Az újító orthodox rabbi

Száz éve halt meg Rabbi Ezriel Hildesheimer (1820–1899)

Ezriel Hildesheimer a németországi Halberstadtban született, 1820. május 20-án. Személyisége, törekvései és munkássága szerves része a modern kor közép-európai zsidó történelmének. Jeles Talmud-tudós atyja volt az első tanítója. Tizenhét éves korában kezdett el járni az Altonában működő rabbi Jákob Ettlinger (1798-1871) jesivájába, ahol négy évet töltött lankadatlan tanulással.
Ettlinger korának kiemelkedő rabbija volt, mindmáig használjuk műveit, különösen a babilóniai Talmud egyes traktátusaihoz írott kommentárját (Áruch lá-Nér) és responzumait (Binján Cion). Würzburgban egyetemi tanulmányokat is végzett; ez figyelemreméltó adat egy németországi hagyományhű rabbi életrajzában.
Hildesheimer ugyanakkor látogatta az altonai közösség dájánjának, Rabbi Jákob Cohen-nak, talmudikus előadásait is, aki a pozsonyi Chátám Szofér tanítványa volt. Ennek révén ismerkedett meg a magyarországi Jesivákban előszeretettel művelt dialektikus módszerrel (chárifut, pilpul). Egy harmadik rabbinikus személyiség, a Hamburgban működő Isaac Bernays (1792-1849), filozofikus-misztikus színezetű előadásait – amelyek korában nagy érdeklődésre találtak – Hildesheimer Ettlinger beleegyezésével látogatta. Bernays az első németországi rabbi volt, aki befejezett egyetemi végzettséggel rendelkezett.
Mindezek a személyiségek nagy alakító hatással voltak Hildesheimer szellemi fejlődésére. Elsősorban Ettlinger befolyását kell kiemelni, aki a zsidó vallási reform ellenzőinek vezető alakja volt szóban és írásban egyaránt.
1842-ben Hildesheimer talmudikus és rabbinikus tanulmányaival párhuzamosan megkezdte gimnáziumi tanulmányait. Altonában tett érettségit, majd 1843-ban Berlinben ment, ahol az ottani egyetemen történeti, bölcseleti, és matematikai kollégiumokat látogatott. E tanulmányait Halléban folytatta, ahol 1846-ban doktorált. Doktori értekezésében a helyes bibliai értelmezés problémájával foglalkozott. Az értekezés maga, sajnos nem maradt fent. Hildesheimer még abban az évben visszament Halberstadtba, ahol az ottani hitközség titkára lett, majd megházasodott. Vagyonos, előkelő család leányát vette el nőül, ez anyagi függetlenséget biztosított számára élete végéig.
A Halberstadtban eltöltött években (1846-1851) Hildesheimer igen látogatott talmudi előadásokat (siurim) tartott. Nemcsak a Talmud világába vezette be az érdeklődőket, hanem a héber irodalom egyéb területeire is, sőt a német irodalom klasszikusairól sem feledkezett meg. Háláchikus kérdésekkel is foglalkozott, munkatársa lett az Ettlinger által szerkesztett Somér Cijon Háneemán című héber nyelvű publikációnak, amelyben Rabbi Mose Schick a későbbi huszti gáon (a Máhárám Sik) is szorgalmasan dolgozott.
1851-ben az eisenstadti (kismartoni) hitközség megválasztotta rabbijának; az alig 31 éves Hildesheimer nagy ügyszeretettel és lelkesedéssel kezdte meg működését. A kismartoni hitközség fontos és jelentős szerepet töltött be a Monarchia hitközségeinek sorában. Első lépései között volt egy helyi jesiva megalapítása. Hildesheimer egyetemet végzett bölcsészdoktor, egy kettős szellemű világ elkötelezettje volt, a kultúrák egymásmellettiségében nem látott veszélyt a héber-zsidó tradícióra és tudásra. Jesivájának tanrendjébe beiktatta, elsőként a jesivák történetében, a héber nyelvtant, a latin és a görög nyelvet, valamint a geometria és a fizika tanítását is. Mindezek a világi tárgyak a tradicionális talmudikus-rabbinikus disciplinák jobb és mélyebb megértését kívánták szolgálni.
Jesivája vegyes fogadtatásra talált. Egyrészt számosan léptek be ebbe az új irányzatú iskolába, a dunaszerdahelyi gáon, rabbi Jehuda Aszód és a fent említett rabbi Mose Schick nem vonakodtak fiaikat Hildesheimerhez küldeni. Másrészt igen vegyes érzelmekkel fogadta a chaszidizmus befolyásolta orthodoxia Hildesheimer újításait.
