Száz évvel ezelőtt, kiszlév hónap 5-én hunyt el a híres újpesti neológ rabbi, dr. Venetianer Lajos, akit papi hivatása mellett, mint
kiváló szónokot és történetírót is ismerhettek.
Venetianer rabbi Kecskeméten látta meg a napvilágot 1867. május 19-én. A papi pályára már korán elhivatottságot érzett, ezért 1881-ben beiratkozott a pesti rabbiképzőbe, ahol egészen 1892-es felavatásáig tanult, az 1888/89-es tanévet kivéve, mikor Boroszlóban folytatta tanulmányait.
Mielőtt a gyakorlatban is megkezdte volna működését, néhány hónapra Szegedre költözött, hogy a neológ rabbikar talán legnagyobbjától, dr. Löw Immánueltől (1854–1944) lesse el a hitszónoklás fortélyait, mely igen jól sikerült neki, hiszen mestere egy ízben azt mondta:
„válogató ízléssel, ragyogó tehetséggel egyetlen tanítványom az ősi derósó szellemének és alakjának újrakeltésében”.
1892 és 1895 között a Somogy megyei Csurgó hitközségének rabbija, egyúttal az ottani református gimnázium magyar és német tanára lett. Csurgóról egy rövid évre a Temes megyei Lugoson (Lugoj, Románia) működött, majd 1896-tól haláláig az újpesti neológ hitközség főrabbija volt.
1910-ben lett a Rabbiképző vezérlőbizottságának tagja, 1912-től pedig vallásbölcseleti tanára.
Az újpesti hitközség naggyá tétele és tanári állása mellett széleskörű tudományos munkát is folytatott. Már korán megtanult asszírul, hogy az asszír-babilóniai-héber vallástörténelmi kapcsolatokat kutathassa, ismerte és érdekelte a görög vallási misztériumok és azok hatásai a jeruzsálemi Szentélyre, de a keresztény liturgiában is kereste a zsidó hagyományok nyomait. Ezek mellett pedig érdekelte őt az orvostudomány, publikált Ászáf Judeausról, a legrégebbi hébernyelvű orvostudományi íróról is. S ahogy arra a Rabbiképző értesítője is rámutat, írásai előtt megnyílnak nem csak a zsidó, de nem-zsidó szaklapok itthon és külföldön egyaránt. Utolsó nagy műve A magyar zsidóság története a honfoglalástól napjainkig (Budapest, 1922) című volt, mely a hazai zsidóság történet kutatóinak máig egyik kiinduló alapmunkája.
Száz évvel ezelőtt, kiszlév 8-án, – akkor november 28-án – Újpest főutcáján minden üzlet zárva volt. Keddi nap ellenére néhány órára megállt a munka és a tanítás az amúgy mindig nyüzsgő városban.
„A tisztviselők letették a tollat, a munkás kézből kihullott a szerszám, most mindenki egyre gondol, minden szív a templom felé dobban, ahol most kezdődik a gyászszertartás.”
Az újpesti neológ zsinagóga összes padsora megtelt, sőt, a padok között, és az oldalajtók körül a kertben is tömegek állnak, hogy hallhassák szeretett főrabbijuk búcsúztatóját. Először Fischer Gyula (1861–1944) pesti főrabbi szólt:
„Oly szívet hasogató, oly didergető gondolat, hogy Venetianer nincs többé, elment ő, gyülekezetének ékessége, barátainak gyöngye, a tudomány mestere, az isteni tannak prófétai ihletettségű hirdetője. Elment, itt hagyott bennünket és elvitt magával minden fényt, ragyogást, melegséget. Üres az ő papi páholya, néma a szószéke, elárvult előadóasztala. Most, mikor Venetianer elhagyott bennünket, lezárta szemét, még alkotó munkássága teljében volt. Sokrétű tudományos munkássága olyan volt, mint a szivárvány, színes, amely lelket és szívet vidít egyszerre. […]
Venetianer Lajos, nem hittem volna soha, hogy engem a Te koporsód elé fogsz állítani, hogy Te hidegen és élettelenül fogsz előttem feküdni, hogy Isten el fog venni tőlünk. Mennyit szenvedtél, hiszen a Te 17 éves fiacskádat el kellett küldened külföldre, Teneked, aki a magyarságnak áldoztad életedet. Erről a fájdalmadról ugyan nem szóltál soha, de befelé kesergett a lelked. Ez a fájdalom rágta és megrázta szívedet, mert üldöznek minket zsidókat, és elnyomnak, megfosztanak jogainktól. Én mondom a Te ravatalod mellett és feljajdul a szívem: Könyörüljön meg az ISten e szegény, szerencsétlen országon, adja vissza békéjét, nyugalmát, csendjét, eszméletét. Elbocsátunk Téged, aki Isten-áldotta voltál munkásságodban, Isten-áldotta légy munkátlanságodban is.”
Fischer rabbi után még egy sor kiválóság búcsúzott a nagy halottól, kollégái, tanítványai nevében, melyek közül még ki kell emelni dr. Borsodi József (1878–1943) kecskeméti neológ főrabbi szavait, aki mint szülővárosának halottától búcsúzott tőle:
„Nagyalföldnek híres városából jöttem, abból a városból, hol bölcsőd ringott dr. Venetianer Lajos. Abból a városból, hol boldog gyermekéveidet élted, ahonnan magaddal hoztad izzó magyarságodat s mély vallásosságodat. Isten Veled! Az újpesti zsidó hitközség benned az apád, mi a fiút veszítettük.”
A temetőben dr. Semsey Aladár (1872–1950) újpesti polgármester is mondott gyászbeszédet, aki a város „kiváló férfiújától” búcsúzott.
Venetianer főrabbit eredetileg – természetes módon – az újpesti zsidó temetőben hantolták el, ám végső békéjét mégsem ott találta meg, hanem a rákoskeresztúri, Kozma utcai temetőben, miután az újpesti temetőt hatóságilag felszámolták. Újratemetése 1967. július 31-én volt, ahol dr. Scheiber Sándor (1913–1985) rabbi tartotta, s a megható eseményt a következő szavakkal zárta:
„Amíg egyetlen ember idézi őt, amíg egyetlen tudós leírja nevét, a márványkőnél is maradandóbban fog élni emléke.”
Források:
Fischer Gyula, „A fiadat külföldre kellett küldened…”, Egyenlőség, 1922. 41. évf. 48. szám, 2–3. old.
Budapesti Ferencz József Országos Rabbiképző-Intézet Értesítője az 1922/23. tanévről. Budapest: 1923. 4–5. old.
„Venetianer Lajos és Lichtmann Mór rabbik hamvait a rákoskeresztúri temetőben helyezték el”, Uj Élet, 1967. 22. évf. 16. szám, 2. old.
További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.