény vagy éppen az örök tanulás értékei. Ha ezekben megerősödik a látogató a kiállítás megtekintése után, akkor jó úton haladunk. A történetet teljes hitelességében kell bemutatni, ugyanakkor az mindig az elbeszélő értékvilágát tükrözi, hogy az elbeszélés milyen tanulságokra van kihegyezve. Az elbeszélés sokféle lehet, de attól, hogy az egyik így, a másik úgy beszél el, még nem feltétlenül lesz az egyik hitelesebb, mint a másik. A kérdés az, hogy az elbeszélő mit szeretne kidomborítani lényegként az adott történet kapcsán.

 

– Mondana erre egy példát?

– Például Izraelben a Jad Vasem mú­zeum kiállítása kimondva-kimondatlanul – teljesen legitim mó­don – részben azt üzeni, hogy Iz­rael Állam létjogosultsága megkér­dő­je­lezhetetlen, hogy a zsidó állam a megoldás, és Izrael megléte a biz­to­síték arra, hogy holokauszt többé ne történhessen meg. A washingtoni holokausztmúzeumban az egyik ilyen központi üzenet az emberi jo­gok védelme. Ez nem azt jelenti, hogy az egyik vagy a másik hiteles vagy hiteltelen. Mindkettő legitim nézőpont, fontos eldönteni, hogy a mi esetünkben mi legyen az a percepció, amelyikből a történetet el akarjuk beszélni.

 

– A Chábád és az EMIH egyik fontos küldetése az ismeretterjesztés és a zsidóság megismertetése olyan emberekkel, akik még nem foglalkoztak közelebbről a témával. A zsidóság bemutatása is megjelenik majd a múzeumban?

– Igen, azzal együtt, hogy a holokauszt áldozatainak egy jelentős része nem vallásos zsidó volt. A holokauszt felmérhetetlen tragédiájának és traumájának az is groteszkiája volt, ahogy a diszkrimináció és üldöztetés, embereket erőszakkal kényszerített a zsidó identitásba. Ugyanakkor, ha valaki eljön egy holokausztmúzeumba, és ez az egyetlen alkalom, hogy a zsidósággal találkozik, akkor érdemes a zsidóságot, a judaizmust és a zsidó közösséget is megismertetni vele. Különben a holokauszt történetét sem fogja tudni megérteni.

Tehát a zsidóság bemutatása feltétlenül célkitűzése kell hogy legyen egy ilyen múzeumnak, és ez nem „még valami” a holokauszt elbeszélése mellett, hanem úgy kell megpróbálnunk elhelyezni a történetben, hogy a zsidók reakciója, a zsidók fizikai és szellemi védekezése, a zsidók szemszögének a bemutatása egyben megismertesse ezeket az értékeket.

 

– Tudna mondani egy példát egy ilyen „zsidó értékre” vagy „reakcióra”?

– Ha például be akarjuk mutatni azt, hogy a zsidóság életében milyen fontos szerepe van a családnak – a nem vallásos zsidóknál is –, amikor bemutatjuk a zsidók deportálását (hiszen Magyarországon a deportálás nagyon hirtelen történt és egész családokat vittek el), láthatjuk magunk előtt azt a képet, ahogyan a nagymama, nagypapa, anyuka és a kisgyerekek együtt, kézen fogva, egymásról gondoskodni próbálva kerülnek a marhavagonba. Ebben a történeti elemben nemcsak a borzalmakat lehet bemutatni, hanem azt is, hogy milyen összetartó ereje volt a családnak, annak a tudatnak, hogy majd újra látom az anyámat, a testvéremet. Annak a gondolatnak, hogy nem vagyok egyedül, mert bár fizikailag szétválasztottak minket, együtt érkeztünk ide és az összetartozás érzése erőt és reményt ad a túléléshez. Ez például egy olyan érték, amellyel minden ember tud azonosulni és egyszer csak felismeri, hogy a számára is fontos értékek számos esetben milyen hangsúlyosak a zsidó értékvilágban, vagy akár ráadásul abban is gyökereznek.  

 

– A megnyitás időpontja behatárolható már?

– Fontos, hogy legyen egy határozott célkitűzés a megnyitásra, hogy ne csússzon szét a folyamat, de kapkodni semmiképpen nem szabad. Nem csodálkoznék, hogy ha a központi kiállítás megvalósításához legalább másfél-két évre lenne szükség.

 

Juhász Vali írása

 

Megjelent: Egység Magazin 29. évfolyam 113. szám – 2018. december 3.

 

Megszakítás