A 19. századi európai zsidóság belső története szenvedélyes, mondhatnánk elkeseredett vallási viták sorozatából áll: a legkisebb “engedményre” sem hajló, szigorú és konzekvens hagyományhűség és a különböző vallási modernizáló törekvések között dúltak ezek a csaták. A magyarországi orthodoxia az ősöktől öröklött zsidóság elkötelezettségének vállalója lett. Úgy gondolták, a környezeti kultúrával való egymásmellettiségből csak egymásbafonódás lehet és ebben a kettős kultúrában a zsidóságot látták veszélyeztetve. A rabbiképzés intézményesítése ún. Szemináriumok formájában, képezte az ellentétek egyik fő témáját. (Erről a korszakról lásd Jacob Katz hébernyelvű munkája: Hákerá selo Nitáche.)
Nemcsak Hildesheimer ideái, hanem öntudatos fellépése is ingerlőleg hatottak a magyarországi orthodox rabbikra. Hildesheimer elgondolásaival nemcsak az orthodoxia részéről, de az “újítók” táborában sem talált megértésre. Löw Lipót Hildesheimer ”tudománytalanságát” és inkonzekvenciáját emlegeti; vagy talán nem találta eléggé modernnek és hazafiasnak bealítottságát? Fájdalmasan érintette Hildesheimert, hogy a legsúlyosabb támadások az orthodoxia képviselőitől érték. A nagy tehetségű rabbi Chájim Szófér, előbb munkácsi, majd pesti rabbi, összefogva Hilél Lichtenstein kolomeai vándorprédikátorral és annak vejével Akiba Josef Schlesingerrel, vallási parancsként fogta fel Hildesheimer jesivájának felszámolását és magának Hildesheimernek elhallgattatását.
Hildesheimer ha eleinte nem is, de idővel már valóban egyedül maradt nézeteivel, az akkori hagyományhű rabbik között. A zsidó hagyományok tanulmányozását és gyakorlását az általános “világi” műveltséggel ötvöző felfogása nem talált megértésre az akkori magyarországi zsidóság köreiben.
Sok csalódás után Hildesheimer mégis megtalálta, ha nem is Magyarországon, hanem szülőhazájának fővárosában, a felfogásához illő elfoglaltságot. 1869-ben otthagyta kismartoni állását és Berlinbe költözött, ahol a vallásos hitoktatás újraszervezésével bízták meg. Életének és a zsidóságnak jövőjét egyaránt, a zsidó ifjúság zsidóvá való nevelésében látta. Hildesheimer erős akaratú, céltudatos ember volt, nagy energiával dolgozott, tanított, adott elő, prédikált. Rabbija és szellemi vezetője lett a berlini nagyhitközségből kivált, hagyományhű Ádász Jiszroel községnek. A vallási különállást szellemi-vallási tartalommal töltötte fel, és ez a hagyományos zsidó szemlélet és élet erősödéséhez vezetett.
Ennek következményét látjuk az általa tervbe vett s kivitelezett Orthodox Rabbiszeminárium létrehozásában. 1873-ban nyílt meg ez az Intézet, amelyből 1938-ig a hagyományhű német orthodox rabbik százai kerültek ki. Hildesheimer lett az Intézet névadója és első rektora, ő vállalta a talmudikus disciplinák előadását s megszabta az Intézet vallási irányát. A végzett rabbik nem vállalhattak állást olyan hitközségben, amelynek zsinagógai rendje nem tradicionális volt (ahol vegyes kórus, orgona-kíséret, imaszövegek kihagyása stb. fordult elő). A végzettek kompetenciája kiterjedt a kásrut törvényeire, a szombati és az ünnepnapok hálácháinak alkalmazására s természetesen a házassági jogra. A hallgatók szemináriumi képzésükkel párhuzamosan az egyetemet is látogatták, ahol tanulmányaikat doktorátussal fejezték be.
Hildesheimer nagy figyelemmel kísérte a palesztinai települések munkáját (Jisuv Erec Jiszrael), sokat tett értük. Foglalkozott az abessziniai falasák életével és támogatásával, ugyancsak szíven viselte a cári Oroszország zsidó menekültjeinek sorsát.
Hildesheimer életében nem sokat publikált. Fontos munkája volt a Háláchot Gedolot kiadása. Ez a háláchikus kompendium a Gáonok korából (VIII. század) rendszerezi elsőként a Talmud háláchikus anyagát. Halála után jelentek meg összegyűjtött tanulmányai német nyelven, korunkban levelezésének egy kötete és responzumainak válogatott gyűjteménye. Mindezekben sok magyarországi vonatkozású anyag található.
Fáradhatatlan volt a tanításban és a rászorulók támogatásában. Hírnév kísérte életében s halála után is. Hit, tudomány és jellem párosult egyéniségében. Támuz hónap negyedik napján volt száz éve, hogy elhalálozott.
Schmelzer Hermann Imre

Megjelent: Gut Sábesz 3. évfolyam 48. szám – 2014. november 17.